Fémiparosok Lapja, 1930 (8. évfolyam, 1-22. szám)

1930-01-23 / 1-2. szám

4­l­EMIPAROSOK LAPJA 1930. január 23. elemibb közszükségletéhez h­ozzá­juthassanak. Al­kalmam volt meggyőződni arról a szívós munkáról, amelyet ezen a téren a csehek végeznek. Ott a kor­mány egyfelől kötelezi a városokat és községeket arra, hogy egészségügyi közműveiket bizonyos sor­rendben megépítsék, mert ezt parancsolják a köz­­egészségügy, az állattenyésztés és a tűzrendészet érdekei; és követeli azt az a tízezernyi ipari munkás érdeke, amely munkásság az évi 2.600 nagyon öntöttvas cső termeléséből és annak szereléséből él; de viszont segítő kézzel nyúl a városok­ és a köz­ségek hóna alá olyképen, hogy a szükséges beru­házó tőke 30%-ával járul a vízművek építési költ­ségeihez. Ezzel szemben nálunk az a helyzet, hogy zavar­talanul pusztít a tüdővész és tífusz; a esőön­tődé­k féllábbal mindig üzem­beszüntetés előtt állanak; a szerelőipar válsággal küzd,­­ de a bürokrácia útvesztőibe nem bír eljutni az élet sürgető és panasz­kodó szava. De ez ne szegje kedvünket és ne er­­nyessze el kitartásunkat. Össze kell fognia a munka épkézláb embereinek és egyesült erővel addig dörömbölni a bezárt kapukon, amíg meg nem nyíl­nak. Emellett azonban nem szabad elhanyagolnunk a munka­lehetőségek egyéb területeit sem. Ipartes­tületünk vezetősége kivette a­ részét már az új esz­tendőben is ebből a munkából. Egyelőre csak álta­lánosságban jelezhetem, hogy a székesfővárosi gázművekkel oly megállapodás jött létre, amelyen most készülnek az utolsó simítások, és amely a fő­város ezen nagy üzemének és a szerelő-iparosság­nak kooperációját hosszú időre hivatva lesz bizto­­s.Vuquiosi?A­ o­jfoSoj vuqurezs oaoC­i jat.iQ 'luojUi beszámolni. Sorakozó. Mire e sorok napvilágot látnak, talán sorsunk Hágában már el is dőlt. És dőlt légyen bár el ja­vunkra, annyira optimisták nem lehetünk, hogy ebből a döntésből egy jobb jövő hajnalhasadását lássuk. De annyira pesszimisták sem tudunk már lenni, hogy a hátrányos döntésből egy mainál rosz­­szabb helyzetre következtessünk. A jobb jövő hajnalcsillagának idebent kell feljönnie,­­ egy rosszabb jövő nem lehet rosszabb, mint a jelen. Elismerem, hogy gazdasági lerongyoltságunk­­nak Trianon is oka. Elismerem, hogy az általános világgazdasági krízis befolyásolja a mi helyzetün­ket is. De nem vagyok és nem vagyunk hajlandók belátni, hogy csak ez az oka a mi speciális gazda­sági sorvadásunknak. Nem egyszer rámutattam úgy lapunk hasábjain, mint a napisajtóban arra, hogy van mód és lehetőség az ország kézművesiparos­ságának megmentésére, de hogy ez nem következik be, ennek nemcsak rajtunk kívül álló okai vannak, hanem okai vagyunk mi magunk, kisiparosok. A legutóbbi időben több iparosgyűlés foglal­kozott, az iparoság régi rákfenéjével, a hatósági üzemek kérdésével. Hogy ezek az üzemek mit jelen­tenek számunkra, nem kell magyaráznom. Hogy ezek megszűnése mennyi munkaalkalmat nyújtana, láthatjuk abból, hogy egy véletlenül nyilvánosságra kerülő szabálytalanság, mely a dédelgetett üzemek egyikénél pattant ki, százezernyi pengők körül fo­rog. A kenyérgyár a pékek kenyerét, az Élelmi­szerüzem az élelmiszerkereskedők kenyerét, a Mű­szer­üzem a kárpitosok, bádogosok, szerelők kenye­rét veszélyezteti és ha megállapítjuk, hogy a fő­városban 76 hatósági üzem dolgozik és mindegyik­nél csak 360-ra tesszük azoknak számát, akiknek kenyerét elveszik, akkor közel 23.000 család sínyli a hatóságii­zezetnek létét. És mégis: ha egy ilyen üzemellenes gyűlésre hívják az iparosságot, az ér­deklődés oly lanyha, a megjelentek száma oly kevés, hogy önkéntelenül is félünk attól a felülről jövő gyanútól, hiszen az iparosság tömege ezt az akciót nem is támogatja. Pedig nem így van. El tudom hinni, hogy ez az iparosság, mely már-már elvér­zett, fásultságba, tespedésbe esett és bár érdekli a kérdés, mégis úgy látja, hogy hiába itt minden, a hatalmasok f élén küzdeni lehetetlen. Hát ez sem így van. Mert a végletekig fokozott lerongyolódás és nyomorgás elkeseredéssé fajul és az eszközök válo­gatása nélkül jelentkezik, mert a reakció mindenkor erősebb és nyersebb, mint az ezt, létrehozó akció. Ez az elmélet reális alapokon nyugszik. És ebből két tanulságot szűrhetünk le. Az egyik: preventív intézkedésekkel elejét venni a bajoknak, — s ez le­gyen tanulság az intéző körök, az intéző hatalmak részére, — a másik: az együvétartozással, az együt­tes fellépéssel, a fásultságból való kilépéssel és egy­öntetű akarással kierőszakolhatjuk az élethez való jogunkat és az ehhez­­szükséges lehetőségeket. Ez legyen tanulság a mi részünkre. A mi szervezettségünkkel, a mi tömegerőnkkel sikereket lehet elérni. De honnan vegyék az élre­­állítottak az erőt a fellépéshez, erőt a követelések hangsúlyozásához, ha nem látják maguk mögött azt a tömeget, amelyre hivatkozhatnak, amelyre tá­maszkodhatnak . És higgyék el, a mi ipertestületi életünkben is érhetünk el eredményeket, ha gyülekezeteinken nem a tagok huszadrészét, hanem a szakma együt­tesét látnák. Végtelenül elszomorító jelenség, hogy elöljárósági üléseinket, a részvétlenség folytán a ha­tározatképtelenség fenyegeti, mert a hivatottak is lanyhán fogják fel ebbeli hivatottságukat. És bár emberfeleti munkát követel a hivatásukat komolyan felfogó vezetőktől egynémely eredmény elérése, mégis elárulhatom, hogy a legközelebbi faggyűlé­

Next