Műcsarnok, 1899 (2. évfolyam, 1-30. szám)

1899-01-01 / 1. szám

- 3 — itt fekszik a súlypontja az orvoslás egész nagy munkájának. Javaslatokat várunk végül a tanácskoz­­mánytól az iránt is, hogy hogyan és mely eszközökkel lehetne közvetve vagy közvet­lenül a közönség művásárlási kedvét fo­kozni és így lassan kint olyan állapoto­kat teremteni, amelyek közt a művészek ne volnának teljesen az állami művásár­lásoknak, a művészek számához képest bizony sekélyes forrására utalva, hanem ezeket inkább kitüntetés és erkölcsi siker számba véve, létfeltételeiket a nagyközön­ség körében keresnék és találhatnák föl. Ezektől a fontosabb kérdésektől el­tekintve, persze a kisebb jelentőségű kér­déseknek egész serege vár még elvi és gyakorlati megoldásra, úgy­hogy a fel­dolgozandó anyag mindenesetre elég gaz­dag arra, hogy a tanácskozmány elvi megállapodásai alapján az illetékes körö­ket egész éven át foglalkoztassa. Az első lépés megtörtént s így minden­esetre bizalommal tekinthetünk a jövőbe. Nagy várakozással nézünk a Wlassics miniszter által kilátásba helyezett művé­szeti tanácskozmány munkálkodása elé s a­ miniszter eddigi működésének a tapasz­talataira támaszkodva alapos okunk van remélni, hogy a küszöbön álló esztendő korszakot fog alkotni a magyar művészet felvirágoztatásának a történetében. Egész lelkünkből kívánjuk, hogy úgy legyen! Nemo. Munkácsy Mihálynál. A Pesti Napló karácsonyi számában olvassuk a lap külön tudósítójának Bonnban december 23-ikáról keltezett levelét, mely rendkívül sötét színben tünteti fel Munkácsy Mihály állapotát s mely bizonyára a legmé­lyebb részvét érzését fogja felkelteni minden magyar ember szivében. A szomorúan érdekes levél egész terje­delmében így hangzik: Odahaza Budapesten a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon is megnyitotta karácsonyi kiál­lítását. Régi, kipróbált festők mellett ifjú, sokat. Ígérő tehetségek tették ki műveiket a nagy­­közönség elé, ki-ki bízva tehetségében, becs­­vágygyal eltelve remél sikert. Ez a fiatal művészek karácsonya. Milyen más a szegény Munkácsy Mihályé! íme két éve, hogy itt sínylődik az endenichi gyógyító intézetben, holt lélekkel, tompult agy­­gyal várva a szabadulás óráját. Most másodszor jártam nála, mióta itt van. Mikor tavaly áprilisban először jöttem Ende­­nichbe, a kezdő tavasz jótevő napsugarai gya­nánt hatott rám, amit állapotáról hallottam s amit saját szememmel láttam. Akkor még meg volt bennünk az a remény­, hogy Magyaror­szág büszkesége még nincs elveszve a művé­szet részére. Hiú reménység volt ! Azóta mennyi minden változott meg! Párisi palotájának fényes, művészi berendezését, me­lyet egykor a francia főváros szine-java csodált meg, elárverezték. Szemtanúja voltam ennek is, látnom kellett, hogy kerülnek a mester kedves tárgyai szárazlelkű brocanteurök kezébe hal­latlanul potom áron, holott ő fejedelmi bőke­zűséggel fizetett értük. Aztán gyámság alá helyezték, mialatt pedig szellemi ereje napról­­napra fogyott. Sáros időben érkeztem Bonnba s a haldokló esztendő néma szomorúsága mintegy előre sejtette velem, hogy a szegény jó mester viszontlátása mily fájdalmas látvány lesz. Félórával megérkezésem után Oebecker dr. intézeti főorvos kapujánál állottam. A kiváló szaktudós, ki az összes rajnavidéki gyógyító intézetek főfelügyelője, szomorú mosolylyal ismert föl. — Szegény magyarok, mondta — önök még mindig azt remélik, hogy Munkácsyt az orvosi tudomány és a gondos ápolás képes lesz megmenteni! A két év alatt, mióta itt van, mindent megkísértettünk, hogy állapotát javít­suk. Hiába volt minden. A mester agytompu­­lása mellett az utolsó három hónap alatt a hátgerincsorvadás romboló munkája végképp elvette tőlünk a gyógyulás legkisebb tehető­ségének reményét is. Élete már nem étet, csak vegetálás. Míg azelőtt önmaga, segítség nél­kül sétálgatott elég gyakran a kertben, mos már csak két szolga karjára támaszkodva képes olykor-olykor szobáját elhagyni. — S meddig tarthat ez az állapot ? — kér­deztem. — Azt előre megmondani valóban nehéz dolog volna — felelte a főorvos. — Lehet, hogy hónapokig, tehet, hogy csak hetekig. A 1*

Next