Magyar Órások Szaklapja, 1910 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1910-01-01 / 1. szám

1910. 1. szám. MAGYAR ÓRÁSOK SZAKLAPJA De áldassék a Nagy Úr keze, mely úgy rendezte, hogy a buborék, a lelki gyöngy az fölfelé tör, ha ezer önzés, kapzsiság kapaszkodik is bele . . . Mert hát a buboréknak, a lelki energiának is van ereje! Van, még pedig olyan rádiumszerű ereje. Keresztülvilágít, keresztül­melegít millió butaság ködén is . . . De nemcsak világít, nemcsak melegít, de termékenyít is . . . Új bubo­rékok, új lelki testvérek válnak ki a sűrű ködből s törnek fölfelé az ideális emberi élet ege felé . . . És el fog jönni az idő, hogy üres lesz a piszkos tengerfenék, hogy győzni fog a lélek és tort fog ülni az Igazság és a Tudás! És a­hol az Igazság és a Tudás berendezkedett, ott, ott lesz a Hit is . . .! A­hol pedig Hit, Tudás és Igazság van, ott, ott van a melegágya a nagy Boldogságnak . . .! Ez legyen a mi Szentháromságunk és igyekezzünk, hogy a reánk jövő év közelebb vigyen bennünket hozzá... Fógel, a samir mérgéhez, amivel minden asszonyának karperecébe be­égethette a szép keleti nevét. Persze ez csak rege. Ma már tudjuk, hogy a zsidó samir, a görög samir nem más, mint a „smirgl“. A drágakövek mindegyikének, különösen a XVI. század második feléig, mindenféle bűbájos hatalmat tulajdonítottak. A­kinek akkor egy kis ékszer­gyűjteménye volt, az mindennemű földi baj ellen biztosíthatta magát. Az ilyen biztosítás bizony ma sem árt senkinek. A régi görögöknél és rómaiaknál leginkább Nagy Sándor császár diadalmas keleti hadjáratai után terjedt el az ékszerbe foglalt drágakőviselet. Micsoda új öröm volt ez a római és görög hölgyeknek ?­­ Ezer évvel Krisztus születése előtt Homerus Odisseá­­jában ezt meg is énekelte. Herodotus, aki négyszáz évvel előbb élt Krisztus előtt, már a pecsétgyűrűkről is megemlékezik. Polikratesnek, Sarmos kirá­lyának olyan aranyba foglalt smaragdgyűrűje volt, hogy ezt a vilá­gon mindennél többre becsülte. Ennek a Polikratesnek barátja volt Almasin, a­ki mellékesen egyiptomi király is volt. Ez egyszer azt tanácsolta Polikratesnek, hogy gyűrűjét az isteneknek való kiengesztelési áldozatul dobja a tengerbe. Polikrates igy is csele­kedett. De mi történt? A tengerből egy nagy harcsát fogtak ki s annak gyomrában megtalálták a királyi szakácsok Polikrates gyűrűjét. Ilyen szerencséje van annak, a­ki gyűrűt visel. Krisztus születése előtt az V. században Onomasta nevű költő írt egy didaktikus költeményt az ékszerekről és a drága­kövekről. Ebben a kristályról azt írja, hogy a­ki az istenek házába ezen sugárzó, átlátszó, aranyba foglalt kővel belép, annak minden imádsága m­eghallgattatik és kívánsága teljesül. Hasonló feljegy­zések olvashatók a többi, ugyane korbeli íróktól a jaspissal, topázzal, opállal díszített ékszerekről is. Mindegyik szerencsét hozott. Plinius, a­ki Krisztus születése után hatvan esztendővel élt, sokat irt már össze az ékszerekről. A gyémántról például azt, hogy ezt az ércbe foglalt ékszert drágaságánál fogva csak a királynők viselhetik, de azután szépségük még ragyogóbbá lesz tőle. Plinius volt különben az első, a­ki megírta azt is, hogy a drágakövek szépségét csak a csiszolás és aranyba foglalás fokozza. A drágakövek formájáról azt­ jegyzi meg, hogy a korabeli hölgyek leginkább a hosszúkás vagy lencseszerű vagy kerekded ékszereket kedvelték. Talán így van ez a mi korunkbeli hölgyeknél is. A gyűrűkről szólva, Plinius elmondja, hogy az aranygyűrűt Rómában először csak az idegen hatalmakhoz küldött követek viselték, otthon azonban ezek is csak vasgyűrűt, a­mit az ő korá­ban a jegyesek is viseltek. Az aranygyűrűk viselete Rómában csak a második punháború után terjedt el, még­pedig hatalmasan. A nők ugyanis arra a fölfedezésre jutottak, hogy az aranykarika nagyon emeli ujjaik szépségét. Ezekbe a gyűrűkbe azután később pompás, ragyogó drágaköveket illesztettek s ezekbe figurákat metszettek, míg azt nem vélték, hogy a drágakövet így megbán­tani vétek. Rómában eleinte a gyűrűt csak a kisujj melletti ujjon viselték, később a mutatóujjon is, majd még a kisujjat is tele­rakták vele. A pecsétes gyűrűkre a férfiak őrködtek kiváló gond-­ ­ Magyarország a magyaroké? Elöljáróul kijelenthetem, hogy ha a cím arra enged is következtetni, nem politikáról lesz szó. Azt átengedjük azoknak, a­kik most is azzal foglalkoznak, tekintet nélkül arra, hogy értenek-e hozzá vagy sem. Én a gazdasági, kereskedelmi, ipari oldaláról beszélek Magyarországnak, mikor kérdezem, hogy: Magyarország a magyaroké? Mert nagyon nagy idealizmus kellene ahhoz, hogy a kérdőjelet elhagyjuk, s helyette pontot téve meg­állapítsuk, hogy: Magyarország a magyaroké. Az a Magyarország, a­hol az iparos és a kereskedő napról-napra tengődve, küzdve a megélhetésért, a család fentarthatásáért, dolgozva éjjel és nappal, még a teljes önállóságát sem bírja kivívni. Nem tudja magát függetle­níteni a magyar iparos a külföldi gyáros érdekeitől, sok­szor szeszélyeitől és a mi legjobban érezhető: nyereség­­vágyától. Ha végigtekintünk a főváros kereskedelmén s első­sorban a bennünket legközelebbről érdeklő, órakereske- Jelemen is, akkor fájdalmasan tapasztalhatjuk, hogy minden üzlet, minden áruház telve van a külföldről importált s sok esetben az ottani kereskedőktől kiselejtezett árukkal. S ha figyelembe vesszük, hogy az ország fővárosának kereskedelme egyúttal tükre a vidék kereskedelmének, akkor konstatálhatjuk a szomorú valóságot. Mert mit látunk az óra- és ékszerkereskedők leg­többjének kirakatában ? Látjuk a különféle osztrák és cseh gyárak egyforma rosszaságú, különböző elnevezésű készítményeit, különböző lehetetlen (2'48, 4 98, 9’90 stb.) árakkal kifüggesztve, a­miből következik az, hogy az a kereskedő, a­ki mert rá van szorulva a külföldi árúra onnan a legjavát hozatva, műhelye vagy üzlete ajtajából nézheti a forgalmat, mit ezek­kel a kiselejtezett árukkal csinálnak az ő általa árult finom gyártmányokkal szemben. Az eddigiekből megállapíthatjuk azt, hogy két nagy oka van annak, hogy szakmánk létalapja oly gyengén áll és különösen e szakma kisiparosai annyira vergődnek a lét és a nemlét sziklái között, ez a két ok: a közös vám­terület és a szennykonkurrencia. Tehát a­kik szeretik iparukat, a­kik azt akarják, hogy az órásiparosság helyzete legalább is olyan legyen, mint a többi ez országban élő iparosoké, azoknak erejüket megkétszerezve, két irányban kell küzdeni: kifelé és befelé.

Next