Lakatosmesterek Lapja, 1929 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1929-11-10 / 1. szám

2. oldal LAKATOSMESTEREK LAPJA 1929 november 10 Az egész világot megrengető nagy események központjában élünk. Nem ült el még a csatazaj, mely 191­4-ben fújta meg harsonáit, még dúl a förgeteg, még rombol a vihar,­­ a nemzetek egymás közötti és a nemzetekben az egyesek gyűlölségé­­nek vihara. És e förgetegben, ebben a viharban elhagyatva, mindenektől elfeledve áll a magyar iparostársa­dalom. Ez a vihar tépi, szaggatja, mint az erdők büszke tölgyét, de — mert védelmére senki és semmi nem jön, — hovatovább megtörtén, elfá­radva adja fel a küzdelmet, amelyet szinte némán, jajszó nélkül vívott ed­dig, tűrvén e harc halálos csapásait. A magyar paraszt és a magyar iparostársadalom, ennek a nemzet­nek két legfőbb ereje, tragikusan szomorú, küzdelmes életet él. Ezek­nek a vállaira nehezedik az állam­­háztartás minden súlyos és egyre súlyosbodó terhet, de ezek a társa­dalmi rétegek, ha rongyosan is, ha éhezve is, állják meg a harcot és állni fogják a végkimerülésig. És ha megkérdeznék, hogy miért folytatjuk ezt a meddőnek látszó küzdelmet, nagyon egyszerű volna rá a felelet: — a magyar nemzeti becsület érdekében! Mert ezt a rettenetes küzdelmes életet nem mi teremtettük magunk­nak, hanem — Trianon! Erre a trianoni szerződésre hivatkoznak el­lenségeink, akik célul tűzték ki ma­guk elé Magyarország gazdasági éle­tének teljes megsemmisítését. Van-e magyar iparos, aki erejének végki­merüléséig ne védekezne az ilyen orvtámadással szemben ? . . . De ha megkérdeznék, — és­pedig az egész magyarságra vonat­kozóan, — hogy jó úton járunk-e, hát erre a kérdésre már nem tud­nánk olyan egyszerűen, nyugodtan és megnyugtatóan válaszolni. Két­ségtelenül jó úton járunk most is, de lassabban haladunk, mint kellene; harcosan törünk a cél felé, de egyre nagyobb szakadékok tátonganak vérző lábaink elé; valahogy úgy van, hogy erőnket megfeszítve haladunk, előre megyünk, még­sem jutunk közelebb a célhoz. Nehéz utunkban csügge­­dést nem érzünk, csak észrevétlenül lankadunk; égünk, de nem lángolunk; kesergünk, de nem lázadunk; szen­vedünk, de szinte megszokván már a szenvedést, nincs erős akaratunk a nemszenvedésre. Novemberi idő ez, a lelkek novemberéé: nem tél még, de mögöttünk messze már a nyár, előttünk még messzebb a ta­vasz. Ez a novemberi hangulat ül a magyarság lelkén: szobába szoru­lunk, egymáshoz húzódunk, akik megértjük egymást, fázó testünket melengetjük egymás melegén s jól esik egy-egy percre elfelejtenünk, hogy oda­kint siránkozva fúj a szél. Pedig zúg, zord téli szél zúg oda­kint. Álmodunk tavaszról. De kibir­­juk-e a telet? . . . Márciusi napsu­gár özönlik a földre, a magyar lel­ken tél van és hó, és csend és ha­lál , e megdermedt boldogtalan kicsi magyar glóbuszt várjon nem volna-e elszánt akarattal előbbre lökni pá­lyája tavaszpontjába ? . . . Naponta látom és figyelem a magyar iparos munkáját, meg-meg­­zökkenhet a napról-napra útjába gör­dülő göröngyökön, egyes hullámai felakadhatnak az útjába álló torla­szok között, de egészben véve nem­csak rendületlenül, hanem lelkesen is, s nem hogy nem sekélyesen, hanem egyre mélyülő árral folyik. Égő lélekkel vagy csak megszokás­ból is lelkesen dolgozik, — de dolgozik a magyar iparos, — sok­szor fázón, éhesen, nagyrészt ron­gyos ruhában teljesíti állampolgári hivatását, fázón is hiven, rongyosan is becsületesen, — s ez érdeme és dicsősége neki ! Látom a magyar iparos munkáját és látom a műhe­lyeken kívül az egészben véve bizony dologtalan magyar életet; — látom a mühelyi munka salaktól megtisz­tult csendes hullámzását s látom a zűrzavaros magyar élet össze-vissza torlódó szennyes árjait, — s magyar öntudattal és önérzetesen hirdetem e helyen a magyar iparosság érde­mét és reklamálom az elismerést ez érdem számára. A magyar iparostársa­dalom — mondom — híven és becsü­letesen végzi munkáját. De felvetődik a kérdés: meddig bírja még? bírhatja-e sokáig ? s ha bírná is, állampolgári hi­vatásának bármily lelkes teljesítésével is közelebb viheti-e ügyünket az óhajtott, a mindenáron elérendő, az egyetlen cél felé ? E kérdésre felelni kell, de erre sem tudok nyugodtan és megnyugtatóan felelni. De felelni akarok e kérdésre vagy legalább töprengeni rajta; rám nézve nincs is más kérdés, csak ez az egy: te­rületi épségünk megoldandó és pedig gyorsan megoldandó kérdése; nyo­morult életünknek semmiféle jelen­ségében nem tudok hinni, ha ebben az egyben nem lehet hinnem; ez a kérdés be nem ég és bennem fáj, ehhez kapcsolódik minden érzésem és minden gondolatom, műhelyben és műhelyen kívül, minden más irányú működésemben vagy elfog­laltságomban. Érzem, hogy legyen­gült, vérét vesztett, közönyös, fásult lelkű iparostársadalommal nem érhet­jük el ezt az egyetlen célt soha­sem . . . És ebben a megállapítás­ban benne van az én feleletem is. De tudom azt is, hogy e célért ér­demes élni, érdemes küzdeni, sőt kötelesség élni és küzdeni! Ismerten magára a magyar iparos, nemzeti érzéstől áthatott polgári ön­tudatban értékelje önmagát és érezze és hassa át minden csepp vérét az a tudat, hogy államfenntartó, hogy munkájával a nemzeti vagyont gya­rapítja. És tartson össze minden bá­ban, minden örömben, hogy az egész iparostársadalom, mint egy em­ber törjön a kitűzött, messze cél felé. Íme, ezzel bocsájtom útjára e la­pot, amely eleinte talán a járni ta­nuló gyermek tétova lépéseivel fog haladni, de hitem szerint az idők folyamán meg is fog erősödni, ha féltő, gondozó szemek óvni fogják. Lesznek-e ilyen gondozók,­­— nem tudom, de ha nem lennének, eggyel több keserű csalódás kódé nehe­zedne a lelkemre . . . Sajó JánoS, ipartestületi elnök, V­ALÓ.

Next