Magyar Gyáripar, 1916 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1916-01-01 / 1. szám
a Magyar Gyáripar nak. A magyar kormány sertéshúsból, zsírból és szalonnából egy bizonyos kontingenst biztosított Ausztriának. Hogy mennyit nem tudjuk, de tán nem tévedünk, ha a kontingenst az utolsó évek exportjának átlagában vesszük fel. Ebben hát megállapodtunk s a kérdés végrehajtását úgy oldottuk meg, hogy a magyar kormány átadta a megállapított mennyiségre szóló szállítási igazolványokat az osztrák kormánynak, mely e réven gondoskodik szükségletének fedezéséről és elszállításáról. Magyar szalámira azonban az osztrák kormány szállítási igazolványt nem ad, mert hiszen iparilag előnyösebb dolog, ha a húst és a zsírt viszi ki Ausztriába és a himbergi gyárakban dolgoztatja fel szalámivá, mintha magyar szalámit exportál. Ausztria eljárása nagyon érthető, de az már kevésbé, hogy a magyar kormány erről a fontos magyar iparról megfeledkezett. Mert hiszen a szalámiiparnál nem arról van szó, mint ahogy a malomiparnál lett volna, hogy magának a meglévőn felül új piacot, új termelési lehetőségeket szerezzen, hanem hogy régi összeköttetéseit legalább részben megmentse s évente körülbelül öt millió koronát kitevő exportját — már amennyire ez a mai körülmények között lehetséges — biztosítja. Ez most a húskontingens megállapodás folytán, melyből a szalámi kifelejtődött, lehetetlenné vált. Aki egy kissé a jövőre is gondol, az előtt kétségtelennek kell lennie, hogy a korrektúra el nem maradhat. „Békesség és egyenlőség.“ Írta: Dr. Grátz Gusztáv. A „Magyar Gazdaszövetség“ karácsonyi számában a magyar agrárpolitika egyik kimagasló vezére és szószólója, Darányi Ignác, a drágaság tárgyában a miniszterelnök úrhoz intézett emlékiratból kifolyólag, amelyet a Magyar Gyáriparosok Orsz. Szövetsége is aláírt, nyílt kérdést intéz a magyar ipari és kereskedelmi érdekeltségekhez. Arra támaszkodva, hogy a drágasági akciónak az volt célja ,hogy úgy a közvéleményben, valamint a törvényhozás előtt, ezáltal megkönnyíttessék a gazdaosztály vámpolitikai birtokállományának gyengítése és leszállítása“, arra kér feleletet, hogy kívánják-e a túloldalon a mezőgazdaság és ipar egyenlő elbánásának elvét továbbra is sértetlenül fenntartani, mert nem volna érthető, hogy miért legyen a magyar mezőgazdaság vámvédelme kisebb, mint amennyiben a sokkal fejlettebb viszonyok közt levő mezőgazdaságát Németország fogja részesíteni. Nem nehéz erre a kérdésre oly feleletet adni, amely a magyar mezőgazdasági köröket, úgy vélem, teljesen kielégítheti és megnyugtathatja. Ezt a megnyugtató feleletet pedig nem az agráriusok nagytekintélyű vezérének karácsonyi cikke vagy a drágasági ankét óta az agrártáborból felénk zúduló vádak és támadások kényszerítették ránk. Az ipari érdekeltségnek a vámpolitikánk alapjaira vonatkozó felfogása azokban a megbeszélésekben szűrődött le, amelyek e kérdésről a M. Gy. O. Sz.-ben már a nyár folyamán lefolytak és ezt az álláspontot, amely nem az egyoldalú ipari érdekek szemmeltartásával, de Magyarország állandó és általános közgazdasági érdekeinek lelkiismeretes mérlegelésével jött létre, erős elhatározásunk szerint továbbra is fenn akarjuk tartani, bár ezt subjective megnehezítik azok a támadások, amelyek bennünket az agrártáborból az utolsó időben értek. Ezekre a támadásokra az ipari és kereskedelmi érdekeltség okot nem szolgáltatott. A drágasági ankéttal és az abból kifolyólag a kormányhoz felterjesztett emlékirattal sem. A drágasági ankéton legnagyobb sajnálatomra nem vehettem részt, de azoktól, akik jelen voltak, egybehangzóan azt hallom, hogy azon sem az agráriusokat, sem az agrárpolitikát nem támadták, — talán egyetlen felszólalást kivéve, amely azonban nem az ipari vagy kereskedelmi érdekeltségből hangzott el. Ami pedig az emlékiratot illeti, abból nagyító üveggel sem lehet kiolvasni azt a „hadüzenetet“, azt a „méltatlan támadást“ a gazdaosztály érdekei ellen, amelyet abban az agráriusok feltalálhatni véltek. Az emlékiratban javaslatba hozott intézkedések egyaránt terjednek ki a drágaságnak úgy a hadiállapotban és az elégtelen kormányintézkedésekben, mint a gazdaközönség, a közvetítők és a fogyasztók hibáiban rejlő okaira. Csak odáig nem mentünk, mert lelkiismeretünk szerint nem mehettünk, hogy a drágaságért való felelősség alól a gazdaközönséget, — és egyedül ezt, — teljesen mentesítsük. Návay Lajosnak a képviselőházban tartott beszéde megcáfolhatlan példákat hozott fel arra, hogy igenis a gazdaközönség szintén osztozik a felcsigázott árakért való felelősségben. Az „élelmiszermizériák egyoldalú és szűkkeblű beállítása“ az, ha valaki egyedül a gazdaközönséget hibáztatná, — amit mi nem tettünk, — vagy pedig, ha valaki egyedül a gazdaközönséget mentesíti a felelősség alól, amit a december 12-iki gazdagyűlés tényleg megtett. Arra az éles hangra, amelyet a gazdagyűlés velünk szemben megütött, ily körülmények között sem mentséget, sem indokot nem találok, hacsak abban a régi példabeszédben nem, hogy „aki haragszik, annak nincsen igaza“, amit meg is lehet fordítani úgy, hogy akinek nincsen igaza, az haragszik. A magyar agrárkörök vezére, Darányi Ignác, azonban felhoz egy indokot e támadásra. Azt az indokot, hogy a drágasági memorandumban a gazdaosztály egy vámpolitikai birtokállománya csökkentésére törekvő irányzatot látott. Ha tényleg ezt látta benne, akkor világos nappal kísérteteket látott. A drágasági ankéton vagy az abból kifolyólag felterjesztett emlékiratban nyoma sincsen az ilyen irányzatnak, de tovább megyek, ez az irányzat egyébként is távol áll tőlünk. Nagyon nehéz ma vámpolitikai kérdésekhez hozzászólni, hisz a viszonyoknak a jövőben való alakulását soha sem volt nehezebb megítélni mint ma, 1. szám.