Malomujság, 1935 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1935-06-01 / 1. szám
. évfolyam, 1. szám. Előfizetési árak : FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS KIADÓ : Császár Ferenc SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Budapest, II., Margit-körút 26. Telefon: 51-432 Budapest, 1935. június 1. Egész évre ..................................... 12 pengő Félévre .............................................. 6 pengő R. T. * B. T. * K. F. T. cégek részére egy évre 24 pengő. Megjelenik havonta kétszer Postatakarékpénztári csekkszámla sz.: 32.275. Hirdetési árak : Egy hasábos (60%, széles) milimétersor 30 fill. Egy hasábos (40%, széles) milimétersor 20 fill. Apróhirdetések szavankint ............ 10 fill. Vastagbetűből ..................... ... ... 20 fül. Bornemissza Gésza ,asz első ipari minisszter Az új költségvetési évvel kezdi meg működését az ipari minisztérium, az élen Bornemisza Gézával, az első ipari miniszterrel. Ha van ipar, amely e tényt örömmel üdvözölheti, úgy kétségtelen, hogy a malomipar az. Ez az ősi iparunk eddig hontalanul bolyongott három minisztérium körül. A kereskedelmi minisztérium hatáskörét és befolyását a bethleni időszak gyengítette meg. Az élelmiszertörvény és a balettarendszer miatt a malomipar a földmívelésügyi és pénzügyminisztériumok felé sodródik és csak a vámkeresmények felülbírálását végző árvizsgáló bizottságon keresztül fűzték gyenge szálak még a kereskedelmi minisztériumhoz. Minden lényegbevágó kérdésében azonban egyik minisztériumban sem talált támaszt, sőt egyes esetekben a kereskedelmi minisztérium volt kénytelen más minisztérium megbízásából a malomipart »megrendszabályozni«. Ez a helyzet most tisztázódott és kétszeres az örömünk, hogy az új ipari tárca élére fiatal, tetterős és az ipar szükségletei iránt nevelésénél fogva is tájékozott mérnök-miniszter került. Bornemisza Gézának meg kell látnia, hogy a malomipar, trianoni megtépáizottsága dacára, első fontosságú iparunk, amelynek nehéz helyzetét meg kell végre az országnak is érteni és súlyos kérdéseit, napi ügyeit végre jól kell intéztetni, mert nemzeti vagyonunk nagy része értéktelenedett el az eddigi állapotban. A malomiparnak sokan okoztak kárt, de elpusztítani ennek dacára sem lehetett. Hiába mondták eddig, hogy hol a kis-, hol a nagymalomipar van pusztulásra ítélve, a tény az, hogy mind együttesen sorvad. Csak ha ennek az iparnak túlzott, egyoldalú terheit lebontják, akkor jöhet jobb idő nemcsak a malomiparra, hanem az egész országra. Drága liszt, kenyérés korpa visszahat a termelésre. Drága liszt kevés fogyasztást és drága korpát is jelent, mert több búzát kell veszteségre kivinni. A teherelosztásnak újabb, egyenletesebb, igazabb, nem ily betegen antiszociális módját kell az új miniszternek kitalálnia. Akkor lesz igazi reform-minisztere az országnak. Császár Ferenc A magyar malomipar célkitűzései írta : Csiha Győző gépészmérnök, malomtulajdonos Akik mostanában a magyar malomipar sorsáról gondolkoznak és tervezgetnek, általában már az első lépésnél belebonyolódnak a termésértékesítés túl nehéz kérdéseibe. A két kérdést, a lényegesen könnyebbet a sokkal nehezebbel, annyira összeszövik, hogy a végén minden malomprobléma termésértékesítési problémává válik terveikben s ennélfogva szinte megoldhatatlanná. Elismerem, hogy a termésértékesítés kérdése az ország jelenlegi helyzetében talán mindenek felett álló. De nem ismerem el, hogy az Országos Malomszövetségben tömörült —ehát főképen az ország belső fogyasztását ellátni akaró — malmok sorsa elválaszthatatlanul összefügg a érmésértékesítés kérdésével. Sőt helytelennek, önmagunkra károsnak érzem a két kérdés minden áron való összekapcsolását, mert elhomályosítja előttünk saját céljainkat és szétforgácsolja küzdő erőnket. A magyar malomiparnak más termelési ágakkal összhangban ugyan, de önálló célkitűzésekre kell törekednie.* Legelső, haladéktalanul kivívandó célunk csak egy lehet: a lisztforgalmi adó megsemmisítése. Lehetnek fogyasztási adók, melyek tűrhetők, sőt célszerűek, de a kenyérre ilyen hatalmas fogyasztásiadót tenni már azon a határon van, ahol megszűnik az emberek sorsát intéző bölcsesség. Kenyeret mindenki eszik, minél szegényebb, annál többet. Az ötgyerekes vidéki kisiparos, akinek csonka országunkban talán legnehezebb a sorsa, havonként 6-7 pengő kenyérfogyasztási adót fizet, az egy-kétgyermekes, százezer pengő jövedelemben bővelkedő bankár pedig, aki alig eszik kenyeret, cselédségével együtt feleannyit. Ez a minden józan képzeleten felül álló szörnyű igazságtalanság hatalmas erkölcsi alapot ad küzdelmünknek a kenyéradó ellen, és — ha bátrak vagyunk és tudunk küzdeni — csak diadalra vihet bennünket. Ez a harc mindenki harcává kell, hogy váljék országunkban, mert a józan ész, az okos politikai számítás