A Fa, 1947 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1947-01-31 / 1-2. szám

Mit végzett eddig és mire készül a MALLERD Dr. Ajtay Sándor min. oszt. főnök, h. elnökigazgató Nagy Zoltán min. tanácsos az erdőbirtokpolitikai főoszt. vezetője: Egyelőre a legfontosabb teendőnk a földreform során az állami tulajdonba szállt erdőingatlanok területállagának a megvédése a legnagyobbrészt telje­sen jogosulatlan igénybejelentések el­lenében. A megyei tanácsok és az Or­szágos Földbirtokrendező Tanács előtt halmokban fekszenek a még le nem tárgyalt birtokbavételi jegyzőkönyve­ink és fellebbezéseink. Ezeknek az el­intézése még sok időt fog igénybe­­venni, s csak azután következhetik el a telekkönyvi átírás. Területeink megvédése mellett leg­főbb törekvésünk a faállományoknak az elpusztítástól való oltalmazása. Ezért az Erdőtörvény büntető rendelkezéseit szigorítani kellene. Sajnos, ezen a té­­rf­­ a helyzet majdnem reménytelen, mert a vidéki kiskirályok és egyes ókeresztesi elemekkel szemben fegy­vertelen személyzetünkkel tehetetlenül állunk, s minden igyekezetünk elbukik a meg nem értésen és egyes em­berek önzésén. Közben az erdők gyors iramban pusztulnak és igen ké­ssz van már az idő, amikor mindenki a saját bőrén fogja megérezni azoknak a pusztításoknak az eredményeit, me­lyet most teljes érdektelenséggel szem­lélnek. Időközben előkészülünk a tervekkel, hogy az ország fátlan vidékein is er­dőket létesítsünk, tavasszal pedig meg­kezdjük a nagyobb mérvű csemetene­velést, hogy az évek óta fel­devrt újí­tott vágásterületeket és a később fá­sítás alá kerülő területeket fokozato­san beültethessük. Fokozott gondot fordítunk az állami erdőgazdaságokhoz tartozó gyümöl­csösökre, hogy azok mintaszerűen ke­zeltessenek, azokat a területeket pedig, amelyek most vagy a közeljövőben fásításra nem kerülnek, ideiglenesen mezőgazdasági művelés alá fogjuk, hogy a mai ínséges időkben az or­szág élelmezését mi is szolgálhassuk. Ha az erdőpusztításokat meg tud­nánk szüntetni, akkor remény lenne arra - de csakis így hogy egy jobb jövő elé nézzünk,de ha a leg­jobban is sikerül minden, ez az idő még pár évtizeddel előre, a jövő ho­mályában van. Műegyetemi tanszéket a fatechno­­lógiának! Az erdészeti szaknevelés ügye talán soha sem volt olyan nagyjelentőségű, mint most, amikor gyökerében kell újjá­teremteni hazánk erdőgazdálkodását. A felsőoktatás körében elméletileg is ala­posan felkészült, az alsóbbfokú oktatás körében pedig a gyakorlati feladatok megoldására teljes mértékben alkalmas segédszemélyzetet és­­ tisztikart kell ne­velnünk. Enélkül a m­agyar erdők további pusztulását meggátolni, jövendő fejlődé­sét és évről-évre javuló jövedelmezőségét biztosítani nem lehet. Alapvető fontosságú elsősorban a nem­egyetemi képzettségű szakszemélyzet ne­velésügyének helyes megoldása. Az al­­erdész-iskolák, valamint a tervbe vett és valószínűleg már a közeli jövőben meg­induló erdészeti középiskola feladata lesz, hogy az erdőgazdálkodást megfelelő szakszemélyzettel lássák el. A legkép­zettebb irányító erdőmérnök, a leglen­dületesebb szervező munkája is hiábavaló volna, ha azok, akiknek kezében van a közvetlen végrehajtás, nincsenek kellő­képen előkészülve fontos feladataikra. Szakértel­mükön múlik az erdészeti újjá­építés sikere és éppen ezért meg vagyunk győződve arról, hogy a kormányzat is a legmesszebbmenő jóakarattal karolja fel ilyen irányú szaknevelésünk korszerű re­formját. A jól bevált alerdészi iskolák működé­sére az erdőgazdasági segédszemélyzet nevelésében ezután is szükség lesz. Te­vékenységüket azonban szervesen egé­szítheti ki a felállítandó erdészeti közép­iskola. A demokrácia kulturális­­törekvé­sei az általános műveltségi színvonal emelésére irányulnak. Ebből a munk­ából az erdészet sem vonhatja ki magéit. Az erdészeti középiskola tehát a szakneve­lést egyesítené a magasabb műveltség követelményeivel és ugyanakkor két lé­nyeges feladat megoldását is vállalná magára. Egyfelől az iskola elvégzése al­kalmassá tenné kisebb erdőgazdaságok vezetésére, másfelől pedig a legjobb elő­készítést adná azoknak az ifjaknak, akik felsőbb tanulmányokra éreznek hivatott­­ságot. A felsőfokú oktatás terén ezidőszerint két kérdés vár megoldásra. Az egyik a soproni erdészeti­ osztály tanszékeiné bizonyos fokú átszervezése. Nem lehet kétséges, hogy a tudományos erdőmér­nökképzést össze kell hangolni a gyakor­aiból !"6 fának kellene állami, azon a te­rületen csak 6 fa áll. Sok év óta a két­szeres használatok, a harcoknak közvet­len kárai, a ma ismét fékezhetetlenül fo­lyó önkényes károsítások folytán oda jutottunk, hogy­ megmaradt állomá­nyaink a szabályos 2.7 m3 kát. holdan­ként­ évi növedék helyett legfeljebb 0.7—0.8 m3 évi növedéket adnak. Mi kö­vetkezik ebből? A használatok ilyen izama mellett nem marad állomány, ami növedéket fejlesszen. Termelési főosztályunktól tudom, hogy egyes szerződéses termelőink kifo­gásolják a vágásterületeket. Értem én ezt, csak azon csodálkozom, hogy szakmabeliek úgy mutatják, mintha ne­kik meg kellene magyarázni igényeikben rejtőző hibás személetet. Minél jobb ál­lományt vágunk ki, a növedékek annál bőségesebb forrását apasztják el. A megm­aradó silány állomány pár év múlva már nem ad növe­déket. Vannak vállalatok, amelyek vékony fajválasztékot használnak fel, ezek az összes vékony fából álló erdeinket vá­gásra valónak ítélik. Vannak vállalatok, amelyek közepes vastagságú fát igényel­nek, ezek, ha közepes vastagságú fából álló erdőt látnak, azt már letarolni kí­vánják. De az ország helyreállításához pilótafák, gerendák, deszkák kellenek. Az igény tehát a vastag méretre is sor­lati követelményekkel, mert ezeket ma parancsoló erővel veti fel az élet. Az er­dészeti tudományok ágazatainak racio­nális átcsoportosítása adhatná meg erre a lehetőséget. A magunk részéről feltétle­nül szükségesnek tartjuk egy fatechnoló­giai tanszék felállítását. Már régebben is megkezdte működését egy ilyen tan­szék, csak sajnálatos módon az első vi­lágháború utáni szanálásnak áldozatul esett. Most azonban a magyar erdőgaz­dálkodás létkérdései sürgetik az újjá­szervezését. Fel kell azonban vetnünk az erdészeti felső­oktatás másik nagy kérdését is: az erdészeti osztály hovatartozásának ügyét. A leghatározottabban elleneznünk kell minden olyan megállapodást, amely a műegyetem bánya-, kohó- és erdőmér­nöki karából az erdőmérnöki osztályt véglegesen az agrártudományi egyetem­hez csatolná. Ez elsősorban is súlyos csorbát ejtene a mérnökképzés egységén. Az erdőmérnökök nevelése szervesen egybetartozik a mérnökképzés többi ága­zataival, valamennyi mérnöki tudományt természetes egységbe foglalják a mű­szaki tudományok elvi és gyakorlati alapelvei. Azt sem szabad figyelmen kí­vül hagyni, hogy másfélszáz esztendős történeti fejlődés kovácsolta össze az erdőmérnökképzést a bánya- és­­kohó­­mérnöki oktatással. Ennek az összetar­tozásnak életteljességét bizonyítja, hogy az erdő­mérnöki és a bánya-, kohómérnöki osztályok előkészítő tantárgyai részben ma is azonosak, egyes tantárgyaknak kö­zös előadó-tanára van és ma is közös la­boratóriumokat, gyűjteményeket, könyv­tárt használnak. Ennek a szerves egy­ségnek megbontása egész műszaki felső­­oktatásunkat megcsonkítaná és az erdő­­mérnökképzést idegen környezetbe, az erdészettől kétségkívül távol eső agrár­­politikai szaknevelés körébe utalná. Re­méljük, hogy a magyar erdőgazdálkodás egészséges fejlődése szempontjából lét­­fontosságú kérdésben még nem mondták ki az utolsó szót. Minthogy ma a rendszeres erdőgazdál­kodást hazánkban a MÁLLERD­­képvi­seli, meg vagyunk győződve arról, hogy az erdészeti szaknevelés ügyének tovább­fejlesztése terén elsősorban a MÁLLERD felfogását veszik figyelembe. A MÁL­­LERD-re hárul a felvetődő gazdaságpo­litikai feladatok közvetlen megoldása, te­hát a MALLERD hivatott arra is, hogy lemérje e az erdészeti szaknevelés tekinte­tében felmerülő szükségletekt é­gető. De miből lesz vastag fa, ha már a vékonyat és a közepes vastagot is ki­vágjuk? Mert vékony erdő kivágásából nem lesz vastag fa, de vastag fából álló erdő kivágásából nem csak, hogy lesz vékony fa, hanem nem lesz kevesebb vé­kony fa, mintha azt az erdőt vékony fa korában levágtuk volna. De térjünk vissza a sűrűségre, mint erdőrendezői fogalomra. A ritka erdőből kétszer akkora területet kell kivágni, ennek felújítása kétszeres teher. A má­sik erdőrendezői fogalomhoz fordulva: a növedékihez, az a helyzet, hogy ha a gyár épületeiből eltávolítottuk a munkagépe­ket — növedéket szolgáltató állományo­kat — s össze-vissza zúzzuk, verjük eze­ket a munkagépeket, ezek a gépek egy ideig akadozni, zötyögni fognak, egyszer csak megáll a gép, nincs termelés, nincs növedék. Meddig Szerkesztő Úr? Én kér­dem: meddig? Nekünk, erdőrendezőknek, hivatásunk, hogy a jövő képét állítsuk a ma képe­lé vagy mellé, hogy az összehasonlítás le­hetséges legyen. A fejlődés, vagy a visz­­szafejlődés, vagy éppen a végromlás ké­pét ebből alkothatjuk meg. S felelőssé­gem tudatában azt kell mondanom: Uram, túlvagyunk, már régen túlva­gyunk azon a vonalon, amikor azt mondhatnám, hogy eddig és ne tovább! Ezek a mi problémáink! AJTAY VIKTOR főerdőtantícsos az erdőrendezési főosztály főnöke: Hogyan, Szerkesztő Úr? Melyek a mi problémáink? A válasz egészen paradox. Ott tartunk, hogy már nincsenek is problémáink, vagyis ott tartunk, ahol a problémák már végetértek.­ Az erdőren­dezőség volna hivatva az évi használa­tok mértékét, helyét, kihasználási mód­jait az erdő fejlődésének természetéből folyólag 80—100 év távolról jövő okai­nak és okozatainak szemszögéből elbí­rálni, megállapítani, ezekről terveket ké­szíteni, de ehelyett az évek hosszú során át már nem a tervszerűség, hanem a kényszer parancsolt használatainknál. Ahol kényszer áll fenn, ott a tervezés vége­t ér. Mott háborúban a háborús szükségle­tek parancsa, azután az országos és vi­lággazdasági válságok sorozatának kényszere, majd ismét háborús kényszer, most pedig az újjáépítés égető szükség­lete felborít minden tervgazdálkodást. Ennek a lapnak o­lvasói előtt nem kell ismételni, vagy ismertetni ezeknek a kényszereknek a következményét. Nekünk, mint erdőrendezőknek, most már nem is az adja a legnagyobb gon­dot, hogy rend­kívüli használatokat va­gyunk kénytelenek gyakorolni, bár­mennyire fáj is az egy erdésznek, aki­nek hivatása éppen a gazdálkodás tarta­mosságának biztosítása, hanem átvett erdeink leromlott állapota. Átlagos erdei sűrűségünk 0,6, ami azt jelenti, hogy már most ott tartunk, hogy Hofmann István főerdőtanácsos az­­ipari főosztály vezetője. A végrehajtott földreform egyik leg­fontosabb eredményének tekinthetjük az erdők államosítását, mert állami ke­zelésben megszűnik majd az erdőtőkét apasztó, közérdekellenes rablógazdál­kodás, ami a két világháború között folyt. Következésképpen fakészletünk­kel takarékoskodnunk kell. Tehát a faipari üzemek sem számíthatnak a kö­vetkező esztendőkben olyan nyers­­anyagmennyiségekre, mint a múltban. Az így bekövetkező kiesést a nyers­anyag kevésbé rigorózus megítélésé­vel kell pótolnunk és a rendelkezé­sünkre álló faanyagmennyiséget a gyengébb minőségek feldolgozásával duzzaszthatjuk fel a szükséges mér­tékre. A földreform során a kisajátított er­dőbirtokokkal számos fűrészberende­­zés és vasútüzem is állami tulajdonba és kezelésbe került. Sajnos, valameny­­nyi lehasznált, leromlott állapotban. Ezek közül az életképeseket kiválaszt­va és üzembehelyezve, kezdte meg munkáját a MALLERD ipari főosztálya. A fafeldolgozás terén a további lépés a kiválasztott életképes és fejleszthető üzemek gépi berendezésének tökéle­tesítése, nyersanyag- és hulladékfel­dolgozó melléküzemekkel való kibőví­tése lesz, így törekszünk faipari téren is jobb, gazdaságosabb és céltudatos termelésre. Terveinket természetesen csak úgy vihetjük keresztül, ha vállal­juk képzett faipari üzemvezetők kine­velésének munkáját is. Erdei vasutak üzembehelyezése te­rén szintén fokozatos kiépítéssel re­méljük az erdőgazdasági munkák eredményességét elősegíteni. Legsür­gősebb teendőnk a vasutak újjáépítése után a különféle kocsitípusok egysé­gesítése. Ezáltal igyekszünk felszerelé­sünket a jobb kihasználás érdekében mobillá tenni. Erdei vasúthálózatunk kibővítését a műszaki főosztállyal kar­öltve tervezzük. Külön feladat teherautó-parkunk ki­bővítése. Teherautók minél nagyobb számú beállításával igyekszünk a fa­termékek szállítási problémáit a lehető legkedvezőbben megoldani. Az új erd­őipari munkabérek Alapvetően új munkabér és fuvartér­­rendszert vezetett be az idei termelési évben az Állami Erdőgazdasági Üzemek Központja, mely természetszerűen köte­lező magán­kitermelőkre nézve is. Több okból volt szükség új bérrendszerre. Elsősorban a forint értékállandóságának védelmében az egész vonalon a pénzbére­ket kellett érvényesüléshez juttatni. A természetbeni bérfizetések valamennyi termelési ágban megszűntek és így az erdei munkásnál megszűnt a farészre termelés. Az új bérrendszert minden részletében pontosan kidolgozni nem volt idő, mert az augusztusi stabilizáció után nyomban, szeptemberben meg kellett indítani a ter­meléseket. Ezért, bár a MALLERD tisz­tában volt azzal, hogy az így életbe lép­tetett bérfizetési elvek csak átmenetet je­lenthetnek az erdei munka korszerű, szo­ciális értékelésének kiépítéséhez, mégis a faárak megállpítása és a termelés mi­nél gyorsabb megkezdése érdekében sür­gette az új bérrendszer életbeléptetését. Erdőségeink szomorúan leromlott álla­pota megkívánta azt is, hogy az ipari akkord-bérekhez hasonlóan a legmesz­­szebbmenően biztosítsák a minél nagyobb teljesítményeket. Ugyanakkor pedig le­hetővé tették a magasabb teljesítmé­nyekre megállapított prémium segítségé­vel, hogy a kemény munkát végző fa­vágó, fuvarozó és egyéb erdei munkás jo­gos bérigényei kielégítést nyerhessenek. 3

Next