Vegyészeti Lapok, 1918 (13. évfolyam, 1-24. szám)
1918-01-02 / 1. szám
1918. 1. szám. VEGYÉSZETI LAPOK 3. oldal rést törjenek, ha csak idejében nem történik gondoskodás arról, hogy ennek a hazafiság szülte bajnak továbbterjesztése meggátolható, vagy legalább is a kellő határok közé szorítható legyen. Mostani politikai ellenfeleink — amennyire a semleges vagy ellenséges szaksajtónak hinni lehet — e tekintetben óvatosabbak voltak és alig, vagy csak nagyon ritkán hallani vagy olvasni arról, hogy francia vagy angol kémikus a harctéren elesett volna; viszont igaz, hogy sem Anglia, sem jelenlegi szövetségestársai még távolról sem rendelkeznek olyan kémikusgárdával, amely akár számban, akár minőségben kiáltaná az összehasonlítást, van"'' még inkább a versenyt Németország vegyészi karával. Nem járunk messze az igazságtól, ha föltételezzük, hogy a sokféle hadi- és tápszertechnikai kémiai iparágakban alkalmazták őket, melyekben bizonyára jobban felelnek meg hazafiéi kötelességeiknek, mint a fronton. Bár a kémikusnak ez a megbecsülése, tudásának többre értékelése elsősorban abban leli magyarázatát, hogy a muníciós gyárakban és a kizárólag a háború céljaira dolgozó számos, tisztán kémiai nagy- és kisüzemekben a legfontosabb és csakis kémikusokkal betölthető állások betöltése után, aktív hadi- vagy frontszolgálatra már alig marad valaki, mégis maga a puszta tény Németországban, Ausztriában és nálunk egyaránt nagyon is megszívlelendő. Ami már most a kémikusoknak az aktív hadi-, hadtáp- vagy frontszolgálatban való célszerű alkalmaztatását illeti, nálunk is történtek visszásságok, amelyek többnyire úgy keletkeztek, hogy a kémikusnak képességeihez és tudásához meg nem felelő foglalkozást juttattak. Ez a dolog annál is inkább csodálni, sőt megütközni való, mivel Magyarország egész vegyészi kara, a többi kultúrállamokhoz viszonyítva, ma még elenyészően csekély és szerény számú. Ennek a helytelen hadi alkalmazásnak, amely azonban, úgy látszik, nemcsak Magyarországra, szorítkozik, egyik okát, amely egyúttal a különböző katonai hatóságok és parancsnokságok mentségéül is szolgálhat, a „vegyészmérnök“ cím használatában látom. Mert a be nem avatott ebből a kettős megjelölésből végül is kénytelen azt a következtetést levonni, hogy birtokosa elsősorban vegyész ugyan, de azután mérnök is, illetve, hogy uralja mind a két tudománykört és így történhetett, hogy számos olyan eset jutott tudomásomra, midőn a kémikust fölöttes katonai parancsnoksága utak, vasutak, hidak, alagutak építéséhez és más efféle mérnöki munkák végzésére rendelte ki, talán mivel akkor éppen nem kínálkozott számára más megfelelő, kémiai foglalkozás. Hogy az illetők azután a legtöbb esetben hogyan feleltek meg a rájuk rótt feladatnak, ennek a megítélése más lapra tartozik. A jövőre nézve az ilyen visszásságokat el lehetne kerülni, ha a technikai főiskolát végzett kémikusok megjelölésére a „vegyész-mérnök“ cím helyett a meggyőződésem szerint sokkal inkább megfelelő és minden kételyt eleve kizáró technikai vegyész címet fogadnék el egész általánosságban. A vegyészeket alkalmazták továbbá a katodai telefon- és távírószolgálatban, a tüzérségi mérőasztal mellett, amely a mai háborút uraló messzehordó ágyuknak egyik fontos és nélkülözhetetlen segédeszköze, bár kétségtelen, hogy itt a fizikus, a matematikus, illetőleg a mérnök sokkal inkább helyén lett volna. Ha elgondoljuk, hogy mily nagyszámúak és nagy jelentőségűek éppen a modern háborúban a közvetlenül a front mögött rögtönzött kémiai segédüzemek (itt csak a támadásra és a léghajók töltésére szolgáló gázokról, a földi és levegőbeli gépek hajtására szükséges folyós tüzelőanyagokról, a kenőolajokról, a hadterületen levő összes kutak és vízvezetékek ellenőrzéséről és a víztisztításról, a dezinficiáló helyiségekben, a szérumtelepeken és a kórházakban szakadatlanul folyó nagyfontosságú kémiai munkákról akarok röviden megemlékezni), akkor szintecsodaszámba, megy, hogy ,egyáltalán akadt még kémikus más, kevésbbé megfelelő helyek betöltésére is. Abban, hogy ez tényleg így van, én a fent említett okokon kívül csak újabb és fényes bizonyítékát látom vegyészeti karunk áldozatkészségének és hazaszeretetének, amely a haza hívó szavára kész örömest cserélte föl a csöndes laboratóriumot a csatamezők zajával és nélkülözéseivel. És ha csöndes megilletődéssel gondolok mindazokra a kedves kartársakra, akik tudományunk nagy kárára habozás nélkül áldozták fel fiatal életüket a haza oltárán, nem állhatom meg, hogy hangosan ne kiáltsam a nagy világba, hadd hallják és hadd szívleljék meg mostani politikai ellenfeleink is: „a kémia, a mi szeretett közös tudományunk és mi, az ő tanítványai, mekkorát változtunk mindannyian, mily súlyosan vétkeztünk az egész emberiség és legbecsesebb java, az élet ellen! Maneckel.... ne tovább így!“ Mert a kémia, amely modernrobbanó anyagaival, tüzet és vészt okádó mesebeli sárkány módjára, uralja a világháborút, az emberiség világának ez ész- és értelem nélkül való öldöklésének megálljt is parancsolhat. Ennek a kezdetét már is tapasztalhatjuk, mert megelégedéssel láthatjuk, hogy míg tudományunk egyik kezével az emberiség ostorát, a háború fúriáját táplálja, addig a másikkal enyhítő balzsamot csepegtet a sebekre és azon van, hogy az emberiség szenvedéseit tőle telhetőleg csökkentse. De nekünk kémikusoknak korántsem szabad megelégednünk ezzel a kezdetleges eredménynyel, hanem minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy a kémia szűnjék meg hadi tudomány lenni és változzék át újból béketudománynyá. Élénken emlékszem felejthetetlen mesteremnek, a nemrég elhúnyt kiváló tudósnak, Baeyer Adolfnak hozzám, az alma matertől távozó fiatal doktorhoz intézett búcsúszavaira: „Figyelmeztetem, doktor, úr, hogy ne új robbanóanyagok feltalálásán törje az eszét, mert éppen elég van belőlük; a kémiának magasztosabb céljai, ideálisabb feladatai vannak és ezeket kell nekünk teljes erőnkből művelni és szolgálni...“ Ezeket és ezekhez hasonló szavakat intézett ő akkor — a múlt század kilencvenes éveiben — nemcsak az én csekélységemhez, hanem valószínűleg a Liebig-laboratóriumból távozó és a világ minden részébe szétszéledő valamennyi fiatal tanítványához. Ez a nemes vetés így a szélrózsa minden irányában elszóródott; de vájjon milyen gyümölcs érlelődött az ősz mestertől nemes jóakarattal elhintett magból? Fájdalmas megdöbbenéssel vettünk tudomást egy Ramsaynek, az argon és a többi nemes levegőbeli gázok éleselméjű fölfedezőjének a világháború első évében a német tudomány és műveltség ellen intézett méltatlan és érthetetlen kirohanásairól, holott köztudomású, hogy a politikailag teljesen elvakult tudós szellemi képességeit, elméjének iskolázottságát, laboratóriumi kézügyességét német főiskola üdvös befolyásának köszönhette elsősorban. Azt hihetné az ember, hogy a fennhéjázó: „La chimie est fine science frangaise, fondée par Lavoisier, dimmortelle memoire“ (a kémia a halhatatlan emlékű Lavoisier-ről megalapozott francia tudomány) szólam megcáfolása után a kémiában is nemzetközibb fölfogás és irányzat kezdett volna tért foglalni, a világháború azonban ennek éppen az ellenkezőjéről győzött meg minket.Azért e helyen még egyszer hangsúlyozom, hallják meg az egész világ kémikusai: nincs és nem is lehetséges sem francia, sem német, sem angol, sem svéd vagy portugál, vagy akármilyen más nemzetbeli kémia, hanem csakis egyetlen egy kémia van az egész világon, amely mint természettudomány közkincse az egész emberiségnek, amelynek ki- és fölépítésén klütt fáradtak és együtt dolgoztak a világ összes kultúrnépei, amely azonban megszűnik azonnal természettudomány lenni, mihelyt politikai vagy nemzeti befolyások kezdenek benne érvényesülni-A természettudománynak meggyőződésem szerint fölötte kell állania minden nemzetieskedő csetepaténak, mert csak így töltheti be egészen ideális feladatát, amelyet, abban látok, hogy rövid földi létünket kutatásaival és fölfedezéseivel lehetőleg megjavítsa és megszépítse, emberi szenvedéseinket pedig lehetőleg, enyhítse. A kémiánakmeg kell szűnni öldöklésre szánt gépeket táplálni és embervért ontani; a kémiának béketudos