Nyomda- és Rokonipar, 1926 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1926-01-01 / 1. szám

4. oldal NYOMDA- ÉS ROKONIPAR 1926 január 2 lliilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllllllíllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllli 1922. évi XII. Az 1922. évi XII. törvénycikk, melyet a köztudat »Lex Hegyeshalmy« néven őriz, az 1884. évi ipartörvény módosítását szolgálja, illetve annak hatókörét terjeszti ki. Midőn e törvény még csak embrionális viszonylatban kezdett a felszínre vetődni, már sok érdekelt­ség juttatta kifejezésre ama elragadtatását, melyet ily tervekkel szemben táplálniok kell mindazoknak, kik a szabadkereskedelem és iparűzés mind tágabb alkalmazási módjának szükségességéről voltak már akkor is meg­győződve. Egyesületünknek is alkalma nyílott ez ügy­ben állást foglalni, kifejezést is adott az ipari közhangulatnak, mely a nyomdaipar abbeli óhaját tolmácsolta kellő megokolással és alá­támasztással, hogy nem kér semmit mind­abból a jóból, mit az új ipartörvény keretében az iparnak e korlátok közé való bevonásával juttatni ígértek. Sajnos, akkoriban oly időket éltünk, midőn valamely ipar sorsa nem annyira attól függött, hogy miként tartja jónak maga az érdekelt sorsa alakulását, mint inkább oly körülmények­től, melyekről majd talán más alkalommal fo­gunk megemlékezni és ig­y megtörtént, hogy a nyomdaipar minden hivatott tiltakozás elle­nére is kézmű­vesiparnak deklaráltatott, képe­sítéshez köttetett és bekebelezhetett ama ipa­rok sorába, melyekről az uj, az 1922.-iki ipar­törvény »gondoskodik.« Amidőn az ipari érdekeltség kívánsága el­lenére a grafikai iparok mégis az atyai gon­doskodás tárgyává váltak, minden remény­ség abban összpontosult, hogy ennek ellenében meg fog gátoltatni, hogy a most már képesí­tett iparok területére behatolhassanak az ipari képesítéssel nem bíró elemek. Akadtak ugyan pesszimisták, kik már akkor meglátták azon törvényesen biztosított kibúvókat, melyek a reménység sírásói lesznek, de a föllobbanó lelkesedés első óráiban, ezeknek, hacsak nem kívántak ünneprontóknak bélyegeztetni, el kel­lett hallgatniok, bármennyire is átéreztük és tudták igazolni álláspontjuk helyességét. A gyakorlati élet azonban most mégis ezeknek ad igazat, azon történések révén, melyek a való helyzetet kíméletlenül feltárva, bizonyít­ják, hogy az ez irányú aggályok nem túlzó sötétlátáson alapultak, hanem oly tényeken, melyek beszédesebbek a leghangosabb szó­nál is. . Azoknak lett igazuk, kik azt a szívesen használt szólamot, mely szerint minden in­tézmény annyi tartalommal bir, amennyit abba annak vezetői belevisznek, tetszetős közhely­nek deklarálták. Az 1922. évi XII. t.-c. külső megtestesítője is egy ily intézmény, az ipar­testület, mely nem tehet arról, hogy minden jószándék és tartalom dacára, melyet vezetői belevittek, nem tud sikeresen küzdeni azon szándékolt hiányosságok leküzdése terén, me­lyekkel a már több izben említett törvény te­lítve van. E szándékosan a törvényekbe helye­zett hiányok lehetetlenné teszik a jóakaratú működési vagy kifejtési lehetőségét és így annak eredményességét is. Legalább is a kon­tároknak visszaszorítását illető lehetőségek te­rén ez a helyzet. Mert kétségtelen, hogy­ ez a törvény a ké­pesítéshez kötött iparoknak képesítés nélküli iparűzők által való elözönlését kívánja lát­szólag megakadályozni. Ámde ez a többszörö­sen kidomborított tulajdonsága csak külső je­lenség, mely, ha kissé gondos megvizsgálás törvénycikk­ tárgyává válik, ha keressük, hogy a képesí­tési elvén nyugvó védettség miként nyilvánul meg a gyakorlati alkalmazás terén, úgy mi­hamar be kell látnunk, hogy e prevenció csak papirosintézkedés. Az iparoknak képesítés alá vonása ugyanis az életben, hála a törvény abszolút tökéletes voltának, úgy fest, hogy a­ jogi személyek ezentúl is iparjogot nyerhetnek a képesítés kelléke nélkül, b) régi, habár évek óta szünetelt jogcím kellő praktikával újra igénybe vehető iparűzés cél­jaira (lásd Cilzer esetet), r) képesítés nélküli egyén magáncégként működhetik, ha ipari ké­pesítéssel bíró strohmannt vesz maga mellé. A képesítéshez kötöttség hatalmas ígérvénye tehát nem került beváltásra, holott ennek re­ménye volt a legsúlyosabb érv arra, hogy az ipartestületi eszmét, dacára az általánosnak mondható ellenszenvnek, mégis keresztül tud­ták hajszolni az ezzel foglalkozók. Jelen sorok megírására is egy ily eset adott okot, melynek 14 hónappal az Ipartestület meg­alakulása után már nem lett volna szabad elő­fordulnia, ha az 1922-es XII. tc. tényleg az volna, aminek sokan látni és láttatni szeretnek.­ Maga az eset kiviláglik a Főnökegyesületnek az Ipartestülethez intézett alábbi átiratából: A Budapesti Sokszorosító Ipartestület­nek­ Elöljáróságának Budapest. F. hó 5-én Márkus Géza egyesületünkbe való felvételét kérelmezte, mely alkalommal alapszabályaink 11. §-a a) bekezdése alapján fölhivatott, hogy az általa folytatni kívánt könyvnyomdái iparűzésre engedélyt adó ipar­igazolványt mutassa be. December 9-ére ne­vezett bemutatta egyik kér. Elöljáróság egy végzését, melyből kitűnt, hogy 1921. évben papírkereskedés és könyvnyomdanyitásra ki­adott iparigazolványa, az iparűzés telephelyé­nek megváltozása folytán szükségessé vált át­iratás céljából a végzést kiállító kerületi Elöl­járóság által átvétetett.­­ Miután tudtunkkal Márkus Géza a nyomda­ipart ezideig nem folytatta, hivatkozással az 1922. évi törvénycikk 71. §-ára és a törvény végrehajtását szolgáló 78000/1923. K. M. sz. rendeletre, felvételi kérelmének elintézését ahhoz a feltételhez fűztük, hogy egy e ren­delkezésnek megfelelő és így jogérvényes ipar­­igazolványt mutasson be. A hivatkozott rendelkezés szerint ugyanis: »Aki iparát az iparigazolvány, illetőleg ipar­­engedély kézbesítésének napjától számított egy év alatt még nem kezdi, azt csak újabb ipar­igazolvány, illetőleg engedély alapján gyako­rolhatja. Az iparhatóság az ipar gyakorlásának meg­kezdésére nézve megállapított határidőt, ha az iparűzés megkezdése ezen a határidőn belül az iparos személyén kívül eső okokból lehe­tetlen, de egyéb méltánylást érdemlő esetek­ben is, legfeljebb­­hat hónappal meghosszab­bíthatja, feltéve, hogy ezáltal valamely köz­érdek, vagy a közönség igényei sérelmet nem szenvednek.« Ez alapon a bemutatott, 1921. évben kiállí­tott iparengedély létezéséről szóló bizonylatot elfogadni módunkban nem volt és így kény­telenek voltunk alapszabályaink betarthatása céljából fenti álláspontra helyezkedni. Annál is inkább kényteleníttettünk ez állás­pont elfoglalására, mivel biztos tudomásunk 1926. Fogadd, nyájas olvasó, boldog, habár meg­késett üdvözletünket az uj esztendő alkalmá­ból. Megkéstünk ez üdvözletünk átnyujtásá­­val, mivel be kellett várnunk a múlt esztendő utolsó indextabelláját, mely mértékét adja a grafikai iparokra vonatkozó munkabérmegálla­podások utolsó ez alapon történő munkabér­­rendezésének. Az indexalapon történő mun­kabéremelések­­utolsója járt le az 1925 de­cemberi indextáblázat megjelenését követő bér­rendezéssel és az 1926. év elején s­zeretnék úgy érezni, hogy befejeződött végleg az a nyomorúság, mely kiváltotta az index intéz­ményét és mindazon nyomorúságot, küzdelmet, eredménytelenséget és fáradozást, melyet az index emelkedése magyarázott, de meg nem oldott. Kár volna a múlt idők és különösen az elmúlt esztendő eseményein rágódni, midőn előttünk a megoldásra váró kérdések egy újabb időszaka, mely minden erőnket és tu­dásunkat fogja igényelni, ha akár kedvezőbb körülmények és előfeltételek mellett is, ki aka­runk kerülni ama szomorú viszonylatok közül, melyekbe az előző sivár idők taszítottak ben­nünket. Ezért ne meditáljunk azon, hogy mi­dőn legdrágábbak voltak a termelési viszo­nyok, legolcsóbbakká váltak a munkavállalás árai és ugyanekkor lépett legmagasabb fokára a munkahiány. A múlt esztendő a legszebb perspektívák­kal zárult munkalehetőségek tekintetében, s ha mégis megmaradt a helyzet fonák voltá­nak az a része, hogy még mindig nem javul­nak a vállalási árak, annak oka már nem az idő elviselhetetlensége, hanem mi magunk va­gyunk. Mi magunk. Nem ők, vagy nem az, hanem én is, Te is, mindannyiunk! Ha meg­szűnt az ok, miért tartjuk életben az okozatot? Ha fenntartjuk az okozatot, megérdemeljük-e, hogy az új esztendő küszöbét kedvezőbb kö­rülmények közt léptük át? Nem ! Ezerszer nem ! Szálljon mindenki magába, mert mindenki hibás. Az új esztendő pedig hozza meg azt a megértést, amelyet a kedvező előfeltételek tagadhatatlanul lehetővé tesznek. Ne mástól várja senki a kezdeményezést aziránt, hogy e kedvező előfeltételek kiaknázatlanul ne ma­radjanak. Mindenki, aki bűnözött — és várjon ki nem tette azt — most lásson hozzá a jóvá­tétel munkájához és ne várja, mikor kezdi — a másik. Az idő most erre kedvezőnek mutatkozik, ne szalasszuk el kihasználatlanul, mert ki tudja, visszatér-e és mikor, a helyzetalakulás e ked­vező pillanata. Kapaszkodjunk bele minden erőnkkel és tehetségünkkel addig, míg még el nem múlott és járuljunk hozzá ahhoz, hogy az 1926.-ik esztendő tényleg a boldog meg­elégedettség útjára vigyen mindnyájunkat. Ebben az értelemben küldjük megkésett üd­vözletünket olvasóinkhoz és minden remény­kedésünk abban összpontosul, hogy nem fogja senki elmulasztani megtenni a magáét — ön­magáért! „A boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, ne essék szó“, mondta nagy királyunk Könyves Kálmán. Az e mon­datban kifejtett logika alapján bátran lemondhatnánk arról, hogy a nyomdai munkák árának manap való megtérü­léséről csevegjünk.

Next