Vegyészeti Lapok, 1918 (13. évfolyam, 1-24. szám)

1918-01-02 / 1. szám

1918. 1. szám. VEGYÉSZETI LAPOK 3. oldal rést törjenek, ha csak idejében nem történik gondosko­dás arról, hogy ennek­ a hazafiság szülte bajnak tovább­terjesztése meggátolható, vagy legalább is a kellő ha­­­tárok közé szorítható legyen. Mostani politikai ellen­feleink —­ amennyire a semleges vagy ellenséges szak­sajtónak hinni lehet — e tekintetben óvatosabbak vol­tak és alig, vagy csak nagyon ritkán hallani vagy ol­vasni arról, hogy francia vagy angol kémikus a harcté­ren elesett volna; viszont igaz, hogy sem Anglia, sem jelenlegi szövetségestársai még távolról sem rendelkez­nek olyan kémikusgárdával, amely akár számban, akár minőségben kiáltaná az összehasonlítást, van"'' még in­kább a versenyt Németország vegyészi karával. Nem járunk messze az igazságtól, ha föltételezzük, hogy a sokféle hadi- és tápszertechnikai kémiai iparágakban alkalmazták őket, melyekben bizonyára jobban felelnek meg hazafiéi kötelességeiknek, m­int a fronton. Bár a kémikusnak ez a megbecsülése, tudásának többre érté­kelése elsősorban abban leli magyarázatát, hogy a mu­­níciós gyárakban és a kizárólag a háború céljaira dol­gozó számos, tisztán kémiai nagy- és kisüzemekben a legfontosabb és csakis kémikusokkal betölthető ál­lások betöltése után, aktív hadi- vagy frontszolgálatra már­ alig marad valaki, mégis maga a puszta tény Né­metországban, Ausztriában és nálunk egyaránt nagyon is megszívlelendő. Ami már most a kémikusoknak az aktív hadi-, had­táp- vagy frontszolgálatban való célszerű alkalmaztatá­sát illeti, nálunk is történtek visszásságok, amelyek többnyire úgy keletkeztek, hogy a kémikusnak képes­ségeihez és tudásához meg nem felelő foglalkozást jut­tattak. Ez a dolog annál is inkább csodálni, sőt megüt­közni való, mivel Magyarország egész vegyészi kara, a többi kultúrállamokhoz viszonyítva, ma még elenyé­szően csekély és szerény számú. Ennek a helytelen hadi alkalmazásnak, amely azonban, úgy látszik, nemcsak Magyarországra, szorítkozik, egyik okát, amely egyút­tal a különböző katonai hatóságok és parancsnokságok mentségéül is szolgálhat, a „vegyészmérnök“ cím használatában látom. Mert a be­ nem avatott ebből a kettős megjelölésből végül is kénytelen azt a következ­tetést levonni, hogy birtokosa elsősorban vegyész ugyan, de azután mérnök is, illetve, hogy uralja mind a két tudománykört és így történhetett, hogy számos olyan eset jutott tudomásomra, midőn a kémikust fölöt­­tes katonai parancsnoksága utak, vasutak, hidak, alag­utak építéséhez és más efféle mérnöki munkák végzé­sére rendelte ki, talán mivel akkor éppen nem kínálko­zott számára más megfelelő, kémiai foglalkozás. Hogy az illetők azután a legtöbb esetben hogyan feleltek meg a rájuk rótt feladatnak, ennek a megítélése más lapra tartozik. A jövőre nézve az ilyen visszásságokat el le­hetne kerülni, ha a technikai főiskolát végzett kémiku­sok megjelölésére a „vegyész-mérnök“ cím helyett a meggyőződésem szerint sokkal inkább megfelelő és min­den kételyt eleve kizáró technikai vegyész címet fogad­nék el egész általánosságban. A vegyészeket alkalmazták továbbá a katod­ai tele­fon- és távírószolgálatban, a tüzérségi mérőasztal mel­lett, amely a mai háborút uraló messzehordó ágyuknak egyik fontos és nélkülözhetetlen segédeszköze, bár két­ségtelen, hogy itt a fizikus, a matematikus, illetőleg a mérnök sokkal inkább helyén lett volna. Ha elgondoljuk, hogy mily nagyszámúak és nagy jelentőségűek éppen a modern háborúban a közvetlenül a front mögött rögtönzött kémiai segédüzemek (itt csak a támadásra és a léghajók töltésére szolgáló gázokról, a földi és levegőbeli gépek hajtására szükséges folyós tüzelőanyagokról, a kenőolajokról, a hadterületen levő összes kutak és vízvezetékek ellenőrzéséről és a víztisz­tításról, a dezinficiáló helyiségekben, a szérumtelepeken és a kórházakban szakadatlanul folyó nagyfontosságú kémiai munkákról akarok röviden megemlékezni), akkor szinte­­csodaszámba, megy, hogy ,egyáltalán akadt még kémikus más, kevésbbé megfelelő helyek betöltésére is. Abban, hogy ez tényleg így van, én­ a fent említett oko­­kon­ kívül csak újabb és fényes bizonyítékát látom ve­gyészeti karunk áldozatkészségének és hazaszereteté­nek, amely a haza hívó szavára kész­ örömest cserélte föl a csöndes laboratóriumot a csatamezők zajával és nélkülözéseivel.­­ És ha csöndes megilletődéssel gondolok mindazokra a kedves kartársakra, akik tudományunk nagy kárára habozás nélkül áldozták fel fiatal életüket a haza oltárán, nem állhatom meg, hogy hangosan ne kiáltsam a nagy világba, hadd hallják és hadd szívleljék meg mostani po­litikai ellenfeleink is: „a kémia, a mi szeretett közös tu­dományunk és mi, az ő tanítványai, mekkorát változ­tunk mindannyian, mily súlyosan vétkeztünk az egész emberiség és legbecsesebb java, az élet ellen! Mane­­ckel.... ne tovább így!“ Mert a kémia, amely modern­­robbanó anyagaival, tüzet és vészt okádó mesebeli sár­kány módjára, uralja a világháborút, az emberiség vilá­gának ez ész- és értelem nélkül való öldöklésének meg­álljt is parancsolhat. Ennek a kezdetét már is tapasztal­hatjuk, mert megelégedéssel láthatjuk, hogy míg tudo­mányunk egyik kezével az emberiség­ ostorát, a háború fúriáját táplálja, addig a másikkal enyhítő balzsamot csepegtet a sebekre és azon van, hogy az emberiség szenvedéseit tőle telhetőleg csökkentse. De nekünk ké­mikusoknak korántsem szabad megelégednünk ezzel a kezdetleges eredménynyel, hanem minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy a kémia szűnjék meg hadi tudo­mány lenni és változzék át újból béke­tudománynyá. Élénken emlékszem felejthetetlen mesteremnek, a nemrég elhún­yt kiváló tudósnak, Baeyer Adolfnak hoz­zám, az alma matertől távozó fiatal doktorhoz intézett búcsúszavaira: „Figyelmeztetem, doktor, úr, hogy ne új robbanó­anyagok feltalálásán törje az eszét, mert éppen elég van belőlük; a kémiának magasztosabb céljai, ideá­­lisabb feladatai vannak és ezeket kell nekünk teljes erőnkből művelni és szolgálni...“ Ezeket és ezekhez hasonló szavakat intézett ő akkor — a múlt század ki­lencvenes éveiben — nemcsak az én csekélységemhez, hanem valószínűleg a Liebig-laboratóriumból távozó és a világ minden részébe szétszéledő valamennyi fiatal tanítványához. Ez a nemes vetés így a szélrózsa min­den irányában elszóródott; de vájjon milyen gyümölcs érlelődött az ősz mestertől nemes jóakarattal elhintett magból? Fájdalmas megdöbbenéssel vettünk tudomást egy Ramsaynek, az argon és a többi nemes levegőbeli gá­zok éleselméjű fölfedezőjének a világháború első évé­ben a német tudomány és műveltség ellen intézett mél­tatlan és érthetetlen kirohanásairól, holott köztudomású, hogy a politikailag teljesen elvakult tudós szellemi ké­pességeit, elméjének iskolázottságát, laboratóriumi kéz­ügyességét német főiskola üdvös befolyásának köszön­hette elsősorban. Azt hihetné az ember, hogy a fenn­héjázó: „La chimie est fine science frangaise, fondée par Lavoisier, dimmortelle memoire“ (a kémia a halhatatlan emlékű Lavoisier-ről megalapozott francia tudomány) szólam megcáfolása után a kémiában is nemzetközibb fölfogás és irányzat kezdett volna tért foglalni, a világ­háború azonban ennek éppen az ellenkezőjéről győzött meg minket.Azért e helyen még egyszer hangsúlyozom, hallják meg az egész világ kémikusai: nincs és nem is lehetséges sem francia, sem német, sem angol, sem svéd vagy portugál, vagy akármilyen más nemzetbeli kémia, hanem csakis egyetlen egy kémia van az egész világon, amely mint természettudomány közkincse az egész emberiségnek, amelynek ki- és fölépítésén klütt fáradtak és együtt dolgoztak a világ összes kultúrnépei, amely azonban megszűnik azonnal természettudomány lenni, mihelyt politikai vagy nemzeti befolyások kezde­nek benne érvényesülni-A természettudománynak meggyőződésem szerint fölötte kell állania minden nemzetieskedő csetepaténak, mert csak így töltheti be egészen ideális feladatát, ame­lyet, abban látok, hogy­ rövid földi létünket kutatásaival és fölfedezéseivel lehetőleg megjavítsa és megszépítse, emberi szenvedéseinket pedig lehetőleg, enyhítse. A kémiának­­meg kell szűnni öldöklésre szánt gépe­ket táplálni és embervért ontani; a kémiának béketudos

Next