Műszaki Élet, 1973. július-december (28. évfolyam, 14-26. szám)

1973-07-06 / 14. szám

Közösen fejleszteni Az erősáramú szerelőipar, fejlő­désének ütemét gyorsítani kell. Ez a konklúziója a közelmúltban a Műszaki Életben megjelent OMFB-tanulmánynak. A napokban a Magyar Elekt­rotechnikai Egyesület szűkkörű tanácskozásán is megvitatták a fejlesztés lehetőségeit. Jó né­hány megoldási javaslat merült fel, de szinte azonnal a cáfo­lat is, így nem lehet, ez nem járható út. Egy csokorra való a problé­mákból. A készülékek, ame­lyeket a szerelőipar használ, vi­szonylag elavultak, szűkös a vá­lasztékuk, és ugyanez vonatko­zik a kéziszerszámokra is, ame­lyeknek igen jelentős része ne­hezen pótolható importáru. Egy ütvefúrógép ára 12—15 ezer forint, ezek nélkül a modern építési technológiákkal készült épületekben nehezen képzelhető el a szerelés, viszont nincs szük­ség belőlük annyira, hogy a ha­zai gyártás racionális megoldás legyen. A szocialista országok esetleg összehangolhatnák igé­nyeiket, ez azonban mind ez ideig nem történt meg. Ha azután a drága gép meg­érkezik, nincs tartalék alkatré­sze, nem kis mértékben azért, mert a viszonylag bő típusaján­latból mindenki azt vesz, amit akar. Ha valaki azt gondolja, hogy ez kis probléma és egy-két szerszámról van szó, alaposan melléfog. Az egész gondnak nyilvánvalóan az a gyökere, hogy míg az építőipar fejlődött és korszerűsödött, addig a villa­mos szerelőipar lemaradt annak ellenére, hogy az építési költsé­geknek általában 5—10 százalé­kát teszi ki az ilyen természetű szerelések költsége. Ki mit gyártson ? A viszonylagos lemaradás fő oka, hogy a műszaki fejlesz­tésre szánt pénzalap a vállala­toknál képződik, és a vállalatok saját fejlesztési koncepciójuk megvalósítására fordítják ezeket az összegeket. De ami gazdasá­gos a vállalatnak, nem biztos, hogy gazdaságos a népgazdaság szempontjából. Minden vállalat természetesen maga dönti el, hogy mire fordítja pénzét. Az viszont már korántsem ilyen természetes, hogy főleg a nem azonos minisztériumhoz tartozó szerelőipari vállalatok külön-kü­­­lön ugyanazt a kérdést próbál­ják megoldani, és ugyanazt a gyártmányt fejlesztik. Az ilyen esetekben vagy eladhatatlanul drága termék születik, vagy a megoldás műszakilag alacsony színvonalú. A rosszul értelme­zett konkurrencia miatti pár­huzamosság tapasztalható a kap­csolóberendezések­ gyártásában és a helyszíni szerelési techno­lógia fejlesztésében egyaránt, így az országnak mind a négy nagy szerelő vállalata gyárt kis- és nagyfeszültségű kapcsoló­berendezéseket, kisfeszültségű kapcsolóberendezéseket pedig szinte valamennyi kisebb válla­lat és szövetkezet készít. A Ma­gyar Elektrotechnikai Egyesület 1972 szeptemberében Siófokon megtartott XX. vándorgyűlése alkalmából rendezett kiállításon három vállalat­­ négyfajta táp­sínes elosztórendszert propagált, melyek többé-kevésbé azonos célokat szolgálnak. A szerelések pedig folynak,­­ jórészt a hagyo­mányos módszerekkel, mert a tápsínes elosztó drága. A rendelkezésre álló pénz­alapot racionálisabban kellene felhasználni. Ehhez pedig a fej­lesztést koordinálni kell. De ki és hogyan koordináljon? A gaz­daságirányítás jelenlegi rendjé­ben a koordinálás kijelöléses alapon nem oldható meg, és ez nem is lenne célszerű. Ez persze nem jelenti azt, hogy az érde­kelt minisztériumok — főleg a KGM, a NIM, az ÉVM — leg­alább a közvetlenül rendelkezé­sükre álló keretek felhasználá­sával, közös elhatározás és meg­egyezés alapján — ne befolyá­solhatnák jobban egyes fontos problémák megoldását. A legtöbbet persze a szerelő­kivitelező vállalatok tehetik. A vállalatok rendelésre dolgoznak, és a rendelők azt bízzák meg a munka elvégzésével, aki a leg­kedvezőbb szállítási határidőt jelöli meg. Ez így rendjén is van, hisz az egyik legfontosabb népgazdasági kérdés a beruhá­zások idejének csökkentése. Az azonban nincs rendjén, hogy a konkurrens vállalatok minden feladatot saját erőből akarnak megoldani azért, hogy kivitele­zési határidők ne függjenek a másik vállalat szállítási készsé­gétől. Ez az egészségtelen ten­dencia egyre inkább eluralkodik, és ebbe bekapcsolódnak a fejlő­dő kisebb szerelő vállalatok, szövetkezetek is. Hiánycikkek A szerelési anyagokat külön­böző ipari tárcákhoz tartozó vál­lalatok gyártják, így aztán az egyes anyagok típusválasztéka, jellege és minősége esetlegesen alakul, ami azt jelenti, hogy nagyjából az említett vállalatok jószándékától, érdekeitől vagy ötleteitől függ, van-e a szüksé­ges villamosipari szerelés anyag­ból elegendő mennyiség és vá­laszték. Ami a költői kérdést illeti, erre a villamosipari szere­léssel foglalkozók határozott nemmel válaszolnak, órákig tud­ják sorolni a hiányzó cikkek mindig változó listáját. Ebben közrejátszik az is, hogy villa­mosipari szereléssel — a nagy szerelőipari vállalatokon kívül — szinte az ország minden vál­lalata foglalkozik, és így az igé­nyek is rendkívüli mértékben eltérőek. A leggyakoribb villa­mosipari cikkek összvolumené­­nek pl. csak 5—10%-át rendeli és fogyasztja el a legnagyobb villamos szerelőipari vállalatok egyike, a VÍV, így egyszerűen nem partnere a szerelési anya­gokat gyártó cégnek. Saját ne­vében még csak-csak nyilatkoz­hat, de a rendelések 95%-át képviselő több száz vállalat ne­vében nyilvánvalóan nem, így azután arra kényszerül, hogy kisipari módszerekkel bütykölje össze a szereléshez feltétlenül szükséges és hiányzó kisebb ké­szülékeket, berendezéseket, ame­lyek természetesen nem lesznek olyan jók, mintha kimondottan erre a célra gyártották volna őket. Ilyenkor születnek a leg­drágább, ugyanakkor műszaki­lag nagyon is kifogásolható megoldások. A vitából is kiderült az egyre sürgetőbb igény: legalább a nagy szerelőipari vállalatoknak össze kellene fogniuk, hogy gon­doskodhassanak a közös fejlesz­tésről, a megfelelő alkatrész­­ellátásról. Az OMFB támogatná is az ilyen közös programokat. Sajnos, ezek közül még egy sem alakult ki. A Magyar Elektro­technikai Egyesület többé-ke­vésbé alkalmas fórum lenne a partnervállalatok álláspontjának közelítésére és arra is, hogy az igényeket, ha nem is a konkrét megrendelések szintjén, integ­rálja és összhangba hozza. A szerelőipari nagyvállalatok sokat panaszkodnak a tárcán kí­vüli vállalatok fejlesztési tevé­kenységének koordinálatlansá­gára. Igaz viszont, hogy ezek a vállalatok meg gyakran pana­szolják: a kért fejlesztést elvé­gezték, és most nem veszi át tő­lük senki a gyártmányt. Azt azonban mindenki tudja, hogy sokszor két-három év is bele­telik, mire egy új cikk piacra kerül — addigra pedig az igé­nyek rendszerint megváltoznak. Elébe kell ezért menni az igé­nyeknek, ami persze kockázatos dolog. De kockázatvállalás nél­kül nincs haszon, és nincsen megfelelő választék sem. Ezeket a problémákat is meg lehetne vitatni a Magyar Elektrotechni­kai Egyesületben, ahol a part­nerek kicserélhetnék vélemé­nyüket, segítve ezzel az egy helyben topogás okozta mai gondjukon. DR. BÚZA PÉTER Új igazgatók: Kisléghy Imre (személyzeti és szociális) — Medicor Művek; Sándor László (műszaki) — Ganz Műszer Művek; Bárányos József (személyzeti és szociá­lis) — Villamos Berendezés és Készülék Művek; Szakácsi László — Szerelvényértékesítő Vállalat; Bosk­ovitz Gyula — Állami Nyomda; Bilek Károly­­né — Női Fehérneműgyár. Új igazgatóhelyettesek: Szocsevka Ferenc — Pápai Textilgyár; Sajó József — Sze­rel­vényértékesítő Vállalat; Csipka Tamás (gazdasági) — Villamos Automatikai Intézet; Kovács Kálmán (gazdasági) — Látszerészeti Eszközök Gyára. Felmentések: Rózsa Lászlót, a Mátravidéki Fémművek vezérigazgatóját; Pálfi Kálmánt, a Porkohászati Vállalat; Borka Attilát, a Sze­relvényértékesítő Vállalat; Jámbor Jánost, az Állami Nyomda; Székely Józsefnét, a Női Fehérneműgyár igazgató­ját; dr. Som­orjai Gyulát, a Vil­lamos Automatikai Intézet. Szabó Gábort, a Látszerészeti Eszközök Gyára gazdasági igaz­gatóhelyettesét felmentették. Akik eléggé ismerik a magyar ipart, azok tudják, hogy ter­­■fl­­mékeink színvonala általában jobb, mint az a technológia, amellyel előállították őket. Előfordult már, hogy a külföldi látogató csodálkozott, miként tudnak viszonylag magas szín­vonalú termékeket a gyárban látott technológiával előállíta­ni. Mindennek az az oka, hogy a gyártmány és gyártmányfej­lesztés közötti kölcsönhatás csak korlátozottan érvényesül, no­ha hatékony ipari fejlődést csak a termelékenység növelése, illetve a technológiai rekonstrukció biztosíthat. A kérdés csak az, hogy ma, amikor a gépipar gyártmány­választéka olyan nagy, mint amilyen, biztosítani lehet-e e na­gyon is sokféle gyártmányhoz a legkorszerűbb technológiát? A válasz csak nemleges lehet. Örömmel kell konstatálnunk, hogy a szelektív iparpolitika következtében a gépipar termelésének összetétele az utóbbi időben kedvezően változott, már csak azért is, mert e fejlő­dés eredményeként inkább lehet biztosítani azt a korszerű tech­nológiát, amely nélkül korszerű termelés aligha képzelhető el. Ít a törekvés folyományaképp remélni lehet, hogy az üzemek­­ maguk is legalább olyan fontosnak fogják tekinteni a gyártást, mint a gyártmányfejlesztést, mert hiába van a legbo­nyolultabb igényeket kielégítő új termék, ha annak előállítási módja és előállítási költsége nem megfelelő, hiszen ebben az esetben gazdaságos termelésről aligha lehet beszélni. Nem arról van tehát szó, hogy a következő években le­mondjunk új gyártmányaink korszerűségéről, hanem arról, hogy azokat a mai időknek m­egfelelő eljárással állítsuk elő. T­extilvegyészet Textiliparunk jelentős menyiségű színezéket és más vegyipari segéd­anyagot használ fel, ezeknek na­gyobbik része importból származik, sőt túlnyomórészt tőkés relációból. A helyes felhasználás megszerve­zése tehát rendkívül fontos lenne. Az ellátás A szocialista országok igen nagy mennyiségben gyártanak színezéke­ket. Bár alakult egy nemzetközi vállalat, amelynek a gyártást és a felhasználást koordinálnia kellene, még nem beszélhetünk arról, hogy a kívánt eredményt akár a fejlesztésben, akár a gyártás­ban, akár a forgalmazásban si­került volna elérni. Az igazság az, hogy a magyar felhasználók nem ismerik eléggé a szo­cialista országokból való import lehetőségeit és általában hiányzik az a vevőszolgálat, amely ebben a sok változást produkáló helyzetben mindenkor biztosítani tudná a meg­felelő információt, így azután bizonyos mértékig ért­hető, hogy amíg mennyiségben a kapitalista országokból érkező im­port csak mintegy 55%-ot tesz ki, értékben kb. négyötödöt képvisel, mivel az exportáló cégek —­­külö­nösen a nyugatnémetek és­ a svájciak — igen gyorsan és ala­posan tájékoztatják a potenciá­lis vásárlókat és ez természetesen erőteljesen befolyásolja az importot. Nem vitatható, hogy mindenképpen tekintélyes kapitalista importra vol­na szükség, a jelenlegi helyzetben azonban erőteljesen lehetne növelni a szocialista országokból való beho­zatalt, ha megszűnne a párhuzamos fejlesztés és javítani lehetne a ve­vőszolgálatot. Ez utóbbira pedig egészet­ biztosan módot lehetne ta­lálni. Érdemes-e fejleszteni? A textilipart sokan a leg­lassabban fejlődő iparágak közé so­rolják, noha az utóbbi időben igen sok technológiai változásra került sor. Mivel Magyarország igen sok textíliát exportál és mivel a hazai vevőközönség is igényes, felmerül a kérdés: tudjuk-e mi ezeket a vál­tozásokat követni? Sajnos meg kell állapítanunk, hogy alkalmazkodóképességünk elég lassú. A változtatás szükségét ugyan viszonylag hamar felismerjük, az elhatározás azonban már lassabban születik meg s a késedelmet csak fokozza a beruházásokhoz nálunk kényszerűen kapcsolódó adminiszt­ráció, amely a sok fogadkozás elle­nére is nagyon lassítja a beszerzé­seket. A szakemberek véleménye szerint a textilipar jelenlegi fejlesz­tési rendszere nem is teszi lehe­tővé az igényekhez való gyors al­kalmazkodást. Külföldön pl. olyan flexibilis kikészítő üzemeket állí­tanak fel, amelyekben viszonylag kis változtatásokkal az új technoló­giára gyorsan­­át lehet állni, s az ott dolgozó szakemberek és szak­munkások képzettsége is olyan, hogy az ilyen átállásokra alkalmasak. Igaz, ez a rendszer esetleg időlege­sen kihasználatlan kapacitásokat je­lent, ezt a hátrányt azonban bőven kiegyenlíti az, hogy a kihasznál­takban viszont nagy értékű textíliá­kat lehet előállítani. Mivel hazánk textilexportja jelentős, és mivel a piac korszerű kikészítésű árukat kí­ván, ennek a megoldásnak az el­terjesztése és a hozzá szükséges pénzügyi-gazdasági előfeltételek biztosítása sürgős volna. Szorosan a témához kapcsolódik, hogy az új beruházások tervezése és megvalósítása során a jelenlegi­nél nagyobb gondot kell fordíta­nunk a végtermékre. Pillanatnyilag ugyanis általában az a gyakorlat, hogy­ az adott keretekből a szálkép­zést és a felületképzést megoldjuk, ám mire a kikészítés kerülne sor­ra, a pénz elfogy, s a nagy költ­séggel előállított termékből nem tudunk olyan árut előállítani, mint amilyenre pedig a félkész termék alkalmas volna. Ez a probléma a beruházási lehetőségek helyes elosz­tásával, magyarán szólva, a kiké­szítés igényeinek figyelembevételé­vel megoldható volna. Sokszor hallottuk már, hogy a magyar ipar olyan minőségű tex­tíliát dob a piacra, amilyenekre a vevőnek tulajdonképpen már nincs is igénye, s ezáltal fölöslegesen drá­gítjuk a terméket. A magyar szab­ványok előírásai azonban rendkívül szigorúak, és ezeket az előállítás során akkor is meg kell tartani, ha olyan cikkről van szó, amelyet a vásárló legfeljebb egyetlen­ idényben használ. Ezeket a feltételeket egyébként az ipar sokszor nem is tudja teljesí­teni és a helyette behozott külföl­di áru sem felel meg mindenben a magyar szabványnak, így például a színtartósság kapcsán olyan ned­ves dörzsállóságot követelnek meg, amelyhez megfelelő színezéket sem lehet kapni. De kérdéses az is, hogy miért kell a flanell hálóruhá­nak fényállónak és a télikabátnak izzadságállónak lenni. Ha a célnak megfelelő minőségre korlátoznánk az előírásokat, a termékek olcsóbbá válnának és a vevők igényét ki le­hetne elégíteni. ■c ■ >. т.t. w Valamit a kalkulációról Szóljunk még valamit a terme­lői ár kalkulációjáról is. Ennek módszerét négy évvel ezelőtt rögzí­tették és az ma már sok tekintet­ben akadályozza a fejlődést. Az átlagkalkuláció ugyanis nem teszi érdekeltté a gyárakat abban, hogy újabb és újabb eljárásokkal, bonyo­lultabb és bonyolultabb mintákkal keressük a vevők tetszését, hanem éppen ellenkezőleg: akkor jár jól a gyár,, ha a legszükségesebb techno­lógiai folyamattal a legegyszerűbb mintákat állítja elő. Itt a kalkulá­ciós rendszer sürgős megváltoztatá­sára volna szükség, hiszen a cél mégiscsak az, hogy a hazai és a külföldi vevők tetszését elnyerjék a textíliák, a jelenlegi árrendszer azonban éppen ellentétes irányban befolyásolja a vállalatokat. MŰSZAKI ÉLET 3

Next