Fehérnemű Tisztitó Ipar, 1936 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1936-01-01 / 1. szám
FEHÉRNEMŰTISZTÍTÓ IPAR. ható az is, hogy kevés szakma van abban a helyzetben, hogy a K. Sz. szempontjából vezetett rendszeres adatgyűjtése alapján bármely időpontban tájékoztatást nyújthasson. Így történik csak meg az, hogy — miként azt legutóbb a paszományosok is panaszolták — a MÁV szállításoknál az eljáró tisztviselő az ajánlattevőknek egyenesen előírta a vállalati árakat, kötelezvén őket arra, hogy azokon az önköltség alatt lévő árakon szállítsanak. Az illető szakmabeli cégek, — nem lévén szakmai irányármegállapítás — nem hivatkozhattak arra, hogy a szakmai közület erkölcsi szankciójával milyen árelemzéssel, milyen irányárak felelnek meg a gazdasági helyzethez viszonyítottan megengedett haszontételnek. Félelemből és a magukra hagyottság érzésétől vezettetve vállalták a veszteséges munkát, hogy el ne essenek más munkaalkalomtól. A kamara az árrombolás elleni küzdelem irárnyításában és abban a közfelfogás kialakítási munkában, amelyet az utóbbi évben nagyon szép sikerrel folytat, mindenkor különösen súlyt helyez arra, hogy az ipartestületek és a szakmák olyan irányárakat állapítsanak meg, amelyek a szakmaiközérdek szolgálata mellett a fogyasztási közérdeket is kielégítik. Akár a közszállások odaítélésére gondolunk, akár pedig a versenytörvény alapján az árrombolóknak, mint tisztességtelen versenyt folytatóknak, az üldözésére, mindenképpen fontos az, hogy egyrészt a hatóságok, másrészt a kamarai zsűri és a bíróságok az eléjük terjesztett árelemzésből és irányárakból azt a megnyugvást szerezhessék, hogy azokban az irányárakban nem az iparosok túlzott nyerészkedési vágya, avagy a kartellek árfelhajtó törekvése jut kifejezésre, hanem a fogyasztók érdeke is. Nyilvánvaló ugyanis az, hogy ott, ahol egy-egy piacon sok száz kisiparost kell közös nevezőre hozni az irányárak tekintetében, szó sem lehet indokolatlan árfelhajtásról, mert hriszen a gazdaságilag gyenge kisexisztenciáknál elsősorban a mindennapi kenyér féltése és előteremtése szab gátat az indokolatlan árfelhajtásnak. A kisiparos exisztenciák féltik a vevőiket és a munkaalkalmakat. Nem árfelhajtási tendencia hanem ellenkezőleg, sajnálatos munkavállalási pánik érvényesül a kisipari vállalkozásokban és éppen emiatt azokban az irányárakban, amelyeket egy-egy munkaterületen dolgozó egy szakmabelieknek legalább kétharmadrésze fogad el és ír alá, érvényesül a fogyasztói közérdek is, mert a kisiparos nem fogad el magára nézve irányítást, ha azt érzi ki belőle, hogy a vevőjével való érintkezésben azt érvényesíteni megközelítőleg sem lehet és a vevőjét elriaszálja tőle. Az eddigi tapasztalatok szerint az irányárak árelemzésénél éppen az a nehézség, hogy a legkisebb iparosexisztenciák, akik nem tudnak és nem is szoktak reálisan kalkulálni és akik munkavállalásaiknál rendsezrint csak arra figyelnek, hogy olcsóbbak legyenek a versenytársaknál, ellenállást tanúsítanak az észszerű üzleti kalkulációval és a javukra szolgáló vállalási árakkal szemben. Sehogy sem értik meg azt, hogy azért vannak nyomorúságban, mert lehetetlenül olcsón dolgoznak, olyan olcsón, hogy azzal még önköltségeiket sem keresik meg. Ezeka kalkulációban járatlan tömegek minden korholásra egy gondolattal felelnek és a msidbb vállalati árak eléréséhez szükséges szakmai fegyelmezésre azt válaszolják, hogy azért kénytelenek olcsón vállalni, mert nyomorognak. Kétségtelen: azért nyomorognak, mert olcsón vállodnak, mert sokszor ők nélkül is rontják saját, munkapiacukat. De igaz viszont az is, hogy sokszor a nyomorúság szüli lelkükben a mindenáron való munkavállalási pánikot és azt az erkölcstelen alálicitálást, amit különösen az üzletekbe és a nagyobb iparosokhoz bedolgozó kisiparostömegek sorában tapasztalhatunk. Minimális munkabéreknek, különösen a népes ruházati ipari szakmákba való bevezetése mellett a nagy tömegek körében az a hiedelem terjedt el, hogy a minimális munkabérekkel parallel megállapítandó minimális vállalati árak ebben a vonatkozásban meg fogják szüntetni az alálicitálást és emberségesebb kereseti viszonyok közé emelik fel ezeket a kisexiisztenciákat. Bizonyos, hogy a bedolgozók minimális vállalati árainak megállapítása nem könnyű feladat, mert hiszen egyes szakmákban, mint pl. a női ruházati szakmákban elvégzendő munka sokfélesége az egységes vállalati árakat kialakítani alig engedi meg, annál kevésbé, s mert a kapcsolatos üzemi rezsi és haszontétel, amit a bedolgozóknak vállalniok kell, a különböző igen nagyszámú modelleknél ugyancsak nehezen lemérhető tényező. Az az egy azonban bizonyos, hogy ezen a ponton — ha a vállalati minimális árak egyáltalában megállapíthatók lesznek — a bedolgozó iparosságnak azonnal érvényesíthető kereseti többletet lehet juttatni. Ez a keresettöbblet, ami itt jelentkezik, annál értékesebb, mert nyilvánvalóan kizárólag csak azoknak jut, akikről szó van a bedolgozóknak. Kérdig az iparosoknak és a kereskedőnek költségemelkedés nem éri-e el a gyári üzemi termelés önköltségének paritását, amely esetben a gyári termelés már versenytársként jelentkezhetik a jelenleg lényegeseit olcsóbb bedolgozó kisiparosok termelésével. Amikor tehát a legjobb akarat és a legjobb szándék vezeti a tömegeket, és úgy, mint az illetékeseket a minimális munkabérek és a minimális vállalati árak megállapításánál, az érdektelen szakembereknek gondolniuk kell a jelszavakon keresztül jelentkező propagandaszempontok mellett arra is, hogy a segítés újabb bajokat ne okozzon, hogy a bedolgozó kisiparos tömegek munkavállalási árainak feljavítása ne vonja maga után a termelési rendszer átalakulását, magyarán, hogy a termelés lassanként át ne szivárogjon a kisipari művhelyekből a tömegtermelő gyári üzemekbe. Sajnálatos jelenség az utóbbi idők kisipari mozgalmaiban az, hogy a szenvedélyesség kiélezi a forgalomban egymásra utalt gazdasági ágak között az ellentéteket. Azt a téves elvet igyekeztek sok oldalról a tömegek lelkületébe átültetni, hogy a gazdasági életben a problémákat az egyoldalúság és a többségi elv alapján lehet és kell megoldani. Sok csalódás és keserűség lenne megelőzhető, ha mindenkit áthatna annak a tudata, hogy a gazdasági problémákat nem lehet a többségi elv alapján megoldani, hanem csak az érdekek reális és méltányos kiegyensúlyozásával. Évezredek minden gazdasági válságát csakaz élni és élni hagyni a gondolat becsületes alkalmazásával lehetett megoldani. A kézműiparosság több és jobb köre- 3