Művezetők Lapja, 1938 (41. évfolyam, 1-12. szám)

1938-01-01 / 1. szám

XLI. évi 1. szám MŰVEZETŐK LAPJA A bányanyag-bérbiztosítási ágazat átszervezési munkálataival kapcsolatos időszerű kérdések. (Beküldött tanulmány.) A vállalati bányanyagbérpénztárak anyagi hely­zete a világháború alatt és az azt követő inflációs években hihetetlen mértékben leromlott. Ennek ter­mészetes következményekép a nyugbérszolgáltatások egyes bányatárspénztáraknál oly jelentéktelen ösz­­szegekre zsugorodtak össze, hogy azok mindennek voltak nevezhetők, csak nyugbérnek nem. De nem­csak a nyugbéresek és várom álmosok, hanem a munkaadók is érezték ennek a helyzetnek tarthatat­lanságát s ezért anyagi erejükhöz mérten igyekez­tek a súlyos bajokon segíteni. Bár a jelenlegi nyugbérjárulékok mellett a na­gyobb létszámmal dolgozó vállalatok külön-külön, még tartalékvagyon nélkül is igen kedvező formában tudták volna szanálni saját nyugbér­pénztáraikat, mégis az történt, hogy az e tekintetben előnyös hely­zetben levő, döntőszavú vállalatok is csak úgy, mint az összes alkalmazottak, a 8—10 év előtti szociális felbuzdulásokkal és elgondolásokkal telített légkörben örömmel üdvözölték a bányanyagbérpénztárak össz­pontosítására felvetett tervet, mert abban az időben mindenki, egyedül csak a központosításban látta a súlyos helyzetből való kiszabadulás útját. A körül­ményekre való tekintet nélkül mindenki hitt, sőt túl­ságosan hitt a tömegbiztosítás rendkívüli erejében s az aggasztó nyugbérgondoktól való megszabadulás re­ményében senki sem mérlegelte érdeme szerint az akkor még jelentékteleneknek látszó körülményeket és későbbi eshetőségeket. Hogy az egyes vállalaatokra, azok alkalmazottaira s általában a biztosítottak bi­zonyos kategóriáira nézve mily végzetes kihatással volt, azt megmutatták a következmények, melyek ma legfőbb akadályai egy egészséges, hosszú időre alkal­mas reform megvalósításának. Most, midőn a­hány any­agbérbiztosítás rendezésé­nek kérdése részint az egyes munkaadók és az ille­tékes hatóságok megértő magatartása, részint pedig az alaposabb megfontolások következtében ismét idő­szerűvé vált, újabb végzetes tévedések megelőzése vé­gett rámutatunk és egyben az illetékesek figyelmét is szeretnénk felhívni mindazon nagyfontosságú kér­désekre, amelyeket még nem volt alkalmunk meg­felelő formában ismertetni, illetve előterjeszteni. Nem vitás, hogy minden emberi intézménynek csak annyi értéke és akkora a létjogosultsága, amek­kora mértékben meg tud felelni feladatának és ami­lyen mértékben hasznára tud lenni annak a közös­ségnek, amelynek javára létesíttetett. Jónak mond­ható tehát az olyan szociális biztosítási intézmény, am­ely a különleges méltánylást érdemlő esetek anyagi fedezetén kívül többet,­ vagy legalább annyit tud nyúj­tani tagjainak, mint a legjobb teljesítményre képes, nyereségre alapított magánbiztosító intézet, vagy in­tézmény. Amely intézmény ilyen teljesítményre kép­telen, annak egyáltalán nincs létjogosultsága, vagy olyan súlyos szervi bajok sorvasztják, amelyeket csak radikális eszközökkel lehet orvosolni. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk bányanyagbér­­biztosító intézményünket, akkor annak eddigi életét két időszakra — még­pedig az 1927—1928, és az 1929—1936-os időszakra — kell osztanunk, mert e két időszaknak biztosítási rendszere úgy formailag, mint lényegileg jelentősen különbözik egymástól s főkép, mert ez a különbség anyagi téren is erősen érezteti hatását. Az 1925. évi XXXIV. törvénycikken, illetve­ a 4400/Em­. N. M. M. sz. rendeletén alapuló 1927—28. évi rendszernek az a lényege, hogy egy kisebb ösz­­szeget biztonsági tartaléktőke létesítésétől eltekintve, nem gyűjtött a még dolgozó tagok szerzett várományi jogainak biztosítására megfelelő kamatozó tartalékot, hanem megszabott keretek között mozgó, %-os kulcs szerint, minden évben 50—50%50-os megoszlásban arty­­nyi járulékterhet vetett ki az alkalmazottakra és munkaadókra, amennyi ugyanazon évnek a nyug­ellátási kiadásait fedezte. A járulékjövedelem csak közvetett formában és csak kisebb mértékben függött a tagok kereseti viszonyaitól, mert az nem a tényleges keresetek alapján, hanem a nyugbérszolgáltatások alapját is képező s a szolgálati beosztástól és címtől függő eszmei nyugbérbiztosítási alapösszegek után igazodott. A tagok szolgálati beosztásuk, minőségük, illetve tanult szakmájuk szerint négy, és pedig az I., II., III. és IV-ik nyugbérbiztosítási csoportba vol­tak besorozva. A két első csoportba a bányasegéd és altisztek, a III-ikba a vájárok és kézművesek, a IV-ik csoportba pedig az egyéb munkások tartoztak. (Nyug­­bérezés szempontjából még ma is tartoznak.) A biz­tosítási alapösszeg a négy nyugbércsoportnak meg­felelően 1200, 960, 750 és 504 pengő; az alkalmazottak és munkaadók által egyenlő arányban fizetett nyug­­bérjárulék pedig ezeknek az alapösszegeknek 146/6-a, vagyis az I. csoportban havi 14.5, a II-ban 11.20, a III-ban 8.76 és a IV. csoportban 5.88 pengő volt. Ezekért a járulékokért 1927—28-ban a bánya­­nyagbérbiztosítási ágazat nagyjában a következő szol­gáltatásokat biztosította tagjainak és elhalálozásuk esetén igényjogosult hátramaradottaiknak: 10 évi várakozási idő betöltése előtt az özvegy, illetve az árvák részére végkielégítést; 10 évi várakozási idő betöltése után minden be­töltött tagsági év után a biztosítási alapösszeg 80%-ának V40—Wip-ed részét, ami az első csoportban 2.—, a másodikban 1.60, a harmadikban 1.25 és ne­gyedik csoportban 0.84 pengőnek, vagyis a befizetett járulékösszegek 14.30­/o-ának felelt meg s ezen az alapon, aszerint, hogy mely nyugbércsoportról van szó, 40 évi tagság után havi 80.—, 64.—, 50.—, illetve 33.60 pengő nyugbért lehetett elérni. Az özvegyek öz­vegységük tartamára ezeknek az összegeknek korra való, tekintet nélkül 50%-ára, az árvák pedig szá­mukhoz képest legfeljebb az özvegyi nyugbérrel fel­érő járadékra tarthattak igényt, 16 éves korukig. A tagsági idő 40, a nyugbérezési korhatár 65, a felvételi korhatár pedig a 45-ik életévben volt meg­szabva. Rokkantsági nyugbér élvezetére 10 év várakozási idő betöltése után legalább 50-50-os rokkantság (munkaképességcsökkenés) igazolásával nyílott meg az igény. A biztosítottak és a hátramaradottak jogai és teherviselési kötelezettségei között nem voltak kü­lönbségek s ezért soha senki részéről sem merültek fel panaszok, annak ellenére, hogy a bányanyagbér­pénztárak összpontosítása tulajdonképpen nem ho­zott általános javulást és távolról sem elégítette ki a jobb kereseti viszonyok között élő szakmunkásság

Next