Művezetők Lapja, 1938 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1938-01-01 / 1. szám
XLI. évi 1. szám MŰVEZETŐK LAPJA A bányanyag-bérbiztosítási ágazat átszervezési munkálataival kapcsolatos időszerű kérdések. (Beküldött tanulmány.) A vállalati bányanyagbérpénztárak anyagi helyzete a világháború alatt és az azt követő inflációs években hihetetlen mértékben leromlott. Ennek természetes következményekép a nyugbérszolgáltatások egyes bányatárspénztáraknál oly jelentéktelen öszszegekre zsugorodtak össze, hogy azok mindennek voltak nevezhetők, csak nyugbérnek nem. De nemcsak a nyugbéresek és várom álmosok, hanem a munkaadók is érezték ennek a helyzetnek tarthatatlanságát s ezért anyagi erejükhöz mérten igyekeztek a súlyos bajokon segíteni. Bár a jelenlegi nyugbérjárulékok mellett a nagyobb létszámmal dolgozó vállalatok külön-külön, még tartalékvagyon nélkül is igen kedvező formában tudták volna szanálni saját nyugbérpénztáraikat, mégis az történt, hogy az e tekintetben előnyös helyzetben levő, döntőszavú vállalatok is csak úgy, mint az összes alkalmazottak, a 8—10 év előtti szociális felbuzdulásokkal és elgondolásokkal telített légkörben örömmel üdvözölték a bányanyagbérpénztárak összpontosítására felvetett tervet, mert abban az időben mindenki, egyedül csak a központosításban látta a súlyos helyzetből való kiszabadulás útját. A körülményekre való tekintet nélkül mindenki hitt, sőt túlságosan hitt a tömegbiztosítás rendkívüli erejében s az aggasztó nyugbérgondoktól való megszabadulás reményében senki sem mérlegelte érdeme szerint az akkor még jelentékteleneknek látszó körülményeket és későbbi eshetőségeket. Hogy az egyes vállalaatokra, azok alkalmazottaira s általában a biztosítottak bizonyos kategóriáira nézve mily végzetes kihatással volt, azt megmutatták a következmények, melyek ma legfőbb akadályai egy egészséges, hosszú időre alkalmas reform megvalósításának. Most, midőn ahány anyagbérbiztosítás rendezésének kérdése részint az egyes munkaadók és az illetékes hatóságok megértő magatartása, részint pedig az alaposabb megfontolások következtében ismét időszerűvé vált, újabb végzetes tévedések megelőzése végett rámutatunk és egyben az illetékesek figyelmét is szeretnénk felhívni mindazon nagyfontosságú kérdésekre, amelyeket még nem volt alkalmunk megfelelő formában ismertetni, illetve előterjeszteni. Nem vitás, hogy minden emberi intézménynek csak annyi értéke és akkora a létjogosultsága, amekkora mértékben meg tud felelni feladatának és amilyen mértékben hasznára tud lenni annak a közösségnek, amelynek javára létesíttetett. Jónak mondható tehát az olyan szociális biztosítási intézmény, amely a különleges méltánylást érdemlő esetek anyagi fedezetén kívül többet, vagy legalább annyit tud nyújtani tagjainak, mint a legjobb teljesítményre képes, nyereségre alapított magánbiztosító intézet, vagy intézmény. Amely intézmény ilyen teljesítményre képtelen, annak egyáltalán nincs létjogosultsága, vagy olyan súlyos szervi bajok sorvasztják, amelyeket csak radikális eszközökkel lehet orvosolni. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk bányanyagbérbiztosító intézményünket, akkor annak eddigi életét két időszakra — mégpedig az 1927—1928, és az 1929—1936-os időszakra — kell osztanunk, mert e két időszaknak biztosítási rendszere úgy formailag, mint lényegileg jelentősen különbözik egymástól s főkép, mert ez a különbség anyagi téren is erősen érezteti hatását. Az 1925. évi XXXIV. törvénycikken, illetve a 4400/Em. N. M. M. sz. rendeletén alapuló 1927—28. évi rendszernek az a lényege, hogy egy kisebb öszszeget biztonsági tartaléktőke létesítésétől eltekintve, nem gyűjtött a még dolgozó tagok szerzett várományi jogainak biztosítására megfelelő kamatozó tartalékot, hanem megszabott keretek között mozgó, %-os kulcs szerint, minden évben 50—50%50-os megoszlásban artynyi járulékterhet vetett ki az alkalmazottakra és munkaadókra, amennyi ugyanazon évnek a nyugellátási kiadásait fedezte. A járulékjövedelem csak közvetett formában és csak kisebb mértékben függött a tagok kereseti viszonyaitól, mert az nem a tényleges keresetek alapján, hanem a nyugbérszolgáltatások alapját is képező s a szolgálati beosztástól és címtől függő eszmei nyugbérbiztosítási alapösszegek után igazodott. A tagok szolgálati beosztásuk, minőségük, illetve tanult szakmájuk szerint négy, és pedig az I., II., III. és IV-ik nyugbérbiztosítási csoportba voltak besorozva. A két első csoportba a bányasegéd és altisztek, a III-ikba a vájárok és kézművesek, a IV-ik csoportba pedig az egyéb munkások tartoztak. (Nyugbérezés szempontjából még ma is tartoznak.) A biztosítási alapösszeg a négy nyugbércsoportnak megfelelően 1200, 960, 750 és 504 pengő; az alkalmazottak és munkaadók által egyenlő arányban fizetett nyugbérjárulék pedig ezeknek az alapösszegeknek 146/6-a, vagyis az I. csoportban havi 14.5, a II-ban 11.20, a III-ban 8.76 és a IV. csoportban 5.88 pengő volt. Ezekért a járulékokért 1927—28-ban a bányanyagbérbiztosítási ágazat nagyjában a következő szolgáltatásokat biztosította tagjainak és elhalálozásuk esetén igényjogosult hátramaradottaiknak: 10 évi várakozási idő betöltése előtt az özvegy, illetve az árvák részére végkielégítést; 10 évi várakozási idő betöltése után minden betöltött tagsági év után a biztosítási alapösszeg 80%-ának V40—Wip-ed részét, ami az első csoportban 2.—, a másodikban 1.60, a harmadikban 1.25 és negyedik csoportban 0.84 pengőnek, vagyis a befizetett járulékösszegek 14.30/o-ának felelt meg s ezen az alapon, aszerint, hogy mely nyugbércsoportról van szó, 40 évi tagság után havi 80.—, 64.—, 50.—, illetve 33.60 pengő nyugbért lehetett elérni. Az özvegyek özvegységük tartamára ezeknek az összegeknek korra való, tekintet nélkül 50%-ára, az árvák pedig számukhoz képest legfeljebb az özvegyi nyugbérrel felérő járadékra tarthattak igényt, 16 éves korukig. A tagsági idő 40, a nyugbérezési korhatár 65, a felvételi korhatár pedig a 45-ik életévben volt megszabva. Rokkantsági nyugbér élvezetére 10 év várakozási idő betöltése után legalább 50-50-os rokkantság (munkaképességcsökkenés) igazolásával nyílott meg az igény. A biztosítottak és a hátramaradottak jogai és teherviselési kötelezettségei között nem voltak különbségek s ezért soha senki részéről sem merültek fel panaszok, annak ellenére, hogy a bányanyagbérpénztárak összpontosítása tulajdonképpen nem hozott általános javulást és távolról sem elégítette ki a jobb kereseti viszonyok között élő szakmunkásság