Épitő Ipar - Építő Művészet, 1920 (44. évfolyam, 1/2301-24/2324. szám)
1920-08-15 / 16. (2316.) szám
* ÉPÍTŐ IPAR :: ÉPÍTŐ MŰVÉSZET (16. sz.) 62. 1920. augusztus 15 helyezve, vagy még inkább másoló papiroson fölé helyezve bemutatni a városnak mai térképét. Következnek azután: átalános városképekről egykorú metszetek reprodukálása; a város keletkezésének, történetének leírása, kiterjeszkedve különösen azokra a momentumokra, amelyek az építészeti emlékek létesültével összefüggenek; majd sorrendben az egyes műemlékeknek szakszerű ismertetése, behatóan illusztrálva felvételeinkkel, amelyekről az imént részletesen szólottam. Kiegészítik ezeket fényképek, bár ilyen ne legyen túlságos sok a műben, mert elterelik a figyelmet a dolognak szakszerűségétől, s könnyen egy képes úti leírás benyomását keltik. Igen fontos a munka alaki része. Már említem, hogy nem a nagy formátumok, díszkötés, a vastag műnyomó papiros és a nagy betűk, széles sorok, gazdag iniciálék és bőrkötés szükségesek, hanem szerény összeállítás, amely amellett az építmények minden részét értelmesen, szépen és hozzáférhetően bemutatja. Tehát kisebb formátum, az alaprajzok, szituációk kicsinyben, mert ezek úgyis éppen eléggé megérthetők; az architektúra nagyobban; egész nagyok legyenek a részletek, profilok, hogy jól láthatók és lemérhetők is legyenek; minden ábra mellett mérték is legyen. Vagyis a takarékossági feltételeket a használhatósági és szépségi feltételekkel észszerűen egyeztessük össze. Most már, nevezetesen a kiadáskor szükség esetén igénybe kell és lehet venni hivatalos szervek, így a Műemlékek Országos Bizottságának, helyi hatóságoknak, intézeteknek, esetleg magának az érdekelt közönségnek az anyagi támogatását is, bár az anyagi kiadás túlnyomó részét már fedezte a szellemi munka vagyis a felvétel, a felhordás és adatgyűjtés díjtalan volta. Ugyebár nem kell ehhez a munkához sem hosszas előzetes tárgyalás, sem ankét, sem hivatalos megbízatás, sem napidíj, sem bármiféle hivatalos színezet, csak kettő: szeretet a tárgy iránt és akarat a cselekvésre. S hogy e kettő a fiatal és leendő építész nemzedékben, amely a páratlan nehéz és megpróbáltatással teljes időkben elismerésre méltóan és becsülettel állotta meg helyét s amelynek színe-javát itt hallgatóságom között szerencsém van tisztelhetni — megvan, azt van okunk feltételezni. S itt még egy megjegyzést. Sajnos, az építő tevékenység még nem indult meg, és átalános értelemben, ismétlem, sajnos még egy ideig nem fog megindulni. De már bizonyára kimondották több régi házra az elbontás ítéletét és fölöttük lebeg a csákány,amely a mindnyájunk által várva-várt építő tevékenységnek a megkezdésekor le fog ütni rájuk. Az építkezés megkezdésekor az elbontásnak annál inkább tulajdonítható ez alkalommal nagyobb szerep, miután az építőanyagoknak kezdetben várható hiánya az elbontás által nyert nyersanyagoknak az eddiginél fokozottabb felhasználására fogja az építtetőket késztetni. S van okunk feltételezni, hogy a lebontandó építmények között lesznek olyanok is, amelyek a mi jelenlegi szempontunkból fontosak. Ezt az építő és bontó munkálatoknak a ránk kényszerített stagnálását kétszeresen használjuk fel arra, amíg újakat emelni egyelőre nem áll módunkban, legalább megörökítsük a régieket. Hogy eme munkamenetet teljes biztossággal ajánlhatom, s az eredményről kétséget kizárólag meg vagyok győződve, ez onnan van, mert ezt a munkát saját magamon próbáltam ki. Nevezetesen ezelőtt tizenegy évvel, 1909-ben, mint végzett másodéves műegyetemi építészhallgató, Nagy Virgil műegyetemi professzor úr ösztönzésére a nyári szünidőt Egerben töltöttem el, abból a célból, hogy annak Mária Terézia-korabeli építőművészetét tanulmányozzam és fölvegyem. És most itt több mint egy évtizeddel azután az Önökszíne előtt mondok hálatelt köszörnetet Nagy Virgil tanár úrnak azért, hogy engem erre amunkára ösztönzött, mert a konkrét eredményeken kívül, amelyeket ezen a nyáron fogok egy, az imént leírt módon közreadandó egységes monográfia alakjában összegezni, eme munkám során alapvető és egész építészi pályámra kiható tanulságokat merítettem . Itt egy rövid megjegyzést fűzök közbe. Ebben a városban jól szemlélhető a kornak az a tulajdonsága, mely szerint egy városnak vagy tágabb értelemben vett környéknek architektúrája időnkint többnyire egy ott levő nagyobb, monumentálisabb épület befolyása nyomán alakul ki. A folyóiratok hiánya és a közlekedés nehézsége megakadályozták az architektonikus gondolatok gyors kicserélését és a formáknak máról holnapra való szerteszóródását; és bár nevesebb épületekről voltak metszet alakjában sokszorosított könyvek, a stílustanulás és formaelsajátítás legfőbb eszköze mégis csak a közvetetten szemlélet volt, amely a dolog természeténél fogva elsősorban helybeli építményeken talált magának anyagot, kivált ha az előkelő és monumentális volt, úgy hogy egy-egy ilyen kiválóbb nagy épület, melyet arra helyre talán egy idegen mester állított, esetleg olyan stílusban is, amely addig abban a városban még nem honosodott meg, közkincse volt a vidéknek és nevelője, tanítója a környék építészeinek. Igen fontos szerepe volt ezeknek az épületeknek éppen a XVIII. században, amidőn az egyes stylusok gyors egymásutánban váltják fel egymást a bároktól kezdve a neoklasszicizmusig, amidőn egy ilyen épület a közvetetlen környezetére úgyszólván lerögzített egy stílust. Ilyen épülete volt Egernek az Esterházy Károly püspök által négyfakultásos egyetemnek szánt 83 méter oldalhosszúságú hatalmas négyzetalaprajzú építmény, a jelenlegi érseki lyceum. Az épület a székesegyház tengelyében, a város közepében fekszik, 1763—76-ig épült; alapelrendezésében mesterien szép, akadémikusan monumentális; felépítményében pedig távol áll mindennemű stylusbeli provincializmustól; ellenkezőleg a Mária Teréziakorabeli, a bárok stylus után bekövetkezett, klasszikus keretek felé hajló copf-stylusnak — arányaiban, részletképzésében és felfogásában egy olyan kiváló emléke, melyről nyugodtan megállapítható, hogy a copf-stylus fénykorát tárja elénk. Hogy ki a mestere, az nem volt megállapítható, mert Esterházy, aki az épületetet saját költségén építtette, mindennemű, az építészre vonatkozó adatot, nagylelkűsége által ösztönözve, elégetett. Egészen bizonyos azonban, hogy a tervet Esterházy egy nyugati mestertől kaphatta, talán nyugatnémetországi mestertől, mert alapelrendezésének és stylusának ott találhatók erős analógiái: alapelrendezése a mannheimi, bruchsaui palotákban, stylusban Mannheim, Karlsruhe, Ludwigsburg, Stuttgart környékén. Ez az épület nagy befolyást gyakorolt az ő korában a város építményeire, és ez a tulajdonsága e kornak némileg a város stylusbeli egyöntetűségét is előidézte. Például ablakkiképzései, stylusbeli sajátosságai számos más házon egészen közvetetlen másolat alakjában megtalálhatók, de a felfogásban átterjedt majd minden e korbeli épületre, mint a ferencrendi és görögkeleti szerb templom kapuira. De nemcsak külső kiképzése, de még alaprajzi gondolatai is megjelennek reprodukcióban előttünk az érseki palota kocsi-áthajtójában, ahol egymás mellett álló, egy ovális és egy négyszögletes csarnokú elrendezés létesült a kocsi-áthajtó és vestibulum részére, éppen úgy, éppen azzal a szép finom összedolgozással, mint az érseki lyceum földszintjén, a középső risalitban. (Vége köv.) Budapest műszaki ügyeinek adminisztrációja. (Emlékirat Budapest kormánybiztosához.) II.* ■ ’ (Vége.) Az egyes ágazatok szerinti tagozás természetesen különböző elvek szerint oldható meg. A németországi gyakorlat például az összes műszaki ügyeket, de az ilyeneket azután kivétel nélkül,két főcsoportba osztja be és ezeknek élére állítja aműszaki tanácsnokot. Budapest műszaki ügyei több osztályra tagolva, a helyi viszonyoknak tekintetbe vételével, helyesen. Osztattak meg, azonban aműszaki, ügyek nagy