Műszaki Élet, 1963. január-június (18. évfolyam, 1-13. szám)
1963-01-03 / 1. szám
Milyen legyen a centralizáció és a decentralizáció az összevont vállalaton belül? Az alábbiaikban nem a centralizáció és decentralizáció országos kérdéseiről, hanem vállalati problémákról lesz szó. A kérdést az összevont vállalat belső szervezetének kialakítása szemszögéből is meg kell vizsgálni. Az alapvető probléma az, hogy a különböző vállalati hatáskörök közül hol, milyen mértékben, mit kell központosítani és a különböző vezetők és szervek hatáskörei milyen feladatokra terjedjen ki. Kérdés az is, hogy a valamely vállalati szerv hatáskörébe tartozó feladatokat milyen mélységig kell az illető szervnek ellátni. A centralizálás-decentralizálás vállalaton belüli elvei tekintetében különböző felfogások vannak. Vannak, akik azt tartják, hogy a vállalat központjában kell összpontosítani minden olyan hatáskört, amely a vállalat egésze szempontjából elhatározó döntést igényel. Ilyen szemszögből nézve a dolgok ide tartoznának a fejlesztési, tervezési, beruházási hitelkérdések, a személyzeti, munkaügyi és normakérdések egy része, a szállítási szerződések megkötése stb. Ez a szemlélet nem veszi figyelembe, hogy vannak olyan területek, olyan döntések, amelyekhez a szükséges, részletekbe menő ismeretek esetleg csak a gyáregységeknél állnak rendelkezésre. Más döntések természetesen a vállalati központ áttekintését kívánják meg. Valószínű tehát annak a szemléletnek a helyessége, hogy az elhatározást igénylő döntések nagyobb részét a vállalat központjában kell centralizálni, azonban bizonyos kisebb kérdésekben meg kell hagyni a gyáregységek önállóságát, továbbá a központi döntések előkészítésébe adott esetben be kell vonni a gyáregységeik vezetőit, akiknek feladata feltárni a kérdés összes gyakorlati összefüggéseit is. Egy másik szemlélet azt tartja, hogy a vállalat központjában elsősorban a fejlesztési jellegű hatásköröket kell összpontosítani. Kétségtelen, hogy az esetek nagy részében a fejlesztési kérdések központi szerv áttekintőképességét kívánják meg. Amennyiben azonban a gyáregységek termelése erősen heterogén jellegű, akkor előfordulhat, hogy bizonyos kisebb fejlesztési feladatok (például gyártmányfejlesztés, kisebb beruházás nélküli gyártásfejlesztés, technológiai fejlesztési kérdések) a gyáregységeiknél sokkal könnybben és egyszerűbben, tehát jobban végezhetők el. Ez a kérdés tehát egyrészt a gyáregységek önállóságának fokától, másrészt a gyártelepek termelésének jellegétől függ. A vállalat külső kapcsolatai Van olyan szemlélet, amely szerint a vállalat központjának kell rendelkeznie az összes külső kapcsolatokat érintő hatáskörökkel. Ezen a területen három fő csoportot különböztetünk meg: — a felettes szervekkel, — a funkcionális szervekkel (Nemzeti Bank, helyi tanácsi szervek) és a kereskedelmi partnerekkel (vevőkkel és szállítókkal) való kapcsolatokat. Nyilvánvaló, hogy a felettes szervekkel való kapcsolat hatásköreinek a vállalat központjában kell lenniük, hiszen éppen ez az egyik fő szempontja a vállalatok összevonásának. A külső kapcsolatok második csoportja — különösen a helyi szervek — tekintetében már nem egyértelmű a helyzet. Nyilvánvaló, hogy a gyártelepeknek közvetlen kapcsolatot is kell tartaniuk (amenynyiben területileg külön fekszenek) a helyi, tanácsi és tömegszervezeti szervekkel. Vitatható azonban, hogy a gyártelepeknek milyen kapcsolatuk legyen a helyi frankszervekkel. Az egyik álláspont szerint a gyártelepek pénzügyi kérdéseit teljes mértékben a vállalat központjának kell intéznie. Ez a felfogás egy bizonyos vállalati nagyságrendig kétségkívül helyes, efölött azonban a nagyobb gyártelepek már kitelepített bankszámlával és esetleg ehhez kapcsolódó bankellenőrzéssel kell, hogy rendelkezzenek. Hasonló a helyzet a kereskedelmi partnerekkel is. Főképpen a termelés és a megrendelések jellege kell hogy eldöntse ezt a kérdést. Előfordul például az az eset, hogy egyes gyártelepek kisebb szolgáltatásokat végeznek helyi vevők, illetve megrendelők számára. Világos, hogy helytelen lenne az ilyen szállítói kapcsolatokat a vállalat távol fekvő központján keresztül lebonyolítani. Az is kézenfekvő, hogy helytelen olyan anyagbeszerzési hatásköröket a vállalat központjában összpontosítani, amelyeket a telepek saját területi körzetükben jobban és olcsóbban, közvetlenebbül tudnak lebonyolítani. Ilyen esetekben a centralizálás és decentralizálás mértékét az adottságok figyelembevételével, a munka elősegítése érdekében kell megállapítani. A centralizáció helyes mértéke A centralizáció és decentralizáció kérdését nem lehet sablonosan vizsgálni. Valószínűleg általánosságban annak a Balázsy Sándor és Varga György által adott megfogalmazásnak van igaza, amely szerint minden részterületen az azt irányító személynek vagy szervnek képesnek kell lennie a feladatához tartozó egybehangoló tevékenységet valóraváltó vezetésre, ennek pedig elengedhetetlen feltétele, hogy az irányításával működő terület tevékenységéhez tartozó valamennyi lényeges tényező fölött elegendő hatáskörrel rendelkezzék. Például a művezetőnek a műhely vezetéséhez szükséges mértékben diszponálnia kell tudni a műhelyben levő gépeik, munkaerő, anyagok stb. fölött, mert nem vezethet jól, ha nincs intézkedési joga, illetve, ha a szükséges intézkedési jog több funkcionális szerv között oszlik meg. Más szinten a vállalat vagy a gyártelep az az egység, ahol a hatáskörök további — az előbb említettnél nagyobb arányú — centralizálása szükséges. Ez az elv általánosságban igaz, helyi megvalósulási formáit minden esetben a körülmények körültekintő mérlegelésével kell megállapítani. Ezzel kapcsolatban felmerül az a kívánság, hogy a centralizáció optimális legyen és megfeleljen a munka jellegének. Kérdés azonban, hogyan kell megkeresni a centralizáció optimumát. Ebben a tekintetben két fő kérdést lehet figyelembe venni. Az optimális centralizáció egyfelől a termelés legjobb, legrugalmasabb, a feladatokhoz legjobban alkalmazkodó vezetési módszerét teszi lehetővé. A termelési folyamathoz alkalmazkodó rugalmasság tehát a centralizáció optimumának egyik kritériuma. Az optimum másik kritériuma a vezerési és ügyviteli munkákban elérhető maximális munkamegtakarítás. Az a hatásköri centralizáció a helyes, amelynél a feladatokat a legkisebb munkaerőráfordítással lehet a legnagyobb rugalmassággal, tehát a legnagyobb eredményességgel megvalósítani. A vezetéshez szükséges munka megtakarítása nemcsak vállalaton belül, hanem vállalaton kívül is jelentkezhet. Nyilvánvaló, hogy a két munkamegtakarítási fajta között is egyensúlynak kell fennállnia. Általában helyes az az elv, hogy a hatáskörök centralizációja tegye lehetővé a vállalaton kívüli szerveknél a munka egy részének megtakarítását. Az összevont vállalat közös bankszámlája, az ellenőrző szervek tevékenységének összpontosíthatósága, a szállítók és vevők kapcsolatában mutatkozó egyszerűsödés például a külső szerveknél munkamegtakarítást tesznek lehetővé. A népgazdaság szempontjából azonban ez a munkamegtakarítás csak akkor tekinthető tényleges eredménynek, ha nem jár együtt a vállalaton belüli nagyobb munkaráfordítással. Nyilvánvaló, hogy olyan munkamegtakarítás a külső szerveknél, amely a vállalaton belül nagyobb munkaráfordítást kíván, a népgazdasági optimumot nem biztosítja. A hatáskörök centralizációjának tehát a feladatok elvégzésében mutatkozó legnagyobb eredményesség mellett, a vállalaton belüli és vállalaton kívüli munkaráfordítások összevont minimumával kell megvalósulnia. A vállalaton belüli centralizáció kérdését nem lehet elválasztani a gyártelepek önállóságának és a gyártelepek vezetői felelősségének kérdésétől. Minél jobban centralizálják a hatásköröket a vállalat központjában és minél kevesebb decentralizált hatáskört hagynak meg a gyáregységeknél, annál nagyobb mértékben csökken a gyáregységek önállósága és ezzel együtt a vezetők felelőssége is az ott folyó termelésért. A felelősség és a hatáskör kérdését tehát egymással összhangban kell megoldani. DR. KASPER EGON „A fényképezés története” című kiállítás az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központban (Bp., Vin., Múzeum utca 17.) hétköznaponként 10 órától 20 óráig, vasárnap 9 órától 13 óráig tekinthető meg. A kiállítás előreláthatólag februárig tart nyitva. Hétköznaponként 15 órától 17 óráig az OFOTERT szaktanácsadója a látogatók rendelkezésére áll. * Nyugat-Németországban jelenleg 54 olyan cég van, amelynek évi forgalma meghaladja az 1 milliárd márkát. Két évvel ezelőtt még csak 16 ilyen cég volt. Egyik kutatóintézetünk igen fontos témájához megrendelt egy meglehetősen nagy értékű importberendezést. Nem volt rá pénz, nem kapta meg. A következő évben ismét elment a rendelés, mert hogy arra a gépre igen nagy szükség lett volna. A második évben sem volt keret, s illetékes kezek törölték az igényt. A harmadik évben még mindig szükség lett volna a berendezésre, mert az az igen fontos téma még mindig megoldatlan volt. A harmadik évben változtattak is az eljáráson. A kutatóintézet megkapta a berendezést. Nem is egyet. Hármat. Merthogy a bürokrácia útjai kifürkészhetetlenek. Csak még azt nem tudni, mi lesz a fölösleges kettővel December vitathatatlanul a fagyálló folyadékok hűtőbe töltésének hónapja. Vagyis az lenne, ha lehetne kapni. A kereskedelem azonban azt mondja, hogy nem tud adni, mert nem szállít az ipar. Az ipar viszont azt állítja, hogy készítene ő, ha a külkereskedelem behozná a szükséges anyagokat. Nos, utána néztünk, miért nem hozza be a külkereskedelem, ha már neki az lenne a kötelessége? Ott viszont közölték, hogy már miért is hoznák be, amikor a rendelést csak november 28-án vették kézhez, s azt nekik csak március 31-re kell visszaigazolni. S különben is — mondták joggal —, hogy gondolja az ipar, hogy a november legutolján feladott rendelést már decemberben teljesítik? Vagyis az a bizonyos importanyag csak a szezon végére várható. Ami viszont biztató a jövő évi ellátást illetően. Az egyik vállalat nagy raktárhiánnyal küzdött. Vett ezért még 1961-ben egy összerakható kombájnszint, gondolván, hogy az pótraktárnak nagyon is megfelel. A felújítási keretből ki is fizette. Azután elkezdődtek a tárgyalások, hogy a már megvásárolt kombájnszint a budapesti telepen fel is állítsák. Amikor is közbe szólt a rendelet, amely szerint ehhez az egyébként nem nagy összeghez beruházási keret kell. Az pedig nem volt, mert ki gondolta volna, hogy kell, amikor a szin megvásárlása idején a rendelet még nem létezett. Most azonban már élt és hatott, s a raktárt nem lehetett felállítani, bárhogy is kellett volna. Azután mégis lehetett. Csak közben 10 hónap telt elülföldi példák nyomán elhatároztatott, hogy az utasokat a váróteremtől a repülőgépig autóbuszok fogják szállítani. Ami bizony igen jó dolog, ha hideg van, és nagyon messze van a repülőgép. Történt azonban, hogy az egyik nemzetközi gép körülbelül 20—30 méterre volt az ajtótól. Verőfényes, koratéli nap volt, szinte jólesett volna egyet sétálni. De nem lehetett. Be kellett szállni az autóbuszba, amelybe persze a hatalmas TU utasai csak összezsúfolódva, egymás lábán taposva fértek el. Azután megindult az autóbusz, és hogy valamivel hosszabb legyen az útja, megkerülte a repülőgépet. S azután kiszólhattak az utasok. Mert a „szabál, az szabál”. Az év utolsó negyedeiben sokhelyütt hiányzott a fűtőolaj. Hiányzott pedig azért, mert a hosszú fordulók és a külföldi szállítások miatt kevés volt a tartálykocsi. Köztudomású, hogy évről évre egyre több fűtőolajra van szükség. Ami magyarán azt is jelenti, hogy egyre több tartálykocsi kell. Az illetékes minisztérium jövő évi vásárlásait úgy határozta meg, hogy abban gondolt erre az igényre. Mégsem kap tartálykocsit, mert egy másik illetékes szerv ezt az igényt törölte. Legfeljebb kevesebb lesz a fűtőolaj. Ki legyen az ipari létesítmény lakótelepének gazdája? Nagy ipari létesítményeink szükségszerűen az egyes településektől távolabb eső területeken épülnek. Így helyes ez közegészségi okokból, a későbbi terjeszkedés szempontjából, de számos egyéb tényező is a telepítés e módja mellett szól. Az új ipartelepek közelében, de mindenesetre egészségi szempontból kívánatos távolságban új lakótelepek is épülnek. E lakótelepek beruházási költsége szerves része az ipari beruházás összegének, ami logikus intézkedés, hiszen szakemberek nélkül a legtökéletesebben berendezett gyár is élettelen, kongó épületek tömege maradna. A jó munka elemi előfeltétele, hogy Budapestről vagy más nagyobb vidéki városból a „prérire" települő szakembereket a pusztaságban korszerű, de legalábbis korábbi igényeiket kielégítő lakás várja. Tudjuk, hogy ez nem könynyű feladat, mert az esetek zömében nemcsak a puszta lakótelepet, de a teljes közművet is meg kell építeni, és ez bizony borsosan növeli a lakások önköltségét. Elvileg az ilyen lakótelep szerves része az ipari beruházásnak, amely nélkül a gyár nem is üzemeltethető. Az ilyen lakótelep olyan — ha ugyan nem fontosabb — szerves része a létesítménynek, mint az erőmű, a trafó stb., stb. És ha e következtetésben idáig eljutottunk, az is joggal megállapítható: ha az erőműről és a trafóról való rendelkezés joga a vállalat vezetőit illeti, szükségképpen a vállalatra kell bízni, hogy a beruházást kiegészítő lakótelep lakásaiba mikor, kit óhajt telepíteni. E cikket pedig a befejezés előtt álló zsolcai nagy épületelemgyár esete miatt írtuk. Az történt ugyanis, hogy a vállalat 12 millió forint költséggel 64 lakásos lakótelepet épített az ország különféle tájairól odatelepülő szakemberek számára. Az 1074. sz. kormányhatározat értelmében a vállalat a lakások 10 százalékát az illetékes tanácsnak felajánlotta. Mindez eddig rendben is van, mert a 64 lakásos telephez egészségügyi intézmény, üzlet, szolgáltató ipar, óvoda, iskola, és bölcsőde tartozik, később pedig, a telep növekedése során kulturális létesítmények építése is szükségessé válhat. A lakások 10 százalékát azért juttatja a kormányhatározat a tanácsnak, hogy az ilyen lakásigényeket saját belátása szerint kielégíthesse. Helyes is ez, mert a tanács, mint általános igazgatási szerv, jobban gazdálkodhat az ilyen rendeltetésű lakásokkal, de nem így a gyár lakásaival. Az épületelemgyár ezért egyidejűleg kérte az 58 lakás szolgálati lakóteleppé minősítését. Hetek-hónapok óta folyik a vita, mert a tanács nem hajlandó ezeket szolgálati lakásoknak minősíteni, kijelentvén, hogy az első lakó megválasztásának jogát hajlandó a vállalatnak átengedni, ha azonban a lakások valamelyike megürül, a lakásgazdálkodás joga automatikusan a járási tanácsra száll át. Az 1074. sz. kormányhatározat betű szerinti magyarázata alapján a tanács valóban követelhet a maga számára ilyen jogot. E jog azonban nem jelent egyidejűleg kötelezettséget, amellyel a tanácsnak a magasabb érdek rovására feltétlenül élnie is kell. Mert mit is jelent e jog gyakorlása a valóságban? Például: ha a gyár roszszul választott, és valamely szakemberét cserélni óhajtja, már nem rendelkezik a lakással. Miután pedig más lakást nem tud adni, kénytelen a meg nem felelő dolgozót a közérdekek rovására tovább foglalkoztatni, mert nem az üzem, a népgazdaság, hanem a helyi tanács lakásgazdálkodási szempontjai szerint kell eljárnia. Ha tehát a tanács mindenáron élni akar az 1074. sz. kormányhatározat biztosította jogával, a telep egy-két éven belül teljesen kicsúszik az iparvállalat vezetőinek kezéből. Ennek következményei pedig semmiképpen sem egyeztethetők össze a népgazdaság, az iparfejlesztés, a tervgazdálkodás érdekeivel, mert a laikusok fölötti rendelkezés joga a vállalatvezetés egyik fontos operatív eszköze a szakemberlétszám minőségi és mennyiségi biztosítására. Miután pedig a vonatkozó jogszabály betű szerinti alkalmazása feltétlenül ilyen irányban hat, legfőbb ideje volna az 1074. sz. kormányhatározat felülvizsgálatának. Egyértelműen ki kellene mondani, hogy az ilyen ipari beruházás szerves részeként épült, zárt lakótelep 10 százalékkal csökkentett állománya szolgálati lakótelep, amellyel az ipari létesítmény gazdálkodik, mert hasonló abszurd helyzetek megelőzésének ez az egyetlen biztonságos módja. VINCZE OSZKÁR MŰSZAKI ÉLET 3