Nyomda- és Rokonipar, 1926 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1926-01-01 / 1. szám
4. oldal NYOMDA- ÉS ROKONIPAR 1926 január 2 lliilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllllllíllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllli 1922. évi XII. Az 1922. évi XII. törvénycikk, melyet a köztudat »Lex Hegyeshalmy« néven őriz, az 1884. évi ipartörvény módosítását szolgálja, illetve annak hatókörét terjeszti ki. Midőn e törvény még csak embrionális viszonylatban kezdett a felszínre vetődni, már sok érdekeltség juttatta kifejezésre ama elragadtatását, melyet ily tervekkel szemben táplálniok kell mindazoknak, kik a szabadkereskedelem és iparűzés mind tágabb alkalmazási módjának szükségességéről voltak már akkor is meggyőződve. Egyesületünknek is alkalma nyílott ez ügyben állást foglalni, kifejezést is adott az ipari közhangulatnak, mely a nyomdaipar abbeli óhaját tolmácsolta kellő megokolással és alátámasztással, hogy nem kér semmit mindabból a jóból, mit az új ipartörvény keretében az iparnak e korlátok közé való bevonásával juttatni ígértek. Sajnos, akkoriban oly időket éltünk, midőn valamely ipar sorsa nem annyira attól függött, hogy miként tartja jónak maga az érdekelt sorsa alakulását, mint inkább oly körülményektől, melyekről majd talán más alkalommal fogunk megemlékezni és igy megtörtént, hogy a nyomdaipar minden hivatott tiltakozás ellenére is kézművesiparnak deklaráltatott, képesítéshez köttetett és bekebelezhetett ama iparok sorába, melyekről az uj, az 1922.-iki ipartörvény »gondoskodik.« Amidőn az ipari érdekeltség kívánsága ellenére a grafikai iparok mégis az atyai gondoskodás tárgyává váltak, minden reménység abban összpontosult, hogy ennek ellenében meg fog gátoltatni, hogy a most már képesített iparok területére behatolhassanak az ipari képesítéssel nem bíró elemek. Akadtak ugyan pesszimisták, kik már akkor meglátták azon törvényesen biztosított kibúvókat, melyek a reménység sírásói lesznek, de a föllobbanó lelkesedés első óráiban, ezeknek, hacsak nem kívántak ünneprontóknak bélyegeztetni, el kellett hallgatniok, bármennyire is átéreztük és tudták igazolni álláspontjuk helyességét. A gyakorlati élet azonban most mégis ezeknek ad igazat, azon történések révén, melyek a való helyzetet kíméletlenül feltárva, bizonyítják, hogy az ez irányú aggályok nem túlzó sötétlátáson alapultak, hanem oly tényeken, melyek beszédesebbek a leghangosabb szónál is. . Azoknak lett igazuk, kik azt a szívesen használt szólamot, mely szerint minden intézmény annyi tartalommal bir, amennyit abba annak vezetői belevisznek, tetszetős közhelynek deklarálták. Az 1922. évi XII. t.-c. külső megtestesítője is egy ily intézmény, az ipartestület, mely nem tehet arról, hogy minden jószándék és tartalom dacára, melyet vezetői belevittek, nem tud sikeresen küzdeni azon szándékolt hiányosságok leküzdése terén, melyekkel a már több izben említett törvény telítve van. E szándékosan a törvényekbe helyezett hiányok lehetetlenné teszik a jóakaratú működési vagy kifejtési lehetőségét és így annak eredményességét is. Legalább is a kontároknak visszaszorítását illető lehetőségek terén ez a helyzet. Mert kétségtelen, hogy ez a törvény a képesítéshez kötött iparoknak képesítés nélküli iparűzők által való elözönlését kívánja látszólag megakadályozni. Ámde ez a többszörösen kidomborított tulajdonsága csak külső jelenség, mely, ha kissé gondos megvizsgálás törvénycikk tárgyává válik, ha keressük, hogy a képesítési elvén nyugvó védettség miként nyilvánul meg a gyakorlati alkalmazás terén, úgy mihamar be kell látnunk, hogy e prevenció csak papirosintézkedés. Az iparoknak képesítés alá vonása ugyanis az életben, hála a törvény abszolút tökéletes voltának, úgy fest, hogy a jogi személyek ezentúl is iparjogot nyerhetnek a képesítés kelléke nélkül, b) régi, habár évek óta szünetelt jogcím kellő praktikával újra igénybe vehető iparűzés céljaira (lásd Cilzer esetet), r) képesítés nélküli egyén magáncégként működhetik, ha ipari képesítéssel bíró strohmannt vesz maga mellé. A képesítéshez kötöttség hatalmas ígérvénye tehát nem került beváltásra, holott ennek reménye volt a legsúlyosabb érv arra, hogy az ipartestületi eszmét, dacára az általánosnak mondható ellenszenvnek, mégis keresztül tudták hajszolni az ezzel foglalkozók. Jelen sorok megírására is egy ily eset adott okot, melynek 14 hónappal az Ipartestület megalakulása után már nem lett volna szabad előfordulnia, ha az 1922-es XII. tc. tényleg az volna, aminek sokan látni és láttatni szeretnek. Maga az eset kiviláglik a Főnökegyesületnek az Ipartestülethez intézett alábbi átiratából: A Budapesti Sokszorosító Ipartestületnek Elöljáróságának Budapest. F. hó 5-én Márkus Géza egyesületünkbe való felvételét kérelmezte, mely alkalommal alapszabályaink 11. §-a a) bekezdése alapján fölhivatott, hogy az általa folytatni kívánt könyvnyomdái iparűzésre engedélyt adó iparigazolványt mutassa be. December 9-ére nevezett bemutatta egyik kér. Elöljáróság egy végzését, melyből kitűnt, hogy 1921. évben papírkereskedés és könyvnyomdanyitásra kiadott iparigazolványa, az iparűzés telephelyének megváltozása folytán szükségessé vált átiratás céljából a végzést kiállító kerületi Elöljáróság által átvétetett. Miután tudtunkkal Márkus Géza a nyomdaipart ezideig nem folytatta, hivatkozással az 1922. évi törvénycikk 71. §-ára és a törvény végrehajtását szolgáló 78000/1923. K. M. sz. rendeletre, felvételi kérelmének elintézését ahhoz a feltételhez fűztük, hogy egy e rendelkezésnek megfelelő és így jogérvényes iparigazolványt mutasson be. A hivatkozott rendelkezés szerint ugyanis: »Aki iparát az iparigazolvány, illetőleg iparengedély kézbesítésének napjától számított egy év alatt még nem kezdi, azt csak újabb iparigazolvány, illetőleg engedély alapján gyakorolhatja. Az iparhatóság az ipar gyakorlásának megkezdésére nézve megállapított határidőt, ha az iparűzés megkezdése ezen a határidőn belül az iparos személyén kívül eső okokból lehetetlen, de egyéb méltánylást érdemlő esetekben is, legfeljebbhat hónappal meghosszabbíthatja, feltéve, hogy ezáltal valamely közérdek, vagy a közönség igényei sérelmet nem szenvednek.« Ez alapon a bemutatott, 1921. évben kiállított iparengedély létezéséről szóló bizonylatot elfogadni módunkban nem volt és így kénytelenek voltunk alapszabályaink betarthatása céljából fenti álláspontra helyezkedni. Annál is inkább kényteleníttettünk ez álláspont elfoglalására, mivel biztos tudomásunk 1926. Fogadd, nyájas olvasó, boldog, habár megkésett üdvözletünket az uj esztendő alkalmából. Megkéstünk ez üdvözletünk átnyujtásával, mivel be kellett várnunk a múlt esztendő utolsó indextabelláját, mely mértékét adja a grafikai iparokra vonatkozó munkabérmegállapodások utolsó ez alapon történő munkabérrendezésének. Az indexalapon történő munkabéremelésekutolsója járt le az 1925 decemberi indextáblázat megjelenését követő bérrendezéssel és az 1926. év elején szeretnék úgy érezni, hogy befejeződött végleg az a nyomorúság, mely kiváltotta az index intézményét és mindazon nyomorúságot, küzdelmet, eredménytelenséget és fáradozást, melyet az index emelkedése magyarázott, de meg nem oldott. Kár volna a múlt idők és különösen az elmúlt esztendő eseményein rágódni, midőn előttünk a megoldásra váró kérdések egy újabb időszaka, mely minden erőnket és tudásunkat fogja igényelni, ha akár kedvezőbb körülmények és előfeltételek mellett is, ki akarunk kerülni ama szomorú viszonylatok közül, melyekbe az előző sivár idők taszítottak bennünket. Ezért ne meditáljunk azon, hogy midőn legdrágábbak voltak a termelési viszonyok, legolcsóbbakká váltak a munkavállalás árai és ugyanekkor lépett legmagasabb fokára a munkahiány. A múlt esztendő a legszebb perspektívákkal zárult munkalehetőségek tekintetében, s ha mégis megmaradt a helyzet fonák voltának az a része, hogy még mindig nem javulnak a vállalási árak, annak oka már nem az idő elviselhetetlensége, hanem mi magunk vagyunk. Mi magunk. Nem ők, vagy nem az, hanem én is, Te is, mindannyiunk! Ha megszűnt az ok, miért tartjuk életben az okozatot? Ha fenntartjuk az okozatot, megérdemeljük-e, hogy az új esztendő küszöbét kedvezőbb körülmények közt léptük át? Nem ! Ezerszer nem ! Szálljon mindenki magába, mert mindenki hibás. Az új esztendő pedig hozza meg azt a megértést, amelyet a kedvező előfeltételek tagadhatatlanul lehetővé tesznek. Ne mástól várja senki a kezdeményezést aziránt, hogy e kedvező előfeltételek kiaknázatlanul ne maradjanak. Mindenki, aki bűnözött — és várjon ki nem tette azt — most lásson hozzá a jóvátétel munkájához és ne várja, mikor kezdi — a másik. Az idő most erre kedvezőnek mutatkozik, ne szalasszuk el kihasználatlanul, mert ki tudja, visszatér-e és mikor, a helyzetalakulás e kedvező pillanata. Kapaszkodjunk bele minden erőnkkel és tehetségünkkel addig, míg még el nem múlott és járuljunk hozzá ahhoz, hogy az 1926.-ik esztendő tényleg a boldog megelégedettség útjára vigyen mindnyájunkat. Ebben az értelemben küldjük megkésett üdvözletünket olvasóinkhoz és minden reménykedésünk abban összpontosul, hogy nem fogja senki elmulasztani megtenni a magáét — önmagáért! „A boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, ne essék szó“, mondta nagy királyunk Könyves Kálmán. Az e mondatban kifejtett logika alapján bátran lemondhatnánk arról, hogy a nyomdai munkák árának manap való megtérüléséről csevegjünk.