Műcsarnok, 1899 (2. évfolyam, 1-30. szám)
1899-01-01 / 1. szám
törve surrantak vissza odúikba a sötétség és a rombolás démonai. A művészek mintegy varázsütésre fölszabadultak a lidércnyomás alól, mely őket egy időre megbénította volt s új erővel, új kedvvel, friss lelkesedéssel munkához látva, rövid félesztendő alatt olyan magas művészi színvonalon álló kiállítást hoztak létre, mely még a legszkeptikusabb kételkedőket is meggyőzte róla, hogy a hanyatlás, a visszaesés csak látszólagos volt s hogy ma inkább van jogunk bízni a magyar művészet jövőjében, mint eddig bármikor. Segítségére jött a magyar művészek lelkesedésének művészi életünk hivatott vezére, Wlassics Gyula dr. vallás- és közoktatásügyi miniszter is, aki a Műcsarnokban több ízben ismertetett és érdemük szerint méltatott rendeleteivel rámutatott művészi életünk bajainak legfőbb forrására, a nagyközönség általános műízlésének fogyatkozásaira és szerencsés kézzel jelölte meg azt az utat, amelyen továbbhaladva, ha nem is máról holnapra, de hosszú évek kitartó munkájával és a művészi élet összes tényezőinek vállvetett és kitartó együttműködésével megközelíthetjük azt a célpontot, melyre jelmondatul: a művészet népszerűsítése van fölírva s mely a művészet fölvirágoztatásának úgyszólván legelső és legfontosabb föltétele. Wlassics miniszter azonban ennél még többet is tett és gyökerében akarván a bajokat orvosolni, egy nagyszabású művészeti tanácskozmányt helyezett kilátásba, amelyen a hivatalos tényezők, a művészek, a sajtó és az intelligens, műértő közönség kiváló képviselői fogják komoly és beható megbeszélés tárgyává tenni mindazokat az égető művészi kérdéseket, melyeknek megoldása a sikeres továbbműködésnek szükséges előfeltétele. Elméletileg igen sok életrevaló eszmét és talpraesett, célirányos megállapodást várunk mi ettől a művészeti tanácskozástól, melynek azonban gyakorlati haszna és eredménye csak abban az esetben lesz, ha a megállapodásokat nyomon követi a végrehajtás, amelynél az illetékes tényezők erélyes közreműködésén kívül az egész művelt közönség hathatós támogatására is kell számítanunk. Nem akarunk itt elébe vágni a tervezett ankétnak, csak röviden kívánunk rámutatni azokra a főbb kérdésekre, amelyekkel — szerény nézetünk szerint — a tanácskozmánynak elsősorban foglalkoznia kell. Ezek között első helyen áll a Magyar Országos Képzőművészeti Tanács teljes újjászervezése, mely a bajok gyökeres orvoslásának conditio sine qua non-ja. Hiszen mindenki érzi és tudja — ebbeli véleményének már úgy a Magyar Képzőművészek Egyesülete, mint az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat is ismételten és a leghatározottabb formában kifejezést adott , hogy ez a testület mostani szervezetében egyáltalában nem alkalmas arra, hogy a miniszternek művészeti ügyekben legfőbb tanácsadó fóruma legyen és különösen nem alkalmas arra, hogy a művészekre nézve a mi viszonyaink közt oly nagy horderejű állami vásárlások ügyét szinte teljhatalmú szuverenitással intézze. Második, szintén igen fontos, feladata lesz ennek a tanácskozmánynak egyöntetű és a művészet követelményeinek minden tekintetben megfelelő megállapodásokra jutni a nyilvános pályázatok alkalmával követendő eljárásra nézve, aminek sürgős szükségességét már évek hosszú sora óta sajnos ott tapasztaljuk. Foglalkoznia kell az ankétnek természetesen azokkal a módozatokkal és eszközökkel is, amelyek segítségével a Wlassics Gyula dr. vallás- és közoktatásügyi miniszter által a műizlés fejlesztése és a művészet népszerűsítése érdekében megindított akciónak minél nagyobb és minél gyorsabb sikere biztosítható, annál is inkább, mert nézetünk szerint