Magyar Gyáripar, 1916 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1916-01-01 / 1. szám

a Magyar Gyáripar­ nak. A magyar kormány sertéshúsból, zsírból és szalonnából egy bizonyos kontingenst biztosított Ausz­triának. Hogy mennyit nem tudjuk, de tán nem téve­dünk, ha a kontingenst az utolsó évek exportjának átlagában vesszük fel. Ebben hát megállapodtunk s a kérdés végrehajtását úgy oldottuk meg, hogy a magyar kormány átadta a megállapított mennyiségre szóló szállítási igazolványokat az osztrák kormány­nak, mely e réven gondoskodik szükségletének fede­zéséről és elszállításáról. Magyar szalámira azonban az osztrák kormány szállítási igazolványt nem ad, mert hiszen iparilag előnyösebb dolog, ha a húst és a zsírt viszi ki Ausztriába és a himbergi gyárakban dolgoztatja fel szalámivá, mintha magyar szalámit exportál. Ausztria eljárása nagyon érthető, de az már kevésbé, hogy a magyar kormány erről a fontos magyar iparról megfeledkezett. Mert hiszen a szalámi­iparnál nem arról van szó, mint ahogy a malomipar­nál lett volna, hogy magának a meglévőn felül új piacot, új termelési lehetőségeket szerezzen, hanem hogy régi összeköttetéseit legalább részben megmentse s évente körülbelül öt millió koronát kitevő exportját — már amennyire ez a mai körülmények között lehetséges — biztosítja. Ez most a húskontingens megállapodás folytán, melyből a szalámi kifelejtődött, lehetetlenné vált. Aki egy kissé a jövőre is gondol, az előtt kétségtelennek kell lennie, hogy a korrektúra el nem maradhat. „Békesség és egyenlőség.“ Írta: Dr. Grátz Gusztáv. A „Magyar Gazdaszövetség“ karácsonyi számá­ban a magyar agrárpolitika egyik kimagasló vezére és szószólója, Darányi Ignác, a drágaság tárgyában a miniszterelnök úrhoz intézett emlékiratból kifolyólag, amelyet a Magyar Gyáriparosok Orsz. Szövetsége is aláírt, nyílt kérdést intéz a magyar ipari és keres­kedelmi érdekeltségekhez. Arra támaszkodva, hogy a drágasági akciónak az volt célja ,hogy úgy a köz­véleményben, valamint a törvényhozás előtt, ezáltal megkönnyíttessék a gazdaosztály vámpolitikai birtok­állományának gyengítése és leszállítása“, arra kér feleletet, hogy kívánják-e a túloldalon a mezőgazda­ság és ipar egyenlő elbánásának elvét továbbra is sértetlenül fenntartani, mert nem volna érthető, hogy miért legyen a magyar mezőgazdaság vámvédelme kisebb, mint amennyiben a sokkal fejlettebb viszonyok közt levő mezőgazdaságát Németország fogja része­síteni. Nem nehéz erre a kérdésre oly feleletet adni, amely a magyar mezőgazdasági köröket, úgy vélem, teljesen kielégítheti és megnyugtathatja. Ezt a meg­nyugtató feleletet pedig nem az agráriusok nagy­tekintélyű vezérének karácsonyi cikke vagy a drága­sági ankét óta az agrár­táborból felénk zúduló vádak és támadások kényszerítették ránk. Az ipari érde­keltségnek a vámpolitikánk alapjaira vonatkozó fel­fogása azokban a megbeszélésekben szűrődött le, amelyek e kérdésről a M. Gy. O. Sz.-ben már a nyár folyamán lefolytak és ezt az álláspontot, amely nem az egyoldalú ipari érdekek szemmeltartásával, de Magyarország állandó és általános közgazdasági érdekeinek lelkiismeretes mérlegelésével jött létre, erős elhatározásunk szerint továbbra is fenn akarjuk tartani, bár ezt subjective megnehezítik azok a táma­dások, amelyek bennünket az agrár­táborból az utolsó időben értek. Ezekre a támadásokra az ipari és kereskedelmi érdekeltség okot nem szolgáltatott. A drágasági ankét­­tal és az abból kifolyólag a kormányhoz felterjesztett emlékirattal sem. A drágasági ankéton legnagyobb sajnálatomra nem vehettem részt, de azoktól, akik jelen voltak, egybehangzóan azt hallom, hogy azon sem az agráriusokat, sem az agrárpolitikát nem támadták, — talán egyetlen felszólalást kivéve, amely azonban nem az ipari vagy kereskedelmi érdekelt­ségből hangzott el. Ami pedig az emlékiratot illeti, abból nagyító üveggel sem lehet kiolvasni azt a „had­üzenetet“, azt a „méltatlan támadást“ a gazdaosztály érdekei ellen, amelyet abban az agráriusok feltalál­hatni véltek. Az emlékiratban javaslatba hozott intéz­kedések egyaránt terjednek ki a drágaságnak úgy a hadiállapotban és az elégtelen kormányintézkedések­ben, mint a gazdaközönség, a közvetítők és a fogyasz­tók hibáiban rejlő okaira. Csak odáig nem mentünk, mert lelkiismeretünk szerint nem mehettünk, hogy a drágaságért való felelősség alól a gazdaközönséget, — és egyedül ezt, — teljesen mentesítsük. Návay Lajosnak a képviselőházban tartott beszéde meg­­cáfolhatlan példákat hozott fel arra, hogy igenis a gazdaközönség szintén osztozik a felcsigázott árakért való felelősségben. Az „élelmiszermizériák egyoldalú és szűkkeblű beállítása“ az, ha valaki egyedül a gazdaközönséget hibáztatná, — amit mi nem tettünk, — vagy pedig, ha valaki egyedül a gazdaközönséget mentesíti a felelősség alól,­­ amit a december 12-iki gazdagyűlés tényleg megtett. Arra az éles hangra, amelyet a gazdagyűlés velünk szemben meg­ütött, ily körülmények között sem mentséget, sem indokot nem találok, hacsak abban a régi példa­beszédben nem, hogy „aki haragszik, annak nincsen igaza“, amit meg is lehet fordítani úgy, hogy akinek nincsen igaza, az haragszik. A magyar agrárkörök vezére, Darányi Ignác, azonban felhoz egy indokot e támadásra. Azt az indokot, hogy a drágasági memorandumban a gazda­osztály egy vámpolitikai birtokállománya csökkenté­sére törekvő irányzatot látott. Ha tényleg ezt látta benne, akkor világos nappal kísérteteket látott. A drágasági ankéton vagy az abból kifolyólag felter­jesztett emlékiratban nyoma sincsen az ilyen irány­zatnak, de tovább megyek, ez az irányzat egyébként is távol áll tőlünk. Nagyon nehéz ma vámpolitikai kérdésekhez hozzászólni, hisz a viszonyoknak a jövőben való alaku­lását soha sem volt nehezebb megítélni mint ma, 1. szám.

Next