Iparügyek, 1891 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1891-01-15 / 1. szám

e­ lésének indokául felhozatnak. Azt,­­ úgy e szövetkezet ajánlata a kiírás bármely pon­­tozatának meg nem felelt volna és maga a szövetkezeti organizáczió bármi tekintetben is híjával volna a szerződési feltételek vaskos füzetében követelt garancziáknak, ily ellen­vetést eddig nem hallottunk, hanem — a mi reánk nézve legfőkép irányadó — maga a honvédelmi miniszter a P. Lt.-ban meg­jelent c­áfoló communiqué szerint a vidéki ipartestületek küldöttségének többek közt ezeket mondta: A honvédelmi miniszter az illető urak előtt kifejtette, hogy a kisiparosoknak az egész szál­lítást már csak azért sem engedheti át, mert a legtöbb kisiparos mozgósítás esetén köteles be­vonulni, ezek tehát a legcsekélyebb garancziát sem képesek nyújtani, hogy háború esetén a szállításért helyt állhatnak. A szállítás nagyobb részét a nagyvállalkozás számára kell fentar­­tania, a­mely a honvédségi szükségletet háború esetén fedezni hivatva van, mely czélból annak a maga munkaerőit már békében be kell isko­láznia. Tény egyébként, — s erre a miniszter minden esetre figyelmeztette a küldöttséget — hogy a mozgósítási szükségletre történt legutóbbi szállítás alkalmával azok a vállalkozók, a­kik kisiparosoknál dolgoztattak, a rossz és ki nem elégítő áru következtében nagy veszteségeket szenvedtek, és Fejérváry báró óvta a küldöttséget egy közös műhely felállításától is, mert ez csak abban az esetben fizetné ki magát, ha a veze­tése ingyenes lenne, a­mire azonban kevés a kilátás. E miniszteri nyilatkozat tehát, melyet hite­lesnek kell elismernünk, katonai szempontból ab ovo kizártnak jelenti ki a szóban lévő egész szükségletre való szövetkezeti vállal­kozást, holott, mint láttuk, nemcsak a pá­lyázati hirdetmény nyit tért „kifejezetten“ e vállalkozásra, hanem a szerződési feltételek is több szakaszban (nevezetesen a 7. és 22. §§-ban) külön intézkedést tartalmaznak a szövetkezeti vállalkozásra nézve, valamint hogy az illető feltételi füzetben még külön e megjegyzéssel találkozunk: „Az ezután kö­vetkező szövegben előforduló „vállalkozó“ ki­fejezés alatt mindenkor az esetleg vállalkozó szövetkezet is értendő.“*) — Mindezen eligazodni nem tudunk. Azt fel nem tételez­hetjük a kormányról, hogy bármi okból já­tékot űzzön az iparosok jóhiszeműségével; azt sem tételezhetjük fel, hogy az idézett pontozatok csupán azért vétettek fel a pá­lyázati hirdetménybe és a szerződési feltéte­lekbe, mivel biztosra vették, hogy ama súlyos feltételek mellett (30,000 forint bánatpénz, 200,000 frt óvadék, központi műhely felállí­tása stb.) különben sem lehet kilátás a kis­iparosok szövetkezeti vállalkozására. Min alapszik tehát az oly széleskörű meg­ütközést keltett ellenmondás a miniszternek hosszan előkészített kiírása és későbbi nyi­latkozata­i elhatározása közt, s ez ellenmondás megfejtéséhez hiába keressük a kulcsot. Egyet azonban tudunk és nyíltan ki is mon­dunk, s ez az, hogy a jelen esetből az ipa­roskörök oly tanulságokat fognak levonni, melyek a jövőben csak végtelen károsak le­hetnek sok üdvös iparérdekű törekvésre nézve. E tanulságok egyaránt leverők, úgy az u. n. intéző körök, mint az érdekbe vont iparosság egy töredékének magatartására nézve, s mi vagyunk az utolsók, a­kik csak „felfelé“ keressük és találjuk a hibát, holott „lefelé“ épp oly kevéssé épületes jelenségek kerültek felszínre, melyek nagyban elősegí­tették több száz derék iparos keserű csaló­dását, vállvetett erőfeszítéseinek meghiúsu­lását. Hiszen nem titok már az többé, hogy bizonyos oldalról — és éppen a testületi tömörülés ellen állhatatosan frontot csináló erdélyrészi magyar érdekeltséget emlegetik — küldöttségileg kérelmezték a szövetkezeti ajánlat mellőztetését. És mivel argumen­táltak ezek az iparosok, a­kik fel voltak híva a csatlakozásra és a­kik részt is vettek az előtanácskozásokban ? Azt mondják, hogy a „Honvédségi bőrneműszállító-társaság“ nem foglalja magába az egész ország szak­mabeli kézműiparosait, ennélfogva ha a szövetkezet nyerné el a szállításokat, az ország számos vidéke ismét nem részesülne a munkában. No hát ez igaz. A szövetkezethez 18 vá­ros csatlakozott és van Magyarországon még sok ezer csizmadia és sok száz tímár és szíjgyártó, a­kik ezúttal nem részesültek volna a szállításokban. De hát képzelhetnek az urak az egyetemleges vagyoni felelősség alapján szervezkedő oly szövetkezetet, mely nem zárt jellegű, és melynek üzleti koc­ká­­zatait nem bizonyos meghatározott számú vállalkozó tagok tartozzanak szerződéses vi­szonyban viselni ? Vagy hát úgy a pályázati hirdetmény, mint a szerződési feltételek nem szabták meg a legszigorúbban a szövetkezés módozatait? nem kötelezték e feltételek a csatlakozó tagokat vagy vállalkozó csopor­tokat vagyoni és szállítóképességi kimuta­tásra, roppant óvadék letételére, közös köz­ponti műhely fenntartására stb. stb.?­s emellett nem kellett a közös ajánlatot már dec­ember 22-én 30.000 frt óvadékkal be­nyújtani ? Ám tegyük fel, — aminthogy a tér min­denkire nézve nyitva állt, — hogy nem tizen­­nyolc­, hanem két- vagy háromannyi város érdekeltsége csatlakozott volna a szövetke­zethez , akkor jobban el lett volna érve a czél a dec­entralizáczió tekintetében ? Hisz akkor is ezernyi szakmabeli iparos mellőzve érezhette volna magát, avval a különbség­­gel, hogy a már most is felette csekély részesedési arányt egy oly minimumra kel­lett volna leszállítani, mely mellett az egész szövetkezeti vállalkozás minden akc­ióké­­pességét, és tényleg minden komoly számba­­vehe­tőségét elvesztette volna.­­ Az eléggé sajnos valóság az, hogy a kollegiális érzelmű küldöttségek úgy vélekedtek, hogy ha már nekik nem állt tehetségükben vagy nem volt kedvükre a csatlakozás, akkor inkább a többiek se kapják meg a szállí­tást. Megváltjuk, az a szellem, mely a parti­kuláris iparos érdeket ekként fölébe helyezi az iparos közérdeknek, szomorúan hazud­tolná meg a magyar kézműiparos-osztály körében mindenkor oly imponálóan ér­vényre jutott érdekszolidaritási közszellemet, ha nem lehetne azzal vigasztalódni, hogy az ellenmozgalom azon körökből indult ki, melyek eddig is távol tartották magukat az ipartestületek országos kötelékétől, s amelyek vajmi ritkán adták tanújelét az érdekközösség tudatának. Nos és mit értek el a szövetkezet be­­vádlói? Azt, hogy a tizennyolc­ városbeli kollégáik megbuktak ugyan pályázatukkal, de azért ők sem kapnak a szállításokból semmit, vagy csak az új fővállalkozó ke­gyelméből oly morzsákat, melyek által aligha érezhetik magukat kárpótolva a Bernfeld urnak vagy utódjának tett szolgálatokért. Arról van ugyanis szó, hogy a lábbeli­szükségleteknek egynegyed vagy egyharmad része el fog különíttetni a szerződéses vál­lalkozástól és e szükségleti hányad — minden szövetkezeti organizáczió nélkül — ki fog adatni a kisiparosoknak oly módon, mint ez a múlt évben kivételesen beszerzett 34.000 pár bakancscsal történt. Hát tudják-e ott a Ki­rályhágón túl, hogy mely szállítási mennyi­ség szétosztására van ekként kilátás ? A rendes békeszükséglet 5—10 évi átlaga nem tesz ki többet évi 15—20 ezer párnál. Így fog tehát esni az egész ország lábbeli-iparosaira éven­ként átlagban legfeljebb ötezer pár bakancs. Tessék már most előre kiszámítani, mennyi juthat ebből egy-egy városnak. Ha pedig egyes vidékek kivételes kedvezményben fog­nak részesülni, más vidékek pedig semmit sem kapnak,­­ az osztó igazságnak így jobban elég lesz téve, mintha eléretnék az a rendszerváltozás, mely az országosan szö­vetkezett közép- és kisiparnak juttatná a munkának azt a részét, mely most újból egy magán fővállalkozó kezébe fog kerülni? * * * Lapunk jelen számában kimerítően beszámo­lunk a mellőzött szövetkezet rövid pályafutásá­ról. Szó szerint közöljük egész sorát a felter­jesztéseknek, hadd őrizzük meg érdekes ipar­­történeti adalékként azt a szervezkedési és vállalkozási életrevalóságot, mely előtt bizo­nyára kénytelenek azok is kalapot emelni, a­kik a kisipar igazi protektoraiként szeretik ma­gukat feltüntetni,midőn a szövetkezés veszélyei­re rámutatnak,­­ megfeledkezve arról, hogy delegác­ióban és országgyűlésben a kisiparosok szövetkezési tehetetlensége állíttatott oda mindannyiszor a szállítások körüli monopo­­lisztikus rendszer indokául. Furcsán hangzik leiz az, mikor azt mondják, hogy a kisipar csak addig tarthat igényt a külön figyelembe vételre, a­meddig nem áll társaságba oly elemekkel és nem szerzi meg azokat az esz­közöket, a­melyek őt a közös önálló vállal­kozásra képesítik. Ha pedig nem kész mind­azokat a garanc­iákat nyújtani, melyeket a magánvállalkozástól követelnek, akkor nem egyéb az egész üres lármánál és bujtoga­­tásnál! A pályázati feltételek megkövetelik a köz­ponti műhely felállítását. Ha erre is vállal­koznak, akkor óva intik őket, hogy ilyesmire ne adják a fejüket, mert nincs, a­ki az ily műhelyt ingyen adminisztrálja. Persze, a szövetkezetnek sem fognak ingyen üzleti szolgálatokat termi, de vájjon a szállítások terén legtapasztaltabb társtagok nem fogják tudni vállalatukat úgy berendezni, hogy a regió-költségek lehető legcsekélyebbek legye­nek és a központi kezelés saját körükből való legszakavatottabb kezekre legyen bízva? Példázgatnak arra is, hogy a kisipar valódi érdekei nem tűrnek meg semmiféle „közvetítést“, vagyis központi képviseletet. Ha pedig elolvasnák a miniszter nevében hirde­tett pályázatot, akkor ott találnák azt árfeltételt, mely szerint ajánlatok csupán a vállalkozó szövetkezetek központi képviselőitől fogadtatnak el; hogy a szövetkezet központi képviselete a szállítmányoknak ,minden irányú minőségéért és mintaszerűségéért fele­lős stb.- -----­A fác­it az, hogy ha a mi jó iparosaink az előírt feltételekhez szigorúan tartják magukat, akkor nem eléggé nagykorúak, hogy az elvállalandó koc­kázat veszélyeit felismerjék; ha pedig a súlyos feltételek meg­változtatását szorgalmazzák, akkor ez­által kézzelfoghatólag dokumentálják verseny- és szállítóképességük hiányát... Hogy fog-e egy­hamar más téren is kísérlet létezni a szolidáris szövetkezésre azon körökben, me­lyeknek egyesülése ezúttal oly méltánytalan elbánásban részesült, ez iránt jóslatokba bocsát­kozni nem akarunk. Ám m­i részünkről nem instálunk többé a leglegálisabb fáradozások amaz erkölcsi jutalmából, mely teljesen meg­felel az associatió ez újabb hódításának szép magyar hazánkban — az iparfejlesztés új aerája alatt. *) A szerző­dési feltételek 22. §-ának czime ez : »A s­z­ö­ve­tk­e­z­et feloszlása vagy annak avagy egyes cso­portnak (czégnek) csődbe jutása, vagy a szövetkezet­ből csoportoknak (czégeknek) kiválása­ esetére vonat­kozó határozmányok.« IPARÜGYEK, 1891. január 15.

Next