Iparügyek, 1891 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1891-01-15 / 1. szám
e lésének indokául felhozatnak. Azt, úgy e szövetkezet ajánlata a kiírás bármely pontozatának meg nem felelt volna és maga a szövetkezeti organizáczió bármi tekintetben is híjával volna a szerződési feltételek vaskos füzetében követelt garancziáknak, ily ellenvetést eddig nem hallottunk, hanem — a mi reánk nézve legfőkép irányadó — maga a honvédelmi miniszter a P. Lt.-ban megjelent cáfoló communiqué szerint a vidéki ipartestületek küldöttségének többek közt ezeket mondta: A honvédelmi miniszter az illető urak előtt kifejtette, hogy a kisiparosoknak az egész szállítást már csak azért sem engedheti át, mert a legtöbb kisiparos mozgósítás esetén köteles bevonulni, ezek tehát a legcsekélyebb garancziát sem képesek nyújtani, hogy háború esetén a szállításért helyt állhatnak. A szállítás nagyobb részét a nagyvállalkozás számára kell fentartania, amely a honvédségi szükségletet háború esetén fedezni hivatva van, mely czélból annak a maga munkaerőit már békében be kell iskoláznia. Tény egyébként, — s erre a miniszter minden esetre figyelmeztette a küldöttséget — hogy a mozgósítási szükségletre történt legutóbbi szállítás alkalmával azok a vállalkozók, akik kisiparosoknál dolgoztattak, a rossz és ki nem elégítő áru következtében nagy veszteségeket szenvedtek, és Fejérváry báró óvta a küldöttséget egy közös műhely felállításától is, mert ez csak abban az esetben fizetné ki magát, ha a vezetése ingyenes lenne, amire azonban kevés a kilátás. E miniszteri nyilatkozat tehát, melyet hitelesnek kell elismernünk, katonai szempontból ab ovo kizártnak jelenti ki a szóban lévő egész szükségletre való szövetkezeti vállalkozást, holott, mint láttuk, nemcsak a pályázati hirdetmény nyit tért „kifejezetten“ e vállalkozásra, hanem a szerződési feltételek is több szakaszban (nevezetesen a 7. és 22. §§-ban) külön intézkedést tartalmaznak a szövetkezeti vállalkozásra nézve, valamint hogy az illető feltételi füzetben még külön e megjegyzéssel találkozunk: „Az ezután következő szövegben előforduló „vállalkozó“ kifejezés alatt mindenkor az esetleg vállalkozó szövetkezet is értendő.“*) — Mindezen eligazodni nem tudunk. Azt fel nem tételezhetjük a kormányról, hogy bármi okból játékot űzzön az iparosok jóhiszeműségével; azt sem tételezhetjük fel, hogy az idézett pontozatok csupán azért vétettek fel a pályázati hirdetménybe és a szerződési feltételekbe, mivel biztosra vették, hogy ama súlyos feltételek mellett (30,000 forint bánatpénz, 200,000 frt óvadék, központi műhely felállítása stb.) különben sem lehet kilátás a kisiparosok szövetkezeti vállalkozására. Min alapszik tehát az oly széleskörű megütközést keltett ellenmondás a miniszternek hosszan előkészített kiírása és későbbi nyilatkozatai elhatározása közt, s ez ellenmondás megfejtéséhez hiába keressük a kulcsot. Egyet azonban tudunk és nyíltan ki is mondunk, s ez az, hogy a jelen esetből az iparoskörök oly tanulságokat fognak levonni, melyek a jövőben csak végtelen károsak lehetnek sok üdvös iparérdekű törekvésre nézve. E tanulságok egyaránt leverők, úgy az u. n. intéző körök, mint az érdekbe vont iparosság egy töredékének magatartására nézve, s mi vagyunk az utolsók, akik csak „felfelé“ keressük és találjuk a hibát, holott „lefelé“ épp oly kevéssé épületes jelenségek kerültek felszínre, melyek nagyban elősegítették több száz derék iparos keserű csalódását, vállvetett erőfeszítéseinek meghiúsulását. Hiszen nem titok már az többé, hogy bizonyos oldalról — és éppen a testületi tömörülés ellen állhatatosan frontot csináló erdélyrészi magyar érdekeltséget emlegetik — küldöttségileg kérelmezték a szövetkezeti ajánlat mellőztetését. És mivel argumentáltak ezek az iparosok, akik fel voltak híva a csatlakozásra és akik részt is vettek az előtanácskozásokban ? Azt mondják, hogy a „Honvédségi bőrneműszállító-társaság“ nem foglalja magába az egész ország szakmabeli kézműiparosait, ennélfogva ha a szövetkezet nyerné el a szállításokat, az ország számos vidéke ismét nem részesülne a munkában. No hát ez igaz. A szövetkezethez 18 város csatlakozott és van Magyarországon még sok ezer csizmadia és sok száz tímár és szíjgyártó, akik ezúttal nem részesültek volna a szállításokban. De hát képzelhetnek az urak az egyetemleges vagyoni felelősség alapján szervezkedő oly szövetkezetet, mely nem zárt jellegű, és melynek üzleti kockázatait nem bizonyos meghatározott számú vállalkozó tagok tartozzanak szerződéses viszonyban viselni ? Vagy hát úgy a pályázati hirdetmény, mint a szerződési feltételek nem szabták meg a legszigorúbban a szövetkezés módozatait? nem kötelezték e feltételek a csatlakozó tagokat vagy vállalkozó csoportokat vagyoni és szállítóképességi kimutatásra, roppant óvadék letételére, közös központi műhely fenntartására stb. stb.?s emellett nem kellett a közös ajánlatot már december 22-én 30.000 frt óvadékkal benyújtani ? Ám tegyük fel, — aminthogy a tér mindenkire nézve nyitva állt, — hogy nem tizennyolc, hanem két- vagy háromannyi város érdekeltsége csatlakozott volna a szövetkezethez , akkor jobban el lett volna érve a czél a decentralizáczió tekintetében ? Hisz akkor is ezernyi szakmabeli iparos mellőzve érezhette volna magát, avval a különbséggel, hogy a már most is felette csekély részesedési arányt egy oly minimumra kellett volna leszállítani, mely mellett az egész szövetkezeti vállalkozás minden akcióképességét, és tényleg minden komoly számbavehetőségét elvesztette volna. Az eléggé sajnos valóság az, hogy a kollegiális érzelmű küldöttségek úgy vélekedtek, hogy ha már nekik nem állt tehetségükben vagy nem volt kedvükre a csatlakozás, akkor inkább a többiek se kapják meg a szállítást. Megváltjuk, az a szellem, mely a partikuláris iparos érdeket ekként fölébe helyezi az iparos közérdeknek, szomorúan hazudtolná meg a magyar kézműiparos-osztály körében mindenkor oly imponálóan érvényre jutott érdekszolidaritási közszellemet, ha nem lehetne azzal vigasztalódni, hogy az ellenmozgalom azon körökből indult ki, melyek eddig is távol tartották magukat az ipartestületek országos kötelékétől, s amelyek vajmi ritkán adták tanújelét az érdekközösség tudatának. Nos és mit értek el a szövetkezet bevádlói? Azt, hogy a tizennyolc városbeli kollégáik megbuktak ugyan pályázatukkal, de azért ők sem kapnak a szállításokból semmit, vagy csak az új fővállalkozó kegyelméből oly morzsákat, melyek által aligha érezhetik magukat kárpótolva a Bernfeld urnak vagy utódjának tett szolgálatokért. Arról van ugyanis szó, hogy a lábbeliszükségleteknek egynegyed vagy egyharmad része el fog különíttetni a szerződéses vállalkozástól és e szükségleti hányad — minden szövetkezeti organizáczió nélkül — ki fog adatni a kisiparosoknak oly módon, mint ez a múlt évben kivételesen beszerzett 34.000 pár bakancscsal történt. Hát tudják-e ott a Királyhágón túl, hogy mely szállítási mennyiség szétosztására van ekként kilátás ? A rendes békeszükséglet 5—10 évi átlaga nem tesz ki többet évi 15—20 ezer párnál. Így fog tehát esni az egész ország lábbeli-iparosaira évenként átlagban legfeljebb ötezer pár bakancs. Tessék már most előre kiszámítani, mennyi juthat ebből egy-egy városnak. Ha pedig egyes vidékek kivételes kedvezményben fognak részesülni, más vidékek pedig semmit sem kapnak, az osztó igazságnak így jobban elég lesz téve, mintha eléretnék az a rendszerváltozás, mely az országosan szövetkezett közép- és kisiparnak juttatná a munkának azt a részét, mely most újból egy magán fővállalkozó kezébe fog kerülni? * * * Lapunk jelen számában kimerítően beszámolunk a mellőzött szövetkezet rövid pályafutásáról. Szó szerint közöljük egész sorát a felterjesztéseknek, hadd őrizzük meg érdekes ipartörténeti adalékként azt a szervezkedési és vállalkozási életrevalóságot, mely előtt bizonyára kénytelenek azok is kalapot emelni, akik a kisipar igazi protektoraiként szeretik magukat feltüntetni,midőn a szövetkezés veszélyeire rámutatnak, megfeledkezve arról, hogy delegációban és országgyűlésben a kisiparosok szövetkezési tehetetlensége állíttatott oda mindannyiszor a szállítások körüli monopolisztikus rendszer indokául. Furcsán hangzik leiz az, mikor azt mondják, hogy a kisipar csak addig tarthat igényt a külön figyelembe vételre, ameddig nem áll társaságba oly elemekkel és nem szerzi meg azokat az eszközöket, amelyek őt a közös önálló vállalkozásra képesítik. Ha pedig nem kész mindazokat a garanciákat nyújtani, melyeket a magánvállalkozástól követelnek, akkor nem egyéb az egész üres lármánál és bujtogatásnál! A pályázati feltételek megkövetelik a központi műhely felállítását. Ha erre is vállalkoznak, akkor óva intik őket, hogy ilyesmire ne adják a fejüket, mert nincs, aki az ily műhelyt ingyen adminisztrálja. Persze, a szövetkezetnek sem fognak ingyen üzleti szolgálatokat termi, de vájjon a szállítások terén legtapasztaltabb társtagok nem fogják tudni vállalatukat úgy berendezni, hogy a regió-költségek lehető legcsekélyebbek legyenek és a központi kezelés saját körükből való legszakavatottabb kezekre legyen bízva? Példázgatnak arra is, hogy a kisipar valódi érdekei nem tűrnek meg semmiféle „közvetítést“, vagyis központi képviseletet. Ha pedig elolvasnák a miniszter nevében hirdetett pályázatot, akkor ott találnák azt árfeltételt, mely szerint ajánlatok csupán a vállalkozó szövetkezetek központi képviselőitől fogadtatnak el; hogy a szövetkezet központi képviselete a szállítmányoknak ,minden irányú minőségéért és mintaszerűségéért felelős stb.- -----A fácit az, hogy ha a mi jó iparosaink az előírt feltételekhez szigorúan tartják magukat, akkor nem eléggé nagykorúak, hogy az elvállalandó kockázat veszélyeit felismerjék; ha pedig a súlyos feltételek megváltoztatását szorgalmazzák, akkor ezáltal kézzelfoghatólag dokumentálják verseny- és szállítóképességük hiányát... Hogy fog-e egyhamar más téren is kísérlet létezni a szolidáris szövetkezésre azon körökben, melyeknek egyesülése ezúttal oly méltánytalan elbánásban részesült, ez iránt jóslatokba bocsátkozni nem akarunk. Ám mi részünkről nem instálunk többé a leglegálisabb fáradozások amaz erkölcsi jutalmából, mely teljesen megfelel az associatió ez újabb hódításának szép magyar hazánkban — az iparfejlesztés új aerája alatt. *) A szerződési feltételek 22. §-ának czime ez : »A szövetkezet feloszlása vagy annak avagy egyes csoportnak (czégnek) csődbe jutása, vagy a szövetkezetből csoportoknak (czégeknek) kiválása esetére vonatkozó határozmányok.« IPARÜGYEK, 1891. január 15.