Fehérnemű Tisztitó Ipar, 1936 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1936-01-01 / 1. szám

FEHÉRNEMŰTISZTÍTÓ IPAR. ható az is, hogy kevés szakma van abban a helyzetben, hogy a K. Sz. szempontjából vezetett rendszeres adatgyűjtése alapján bármely időpontban tájékoztatást nyújt­hasson. Így történik csak meg az, hogy — miként azt legutóbb a paszományosok is panaszolták — a MÁV szállításoknál az eljáró tisztviselő az ajánlattevőknek egyenesen előírta a vállalati árakat, köte­lezvén őket arra, hogy azokon az önkölt­ség alatt lévő árakon szállítsanak. Az illető szakmabeli cégek, — nem lévén szakmai irányármegállapítás — nem hi­vatkozhattak arra, hogy a szakmai közület erkölcsi szankciójával milyen árelemzés­sel, milyen irányárak felelnek me­g a gaz­dasági helyzethez viszonyítottan megen­gedett haszon­té­telnek. Félelemből és a magukra hagyottság érzésétől vezettetve vállalták a veszteséges munkát, hogy el ne essenek más munkaalkalomtól. A kamara az árrombolás elleni küz­delem irárnyí­tásába­n és abban a közfel­fogás kialakítási munkában, amelyet az utóbbi évben nagyon szép sikerrel foly­tat, mindenkor különösen súlyt helyez arra, hogy az ipar­testületek és a szakmák olyan irányárakat állapítsanak meg, ame­lyek a szakmai­­közérdek szolgálata mel­lett a fogyasztási közérdeket is kielégítik. Akár a közszál­lások odaítélésére gondo­lunk, akár pedig a versenytörvény alap­ján az árrombolóknak, mint tisztességte­len versenyt folytatóknak, az üldözésére, mindenképpen fontos az, hogy egyrészt a hatóságok, másrészt a kamarai zsűri és a bíróságok az eléjük terjesztett áre­lemzésből és irányárakból azt a meg­nyugvást szerezhessék, hogy azokban az irányárakban nem az iparosok túlzott nye­részkedési vágya, avagy a kar­tellek árfel­hajtó törekvése jut kifejezésre, hanem a fogyasztók érdeke is. Nyilvánvaló u­­gyanis az, hogy ott, ahol egy-egy piacon sok száz kisiparost kell közös nevezőre hozni az irányárak tekintetében, szó sem lehet indokolatlan árfelhajtásról, mert hri­szen a gazdaságilag gyenge kisexiszten­­ciáknál elsősorban a mindennapi kenyér féltése és előteremtése szab gátat az in­dokolatlan árfelhajtásnak. A kisiparos exisztenciák féltik a vevőiket és a munka­alkalmakat. Nem árfelhajtási tendencia hanem ellenkezőleg, sajnálatos munkavál­lalás­i pánik érvényesül a kisipari vállal­kozásokban és éppen emiatt azokban az irányárakban, amelyeket egy-egy mun­kater­ületen dolgozó egy szakmabelieknek legalább két­harmadrésze fogad el és ír alá, érvényesül a fogyasztói közérdek is, mert a kisiparos nem fogad el magára nézve irányítást, ha azt érzi ki belőle, hogy a vevőjével való érintkezésben azt érvényesíteni megközelítőleg sem lehet és a vevőjét elriaszálja tőle. Az eddigi tapasztalatok szerint az irány­árak árelemzésénél éppen az a nehéz­ség, hogy a legkisebb iparosexisztenciák, akik nem tudnak és nem is szoktak reá­lisan kalkulálni és akik munkavállalá­saiknál rendsezrint csak arra figyelnek, hogy olcsóbbak legyenek a versenytár­saknál, ellenállást tanúsítanak az észszerű üzleti kalkulációval és a javukra szolgáló vállalási árakkal szemben. Sehogy sem értik meg azt, hogy azért vannak nyomo­­rúságban, mert lehetet­lenül olcsón dol­goznak, olyan olcsón, hogy azzal még önköltségeiket sem keresik meg. Ezek­­a kalkulációban járatlan tömegek min­den korholásra egy gondolattal felelnek és a msid­bb vállalati árak eléréséhez szüksé­ges szakmai fegyelmezésre azt válaszolják, hogy azért kénytelenek olcsón vállalni, mert nyomorognak. Kétségtelen: azért nyomorognak­, mert olcsón vállodnak­, m­ert sokszor ők nélkül is rontják saját, munkapiacukat. De igaz viszont az is, hogy sokszor a nyomorúság szüli lel­kükben a mindenáron való munkaválla­lási pánikot és azt az erkölcstelen alá­­licitálást, amit különösen az üzletekbe és a nagyobb iparosokhoz bedolgozó kisiparostömegek sorában tapasztalha­tunk. Minimális munkabéreknek, különöse­n a népes ruházati ipari szakmákba való be­vezetése mellett a nagy tömegek körében az a hiedelem terjedt el, hogy a mini­mális munkabérekkel parallel megálla­­pítandó minimális vállalati árak ebben a vonatkozásban meg fogják szüntetni az alálicitálást és emberségesebb kereseti viszonyok közé emelik fel ezeket a kis­­exiisztenciákat. Bizonyos, hogy a bedol­gozók minimális vállalati árainak megál­lapítása nem könnyű feladat, mert hiszen egyes szakmákban, mint pl. a női ruhá­zati szakmákban elvégzendő munka sok­félesége az egységes vállalati árakat kia­­­lakítani alig engedi meg, annál kevésbé, s m­ert a kapcsolatos üzemi rezsi és haszon­­tétel, amit a bedolgozóknak vállalniok kell, a különböző igen nagyszámú mo­delleknél ugyancsak nehezen lemérhető tényező. Az az egy azonban bizonyos, hogy ez­en a ponton — ha a vállalati mi­nimális árak egyáltalában megállapítha­tók lesznek — a bedolgozó iparosságnak azonnal érvényesíthető kereseti többletet lehet juttatni. Ez a keresettöbblet, ami itt jelentkezik, annál értékesebb, mert nyil­vánvalóan kizárólag csak azoknak jut, akikről szó van­ a bedolgozóknak. Kér­­dig az iparosoknak és a kereskedőnek költségemelkedés nem éri-e el a gyári üzemi termelés önköltségének paritását, a­­mely esetben a gyári termelés már ver­senytársként jelentkezhetik a jelenleg lé­nyegeseit olcsóbb bedolgozó kisiparosok termelésével. Amikor tehát a leg­jobb akarat és a legjobb szándék vezeti a tömegeket, és úgy, mint az illetékese­ket a minimális munkabérek és a mi­nimális vállalati árak megállapításánál, az érdektelen szakembereknek gondolni­­uk kell a jelszavakon keresztül jelentkező propagandaszempontok mellett arra is,­­ hogy a segítés újabb bajokat ne okozzon,­­ hogy a bedolgozó kisiparos tömegek mun­­­­kavállalási árainak feljavítása ne vonja maga után a termelési rendszer átala­kulását, magyarán, hogy a termelés las­sanként át ne szivárogjon a kisipari műv­helyekből a tömegtermelő gyári üze­mekbe. Sajnálatos jelenség az utóbbi idők kis­ipari mozgalmaiban az, hogy a szenve­délyesség kiélezi a forgalomban egymásra utalt gazdasági ágak között az ellentéte­ket. Azt a téves elvet igyekeztek sok ol­dalról a tömegek lelkületébe átültetni, hogy a gazdasági életben a problémákat az egyoldalúság és a többségi elv alapján lehet és kell megoldani. Sok csalódás és keserűség lenne megelőzhető, ha min­denkit áthatna annak a tudata, hogy a gazdasági problémákat nem lehet a több­ségi elv alapján megoldani, hanem csak az érdekek reális és méltányos kiegyen­súlyozásával. Évezredek minden gazdasági válságát csak­­az élni és élni hagyni a gon­dolat becsületes alkalmazásával lehetett megoldani. A kézm­űiparosság több és jobb köre- 3

Next