Rajzoktatás, 1910 (13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-01-15 / 1. szám
a pihenés és a kimerültség talán érthetőbb volna. A fiatalok félénken, vagy közömbösen távol maradnak, egymásról tudomást is alig vesznek és eleinte lelkesedve, szertelenkedve, a világi rend tökéletlenségét szidva, majd később füstbe ment művészi álmaikat siratva és egyre jobban elsavanyodva tanítják valahol egy Isten háta mögötti polgáriban a szépírást és a mértani. íme, a tanári élet romantikája! Mi azonban, tollal a kezünkben, nem lehetünk romantikusok. Mi okokat és összefüggéseket keresünk. Kereső munkánk pedig a rajztanárképzéshez vezet. Az a diadalmas pálya, melyet a magyar rajzoktatás a mai napig, az egész művelt világ elismerésétől kísérve, befutott, az a magas színvonalú tárgybeli gazdagság és tökéletesség, melyre művészi képzésünk e paedagogiai része, úgyszólván tüneményes gyorsasággal felemelkedett, korántsem jelenti még a rajztanárképzésnek teljes befejezettségét. Ezt nagyon jól tudják azok a fáradhatatlan, éjjeli nappalra változtató, hangyaszorgalmú munkások, akiket a máig elért eredmények megteremtőjüknek vallanak. Jól tudjuk azt mi magunk is, hogy még sok a cselekedni való, még beláthatatlan sokaságú napok és évek munkája vár a magyar rajztanárképzés reformátoraira. A fejlődésnek az a gyorsasága, mely a magyar rajztanárképzést ma már európai kulturnivóra emelte, szinte önmagában hordja a befejezetlenség bizonyítékát. Ennyi idő alatt egy tökéletes, kiforrott, minden körülménynyel számoló oktatási rendszert megalkotni nem lehetett. Amikor tehát jelen alkalommal éppen a befejezetlenség elvitazhatatlan fényéből akarjuk az új rajztanárgeneráció hibáit és fogyatékosságait kifejteni, korántsem érezzük magunkat jogosultaknak arra, hogy a támadó kritika fegyvereit használjuk. Boncolgatásunk során önkéntelenül jutunk ehhez a kérdéshez és nem is tekintjük egyébnek, mint egyszerű oknak, melynek tudatos elhallgatása csak kicsinyes önszeretetünket bizonyítaná. Ezenkívül talán azt is remélhetjük, hogy rajzoktatásunk és rajztanárképzésünk ügyének intézői nem fogják figyelmen kívül hagyni szerény tanulságainkat és további munkájuk programmjának kitűzése alkalmával, szempontjaik közé fogják sorozni azokat. A rajztanárképzésnek nem az iránya, nem a színvonala és nem a sokoldalúsága az, melyről szó eshetnék. Amit e hatalmas triászból álló oktatási rendszer a maga egészében nyújtani képes, azt a rajztanárjelöltek kivétel nélkül megkapják. Rosszul képzett rajztanár ma már talán nincs is. Az oktatásnak és a fegyelemnek komoly szigorúsága kirostálja a férgesét s az a 10—15 ember, aki a vizsgák tűzkeresztségét is kiállja, bátran vallhatja magát rajz tekintetében szakembernek. De vájjon vall-