Magyar Gyáripar, 1931 (22. évfolyam, 1-12. szám) - Iparjogi Szemle, 1931 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1931-01-01 / 1. szám

1. szám. MAGYAR GYÁRIPAR kartel egy tagja tesz valamit, vagy valamiféle maga­tartást követ, akkor a kötött megállapodást, vagy a megállapodásból folyó határozatot „alkalmazza“ és ezekre az esetekre a törvény úgyis kiterjed. Az első kikezdés körülírván a közgazdaság vagy közjó érdekének veszélyeztetését, azt mondja, „ha az áru termelését, forgalmát vagy az áralakulást a fo­gyasztóközönségnek, vagy a termelőknek, vagy a szakmabeli vagy más vállalkozóknak hátrányára a gazdasági helyzet által meg nem okolt módon szabá­lyozza“. Kinek a gazdasági helyzete által­? Hiszen lehet a kartel a legméltányosabb, árai a maga termelési költ­ségeihez mérve a legmegfelelőbbek s azért mégis adód­hat, hogy a fogyasztó gazdasági helyzetét nézve, az árak nem indokoltak. A kodifikátor nyilván nem erre gondolt, hanem a körzelben résztvevők gazdasági hely­zetére és az ebből folyó kartelpolitikának az indokolt­ságára. Ezt azonban, ha másutt nem, hát az indokolás­ban ki kellene mondani. E szakasz 2. pontja a békés kiegyenlítésről intéz­kedik s megemlíti az egyeztető bizottságok közreműkö­dését, anélkül azonban, hogy az egyeztető bizottságok­ról magukról a törvényjavaslat további során tovább szó esnék. Javasoljuk, hogy a bírói eljárás megindítása előtt az egyeztető bizottságok igénybevétele kötelező legyen, hiszen ezekben a kérdésekben nem az a fontos, amire a kodifikátor a fősúlyt látszik vetni, hogy a kor­mány a maga hatalmával az iparra lecsapjon, hanem hogy e kérdésekből adódó inkonvenienciákat a gazda­sági élet minden megrázkódtatása nélkül kiküszöbölni lehessen. Az egyeztető bizottságokkal Németországban kitűnő tapasztalatokat tettek, mert a vitás esetek kilencven százaléka ezeknek fóruma előtt intéződött el. A miniszteri felelősség elve ezáltal legkevésbé sincs érintve, mert hiszen a miniszter nem tesz egyebet, mint hogy az egyeztető bizottság révén úgyszólván magát a gazdasági életet hívja fel, hogy oldja meg ennek pro­blémáit. Elhúzásról sem lehet itt szó, hiszen kötelezni lehet az egyeztető bizottságokat, hogy záros határidő, legfeljebb 30 nap alatt tegyenek eljárásuk eredményéről a miniszternek jegyzőkönyvileg jelentést. Semmi két­ség, hogy e kísérlet a legtöbb esetben eredménnyel fog járni, ha pedig nem, értékes matériát ad a miniszter­nek, melynek alapján határozhat további lépéseiről. E szakaszban a közgazdasági miniszter, illetőleg a minisztérium számára biztosított szankció jóval túl­megy azon a határon, melyet mi jogállamban elképzel­hetőnek tartunk. Nevezetesen amíg eredetileg a kodifi­kátor a kereskedelemügyi miniszternek csak azokat a vámpolitikai, áruforgalmi, iparrendészeti vagy egyéb igazgatási intézkedéseket akarta biztosítani, amelyekre az illető ügykörre vonatkozó törvények szerint hatás­köre van, addig az új javaslat rendelkezései a minisz­tériumot jogkörén túlhaladó intézkedésekre hatalmaz­zák, ami a legvégzetesebb önkényre, abszolutisztikus szempontoknak legmesszebbmenő érvényesítésére ad alkalmat. A 3. pont ugyanis felhatalmazza a minisz­tériumot, hogy állami kedvezményeknek megvonásával, a közszállításokból való kizárásával, az iparrendészet és a fuvardíjszabás körébe tartozó intézkedésekkel lép­het fel a vállalatok ellen, „tekintet nélkül az intézkedé­sek alkalmazásának a fennálló jogszabályokban meg­szabott feltételeire“. Mint mondottuk, az olyan abszolút hatalom, amely jogállamiban el sem képzelhető s mely végzetessé válhat az egész gyáripari termelésre. Vég­zetessé az önkény által, melyre a végrehajtó hatalmat felszabadítja és végzetessé az ipari önérzetnek súlyos meg­sértése által, hiszen ez a „törvényenkívüliség“ egyedül a gyáriparra mondatik ki. Nagyon helyesen mondta báró Szterényi József: ez alkotmányjogi kér­dés, az alkotmányon való túllépés. Hogy például egye­bet ne említsünk, a minisztérium eszerint telepengedé­lyeket vonhat meg, iparengedélyeket kobozhat el, fuvar­díjakat egyes vállalatokra oly módon állapíthat meg, amely a fennálló törvények szellemével ellenkezik, ál­lami kedvezményeket vonhat meg, amelyekre magát szerződésileg kötelezte s amely szerződések alapján esetleg nagyösszegű beruházások történtek. A végre­hajtó hatalommal való ezt a teljes kiszolgáltatottságot, a gyáriparnak Vogelsrer-á való nyilvánítását mi lehe­tetlennek tartjuk. Hogy milyen korlátlan lehetőséget rejt magában ez az intézkedés, bizonyítja a javaslat indokolásában felhozott példa, mely szerint a kormány ennek alapján bizonyos iparokat engedélyhez köthet, ami persze csak akkor változhat büntető szankcióvá, ha a törvény arra gondol, hogy aztán a kifogásolt válla­lattól vagy vállalatoktól az engedélyt megvonhatja. E szakaszban írt lehetőségek egyértelműek a teljes va­gyonelkobzás büntetésével, mely tudomásunk szerint eddig csak hazaárulás esetében volt lehető. A német rendelet, mely ugyancsak nagy hatalmat tesz le a Reichsregierung kezébe, ezt az abszolutisztikus hatal­mat nem adja meg és egyedül a vámok emelésének vagy leszállításának jogát koncedálja. A vámok tekintetében, melyek leszállításának jogát e javaslat szintén abszolút módon a végrehajtó hatalom kezébe teszi le, utalnunk kell arra, hogy a javaslat tévedésben van: a vám az nem egy vállalatnak, vagy iparágnak adott kedvezmény, hanem egy szükségszerű gazdasági politikának az eredménye, melyet az egye­temes közgazdaság érdekében adnak meg, amely tehát nem kezelhető visszavonható ajándékként. Nem tudunk beletörődni abba sem, mert igazság­talannak és veszélyesnek tartjuk, hogy a kartelbíróság ideiglenes intézkedéseket (5. pont) foganatosíthasson, ezzel azonban alább, a 10. §-nál fogunk foglalkozni. De itt kívánunk utalni arra, hogy a miniszternek adott ez a lehetőség — „szükséghez képest ideiglenes intézkedés végett a kartelbírósághoz fordulhat“ — ellentmondást rejt magában, mert ideiglenes intézkedést logikusan csak akkor lehet kérni, ha ezt a szükségszerűen egy végleges intézkedés követi, mely érvényesen eldönti a kérdést és feleslegessé teszi az ideiglenes intézkedést. De hogy a miniszter a Kartelbíróságtól valamely ideiglenes intézkedést kérhessen, anélkül, hogy ugyan­akkor, vagy megelőzően végleges intézkedést kért volna, ez lehetetlen és joggal vetjük fel a­ kérdést: mikor, hogyan szűnik meg az ilyen intézkedés ideigle­nessége? E szakasznak utolsó kikezdése a miniszternek itt körülírt intézkedési jogát megadja minden vállalatra, ha ez semmiféle kartelleretben nincs is, semmiféle együttműködést más vállalatokkal nem folytat, ameny­nyiben e vállalatok a piac felett uralkodó helyzetük kihasználásával olyan tevékenységet folytatnak, mely az 1. §-ban megjelölt célt szolgálja. A kodifikátor a trösztre gondolt, mint az indokolásból kitűnik.­ Ezzel szemben utalnunk kell arra, hogy Magyarországon a szó igazi értelmében vett tröszt nincsen s a mi gazda­ságunknak csekély keretei, tőkében való szegénységünk mellett ilyen alakulat nehezen is képzelhető el, vagyis a törvényhozó rendezni készül valamely viszonylatot, amely nálunk nincs s e rendezés olyan befolyást biz­tosít a miniszternek, bizottságoknak és bíróságoknak egyes vállalatok üzletvezetésére, amilyet a kartelek ellen felhozott panaszokban s az ennek folytán kialakult politikai agitáció folyamán sem követeltek. Ez az intéz­kedés módot ad arra, hogy a végrehajtó hatalom egész súlyával ráfeküdjön bármely gyáripari vállalatra, hiszen annak eldöntése, hogy mely vállalatnak van „a piac felett uralkodó helyzete“, egyedül a végrehajtó hatalmat illeti s ilyen döntés ellen a vállalatnak semmi­nemű orvoslási lehetősége nincsen. Ez intézkedési jog birtokában az egész magyar gyáripar — kartelált és nem kartelált — teljesen ki van szolgáltatva a végre­hajtó hatalom önkényének, mely azt gyakorolhatja bármely neki tetsző szempontból, tehát politikaiból is. Nem tudjuk elhinni, hogy ezt akár a gyáripar leg­nagyobb ellenségei is helyeselhessék. ad. 7. §. Eddig a javaslat, nagyon helyesen, a „köz­gazdaság és közjogellenesség“ fogalmával operált; most egyszerre egy csomó más fogalmat állít melléjük: „jó erkölcs“, „közrend“ stb., melyek távol attól, hogy a fogalmak tisztázásához hozzájáruljanak,­­inkább arra alkalmasak, hogy a „közgazdaság és közjó“ veszélyez­tetésének fogalmát is elhomályosítsák. A bíró joggal fogja azon törni a fejét, hogy mi oka lehetett a kodif­­kátornak arra, hogy míg az első két szakaszban beérte a „közgazdaság és közjó“ fogalmával, most egyszerre egy csomó más fogalmat rendel melléje. És joggal fogja kérdezni — a lex superflua non loquat­ elvére gondolva —, hogy miben különbözik a közgazdaság és közjó érde­kének veszélyeztetése a közrend és a jóerkölcs érdekeinek veszélyeztetésétől. Vagy amennyiben mégis különbözik, mit tartozik ez a közgazdasági miniszterre, akit egyedül az érdekel, hogy a „közgazdaság és közjó“ érdekes van- e

Next