Molnárok Lapja, 1931 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1931-01-03 / 1. szám

folyt a víz. A szerencsétlen óráról-órára, perc­­ről-percre látta nőni a vizet és a halálfélelem­től kidülledt szemmel látta lassan,­ de megté­­bolyító következetességgel — biztosan, egyen­letesen — közeledni a halált,, a megfulladást. Ebbe a kádba ültette bele a nyájas olvasót az emberi lángelme, a sok ember munkáját végző, egy gépet szülő zsenialitás. Gúnyosan és az emberi korlátoltság iskola­példájaként emlegették az utolsó időkig azt a skóciai munkástömeget, mely kalapáccsal ment neki az első szövőgépnek. Ma már nem nevetik! Nem vagyok transzban és bár ne volna igazam, de az az érzésem, hogy a gép duzzasztotta ugyan fel a tőkét a mai dimenziókig,, de a géppel visszaélő kapzsiság­ lesz az,­ amely azt elsöpri. Kittenbergtől, a híres afrikai oroszlánvadásztól hal­lottam egyszer Indiában, hogy a majmot a következő pszichikai csellel fogják. Egy belől kiszélesedő kor­sót erősítenek le, amelynek a nyaka olyan szűk, hogy éppen csak be lehet rajta csúsztatni a majom által annyira szeretett mangófa gyümölcsét, a zamatos mangót. Jön a majom,­­ meglátja a mangót, be­nyúl érte, az öklébe veszi, húzná ki, de nem bírja, mert az öklében már nem tér fel a gyümölcs. Elő­ugrik a vadá­sz és elfogja a korsó előtt vergődő maj­mot, amelynek nincs elég erkölcsi ereje ahhoz, hogy ökléből kiejtve a gyümölcsöt, üres marokkal elme­neküljön. A vadász megfogja a kapzsi majmot és mangó h­elyet­t tökön és gerstlin táplálja. Ha már benne vagyok a mesében, hadd mondjam el Nagy Sándor »Anabázis«-ának azt a gyönyörű tényét, hogy indiai hadjáratából visszatértében a nagy perzsa sós pusztában — ahol a szomjhalai fenye­gette az egész hadseregét, — egy hűséges vitéze által neki hozott egy sisak vizet a földhöz vágta azzal, hogy ha a közvitézek szomjan pusztulnálk­ el, pusztuljon el ő is. — Várjon a mi Kis Sándor­­káink is így csinálnak-e?! * Ez elmondott két allegorikus mesében van a helyzet kulcsa: Ha a majom elereszti a mangót, úgy megmenekül, ha nem ereszti el, úgy gersl­­it fog enni. Ha a Kis Sándorkák eldobják a nekik hason nyújtott pezsgős poharat, akkor amidőn a kato­náknak a nyelve lóg, a szeme drilled egy üdítő vízcsepp után: úgy — egy a véksőkig mene­telésre vagy a szomjhalaira kész tábort fognak maguk mögött találni, — ha felhörpintik, úgy nem együtt pusztulnak el katonáikkal,, hanem már előbb elsöpri őket a tömegszenvedély. Quo Deus avertat! Nehogy azonban azt mondja valaki,­ hogy én csak meddő kritikát gyakorlok, kijelentem, hogy én bennem élénken él a kibontakozás le­hetőségének gondolata és ha 10 ember jelent­kezik, hogy e ténymegállapításaimat elolvasta, úgy ki is fogom azt fejteni. Egyelőre azonban csak azt tanácsolom, hogy jó lesz koptatógépeinket karban tartani. Azzal végzem, amivel kedves Elnökünk (m­a­ is az!) kezdte: »Malmosok (pardon: Malmosok) jó éjszakát!« (Kemecse) Dr. Hibján Géza Racionális búzatermelés Irta: Reisner Tibor. A mezőgazdaság és malomipar mai legége­tőbb problémája az, hogy a búzaminőség ijesztő mérvű leromlásának okát kifürkéssze és annak gátat szabjon. A jelenlegi gazdasági év terméseredménye pontot tett a gazdák és malmok közt évtize­den át divatossá vált elvi vitatkozások végére, amely a tyúk vagy tojás elsőbbségét bizony­gató mesének megfelelően,, egyik oldalról az ésszerűtlen nemesítésben, a másik oldalról vi­szont a túlságos nullás­ kiaknázásban kereste az énős-évre romló sülőképesség okát. Ezek a ma­gas sz­árnyalási és sokszor igen ötletes viták nyomtalanul vesztek el a magyar pusztákon és valószínűleg vég nélkül tovább folynának még ma is, ha a türelmes természet meg nem elé­gelte volna a sok fölösleges szószaporítást. A­ folyó évi búzatermés — mint köztudo­mású — sikértartalomban és így sütőképessé­gében olyan silány, amihez hasonló — leg­alább is a Tiszavidék nagy részén — még soha nem fordult elő. Ezen sajnálatos jelenség elő­idézőjét sokan az abnormálisan száraz beérési időjárásban látják, mások viszont a rendellenes telelést okolják, egyesek ködre gyanakodnak, viszont sokfelé meggyőzően magyarázzák, hogy a törzsgombának nevezett élősdi az oka min­dennek, mert ez a növényzet beérési idejét mes­tersége­sn megrövidítette. Ezek a magyarázatok botanikai szempontból keresik az okot és nem is lehet tőlük bizonyos jelentőséget megtagadni. Azonban mindannyian, akik ezeket a magya­rázatokat adják vagy hallják, bensőleg úgy ér­zik, hogy csak amolyan s­uruzslást és ráolvasást végeznek és egyes optimista természetű embert sikerül is ily módon megnyugtatniuk, gondol­ván, hogy majd meglátjuk jövőre. Bizonyára vannak azonban az érdekeltek közt olyanok is nagy számban, akik nem egykönnyen nyugosznak meg egy ilyen jelenség könnyű ki­­magyarázásában, mert hiszen időjárási viszon­tagságok és élősdiek pusztítása más években is előfordult és ezek úgy a búza hektoliter­súlyában, mint annak sütőképességében némi változást idéztek is elő, azonban a mostanihoz hasonló kimondottan sütésre alkalmatlan búza­minőségre — legalább is a Tiszavidéken —­­még a legöregebb gazdák és molnárok sem em­lékeznek. Különös tapasztalat továbbá, hogy a mos­tani búzák közt leggyengébb sütőképességet az ú. n. nagvarfajú búzák mutatnak és sokkal megfelelőbbek a goromba héjú, nagyszemű ne­mesített búzák, ha a sütőképességet a tészta állóképessége és a sütemény térfogata szempont­jából nézzük. További magyarázata a sütésre alkalmatlan és csak takarmányozás céljaira­­felhasználható egyes búzaminőségeknek az is, hogy az ész­szerűbtlen és összevissza­ keresztezett búzafajok degenerálódtak és a rossz időjárással szemben nem mutatkoztak ellenállóképeseknek, mint ré­gebben hasonló rossz időjárás esetén, amikor a kizárólag termesztett magyar­ fajú búzák any­­­nyira akklimatizálódva voltak az Alföld szeszé­lyes időjárásához, hogy minőségükben csak lé­nyegtelen változatokat mutattak fel. Ezen állás­pontot alátámasztani látszik a fentebb említett jelenség, hogy tudniillik a goromba, nagyszemű nemesítések nagyrészt mentesek ezen rossz tulaj­donságoktól, mert ezek tisztavérűek és nem ke­­resztezettek. Ezen, tisztán botanikai szempontból eredő ma­gyarázatok nincsenek tekintettel a sütőképesség kémiai szempontjaira és ezért egymagukban tö­kéletes megoldást a racionális búzatermelést il­letőleg nem is adhatnak. A konklúzió azonban ezen szemszögből nézve sem lehet más, mint a keresztezések folytán rosszférűvé vált búzafajok egységes, ellenállóképes vetőbúzákkal való kicse­rélése. Helyszűke miatt lehetetlenség kimerí­teni a feltevések tömegét, mert sokan a talaj kimerülését okolják,­ illetőleg a mag és sikér felépítéséhez múlhatatlanul szükséges ásványi sók hiányát; ez ellen szól azonban az a megfontolás, hogy ez a körülmény ilyen hirtelen és nagy te­rületekre kiterjedően nem állhat be. Sokkal kézenfekvőbb magyarázatot mutat azonban a sütőképesség kémiai és fizikai vizs­gálata. Ez irányban a Lisztkísérleti Állomás­nak okvetlenül értékes észleletei lehetnek, amelyek a jelen pillanatban előttem még ismeretlenek és amelyek az előző évjáratokkal szembeni összehasonlítások által a diastatikus erő, hidrogénion-koncentráció, a sikér gliadin- és glutenin-tartalmának egymáshozi viszonyának stb. stb. megállapításában okvetlenül hasznos ma­gyarázattal és útmutatással szolgálhat. Praktikus emberek részére, fogyatékos labo­ratóriumi berendezések mellett csak a sikér fi­zikai állapotának vizsgálata marad. És itt igen szembetűnő jelenséggel találkozunk. A sikér a kimosás pillanatában ugyanolyan jó tulajdon­ságokat mutat, mint a jó évjáratok sikerjei, azonban állás közben tejfölszerű, folyékonnyá válk és például sok esetben a tészta félórai pi­hentetése után már sikert nem is nyerhetünk. Kézenfekvő,, ámbár merész feltevés az, hogy a lisztben egy új, eleddig ismeretlen sikérrom­­boló (proteolitikus) ferment jelent meg, amely a különben tökéletes siker degradációs folyamatát meggyorsítja. Könnyen lehet, sőt valószínű is, hogy a fel­sorolt magyarázatok egyike sem helytálló és a sajnálatosan rossz sütőképesség számos különböző rossz behatás eredője. Nemzetgazdasági szem­pontból azonban nem ismerek ma fontosabb problémát, mint a minőségnek a már megvolt régi nívóra való visszasegítését, mert ennek híján gazdáink az amerikai minőségbúzákkal szemben teljesen versenyképtelenné válnak és ez magával hozza a magyar exportmalomipar tö­kéletes tönkretételét. Ajánlatos etekintetben in­kább pesszimistának lenni, mint jelenleg va­gyunk és tudatában kell annak lennünk, hogy gyors segítés nélkül legfontosabb exportcikkünk és így magán- és nemzetgazdaságunk pillére pótolhatatlanul tönkremegy és a múltban híres magyar búza külföldi piacokon hírhedté válik. Budapest, 1931. január 3. Évforduló után ... Irta: Angelman Árpád Elmúltak az ünnepnapok, újra itt vannak az újév szürke hétköznapjai. Várjon a molnárság hogyan lé­pett át az új esztendőbe? * Minden évforduló szomorú, nemcsak azért, mert életünkben egy esztendő megint elmúlt, hanem, mert egy olyan év múlt el, amelyik a hozzáfűzött remé­nyekből és kívánságokból semmit sem valósított meg. »Boldog népeknek nincs történetük, boldog eszten­dőknek nincsenek eseményei.« Ez a megállapítás mindenkor igaz volt, de talán annyira sohasem, mint most. Most, amikor az események egymásra­­torlódásából azt láttuk, hogy minden újabb és­ újabb hatósági intézkedés iparunk életbenmaradását veszé­lyezteti és gazdasági érvényesülésünk lehetőségeit megakadályozza. Ha visszagondolunk ugyanis az elmúlt esztendő eseményeire, nem tudunk­­szabadulni attól az érzés­től, hogy a hivatalos részről történt intézkedések mö­gött olyan szellem húzódott meg, amelynek egyrészt a reális élettel semmi kapcsolata nem volt, másrészt pedig a gazdasági élet törvényei teljesen ismeretlenek voltak előtte. Minden gazdasági munka eredményének szempont­jából az a körülmény egyedül a fontos, hogy a be­vételek és kiadások egymással összhangban álljanak. Ebből a szempontból teljesen közömbös a gabonaárak alakulása akkor, ha a fizetett vám értéke és az üzemköltség közötti arány h­asznot produkál. Tehát akár a mezőgazdaság,­­akár a malomipar érdeké­nek a mai­­gabonaárak is megfelelnek akkor, ha a kiadási tételek vele arányban állanak. A gabonaárak emelése erőszakos eszközök igénybe­vételével sohasem sikerülhet, ezzel szemben a be­szerzendő ipari cikkek­­árait módjában állott volna az államhatalomnak ezer és egy módon szabályozni. Ebből az következik, hogy igen súlyos gazdaság­­politikai tévedés volt az, amikor erőszakot követtek el a kereslet és kínálat talán egyetlen örökérvényű gazdasági törvénye útján kialakuló árak ellen. "A baletta eddigi eredménye­­ semmi más, mint egy igen komplikált adminisztrációjú adóelengedés azzal a hátránnyal, hogy a gabona áralakulására lany­­hítólag hat. Azt talán még a hivatalos felfogás is elismeri, hogy egy virágzó­­ malomipar egyrészt minden erő­szakos és más irányú ,termelési ággal foglalkozó osz­tályok külön megadóztatása nélkül is magasabb ga­bonaárakat fizetni tudna és fizetné, másrészt a ter­melt takarmánycikkeket olcsón bocsáttatná a mezőgaz­daság rendelkezésére. Ez a megállapítás és az eb­ben rejlő igazság felismerése ma már nemcsak azért fontos, mert annak hivatalos részéről való elismerése a malomipar érdekeinek megfelelő, hanem azért, mert ennek az igazságnak a belátása egész gazdasági éle­tünk és berendezkedésünk javára szolgálna. Közhitté vált azonban az a felfogás és ma már politikai jelszó lett,­­hogy gazdasági életünk mér­legének mutatója a mezőgazdaság és ez az­ a foglalkozási jog, amely gazdasági életünk egyensúlyát helyre tud­ja állítani. Nem akarjuk vita , tárgyává tenni ennek a gaz­dasági elvnek a helyességét, amelyet a XVIII. szá­zad elején XVI. Lajos pénzügyminisztere, Turgot Róbert gazdasági politikája »fiziokratizmus« neve alatt hirdetett, mert az elmúlt évszázad bebizonyította, hogy egy olyan­­gazdaságpolitikai­­állásponttal, amely egy ország gazdasági érvényesülésének lehetőségét és gazdagodását egy termelési­ osztályon — a mezőgaz­daságon keresztül — látja biztosítva, a gazdasági élet stabilitását és a viszonyok javulását nem lehet elérni. De ha már ennek a 200 esztendővel ezelőtt hir­detett és elavult álláspontnak az igazságát el is fogadjuk, egészen érthetetlen előttünk az a felfogás, amely akkor, amikor a mezőgazdaság életképessé tételének érdekében a legnagyobb áldozatokat hozza, ugyanakkor a mezőgazdaság legnemesebb produk­tumait feldolgozó malomipart — tehát mezőgazda­­sági ipart — nemhogy támogatná, hanem ellenkezőleg: különböző rendeletekkel és intézkedésekkel teljesen megbénítja. Amikor a kormánynak ezt a két határozott irányú politikumát, egymással szembeállítjuk, azt látjuk, hogy a malomiparnak a jelenlegi helyzetében a részletkér­déseken felül (taletta, forgalmi adó, őrlési adó, őrlési tanúsítvány és őrlési maximálás) egy hatalmas gaz­dasági felfogással kell megküzdenie. Nekünk azt a gazdasági elvet kell úgy a köztudatba, mint a hiva­talos körök felfogásába belevinni, amelyet Smith Ádám angol közgazdász hirdetett (­"Vizsgálódás a nemzeti vagyonosodás természetéről és okairól...) és amelyet a gazdaságilag érvényesült modern államok által követett politika igazolt. Ez a felfogás nem egy termelési ággal szemben a többiek terhére való kedvezés helyességét hirdeti, hanem minden gazda­sági érvényesülés alapját az emberi munkában látja, ami azt jelenti, hogy egy termelési közösség — ez esetben az állam — megadja a munka szabadságát és a munka ellenértékének biztosítását. Tehát nem lehet a mezőgazdaság javára a malom­ipar munkájának ellenértékét maximálni, nem lehet egy iparág — amelynek érvényesülését amúgy is ezer más ok akadályozza — az állam forgalmiadó­szedője, statisztikusa, végül minden ellenszolgáltatás­­nélküli hivatala. Az állam nem szolgáltathat ki egy iparágat a szén- és olajkartellek helyzetkihasználási árpolitikájának akkor, amikor azt látjuk, hogy egy másik termelési ágat módjában áll megvédenie. Az igazságot keressük. Azt az egyenlő elbírálást, amely az államhatalom minden adófizető polgárának évszázados törvényekkel biztosított joga. Az elmúlt esztendő a malomipar legszomorúbb évei közé tar­tozik, de a tapasztalatok leszűrt eredményei talán egyrészt jobb belátásra­­bírják az államhatalom kép­viselőit,­­másrészt a súlyos válságok felébresztik a molnárságban az összetartozandóság érzését. Ha a közös munka és az erős összetartás lesz a jövő évben a magyar molnárság iránytűje, akkor el­lent tud állani azoknak a nagy viharoknak, amit a gazdasági élet óriási szélvészei támasztani fognak és biztosan kerül ki azokból az örvényekből, amit ame­rikai és orosz dumpingnek, termelési és fogyasztási válságnak neveznek a gazdasági élet tengerének alapos ismerői.

Next