Volán, 1971 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-01 / 1. szám

A KORSZERŰSÍTETT gépjárművezetőképzés és vizsgáztatás ELSŐ TAPASZTALATAI ÉS A TOVÁBBI FELADATOK A miniszteri utasítás megje­lenése óta 1 év telt el, átfogó értékelést ezért nem lehet adni, mégis célszerűnek látszik visszatekin­teni és rendszeres időközönként vizsgálat alá venni az elért eredményeket, összegezni a ta­pasztalatokat, hogy általánosít­ható következtetések levonása után rendszeresen magasabb szinten folytatódjék a fejlesztés. Első helyen kell említeni azt az alapvető változást, amely a szemléletben történt. Az okta­tási reform célul tűzte ki — a korszerű gépjárművezető-kép­zéshez elengedhetetlenül szük­séges — optimális tananyag összeállítását. Ez a törekvés — amely bár kezdetben, mint elvi probléma, általános megértésre talált —­ a gyakorlati megvaló­sítás idején már ütközött a meglehetősen megmerevedett „műszak” és „KRESZ” tanítási szemlélettel, hiszen a régóta megszokott, módszereiben, köz­lésformáiban rutinná vált gya­korlatot el kellett hagyni. A közlekedési ismeretek okta­tásában valamelyest sikerült a gyakorlatiasabb irányban lépé­seket tenni, azonban az ered­mény nem mondható általános- az autóközlekedési dolgozók lapja A szerkesztő bizottság elnöke: Tapolczai Kálmán Főszerkesztő: Solymár Tamás Szerkesztőség: Bp., VI., Lenin krt. **. T.: 128-7*0. Telex: «S0 Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat, Bp., VIII., Blaha Lujza tér 3. Tele­fon: 343-100 Felelős kiadó: Csollány Ferenc Megjelenik havonta Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a Posta Központi Hírlap irodánál (Bp., V., Jó­zsef nádor tér 1.) Egyé­ni csekkszámlaszám: «1.830, közületi: «1.0«« vagy átutalás az MNB 8. sz. fiókjánál vezetett folyószámlára. Előfize­tési díj 1 évre: 3­,— fo­rint, V. évre 18,— forint, V. évre: 3,— forint. INDEX: 25.877 70.5378 Egyetemi Nyomda, Budapest Felelős vezető: Janka Gyula Igazgató­nak. A vizsgák tapasztalataiból értékelve, helyenként merevség­gel, száraz ismeretközléssel le­het találkozni, amely a tanulás­ban a „magolást” és nem az értelemre ható elemző értékelő módszereket helyezi előtérbe. Mindemellett azonban a hall­gatók felkészültsége jobb, mert a magasabban megszabott köve­telményeknek megfelelnek, amit bizonyít a változatlan szinten mozgó bukási arány. A gépjár­műszerkezeti, üzemeltetési és hibaelhárítási ismeretek oktatá­sa az egyes kategóriáknak meg­felelő differenciáltsággal törté­nik. Helyesnek bizonyult az az elv, hogy az alaptanfolyamokon a közúti közlekedés biztonságá­val közvetlenül kapcsolatba hozható szerkezeti elemek ala­posabb ismeretére kell fokozot­tabban súlyt helyezni. Így a tananyag gerince fontossági sorrendben: — a biztonságos üzemeltetés; — a gazdaságos üzemeltetés; — a kényelmes üzemeltetés ismeretanyaga. A gépkocsivezető szakmát hi­vatásuknak választó hallgatók azonban lényegesen több és ala­posabb közlekedésismereti, szer­kezeti, diagnosztikai, hibaelhá­rítási karbantartási tárgykörök­ből tanulnak bizonyos, fontos fejezeteket. Az oktatási reform bevezeté­sével a gyakorlati képzést az elméleti ismeretanyaggal egy­séges keretbe foglaltuk. Az In­tézet szerkesztésében és kiadá­sában elkészült az egységes te­matika (ABC tematika), amely­nek keretében a gyakorlati oktatást célszerű fázisokra bon­tottuk. Egy-egy fázison belül minden órának elkészült a pon­tos programja és tartalma. Az egyes fázisok, mint a gyakorlás forgalommentes helyen, környe­zetismeret, közlekedés-dinami­ka, közlekedés-taktika azonban meglehetősen rugalmasan szere­pelnek a tematikában, bár idő­tartamuk megszabott. A tervek szerint 2 tanulónak egyidejű oktatásával tovább lehetett nö­velni a gyakorlati oktatás haté­konyságát. Mivel azonban ez meglehetősen sok időt igényel, azonkívül 2 hallgató idejének egyeztetése sem mindig meg­oldható, a 2 tanulós rendszert csak fakultatív módon vezettük be. Ahogy az előre is látható volt, a hallgatóknak csak egy része él ezzel, az egyébként többletköltséggel nem járó le­hetőség kihasználásával. Mindemellett, hogy az egysé­ges gyakorlati oktatási temati­ka célszerű keretbe foglalta a gyakorlati képzést, az oktatás ellenőrzése során olyan megfi­gyelésekre tettünk szert, hogy az egyes oktatók teljesen egyéni módon igazítják képzési mód­szereiket a gyakorlat általuk vélt igényeihez. Ezt a módszert általában, de különösen a ma­gánoktatók körében kiképzett hallgatóknál még ma is lehet tapasztalni. Annak ellenére, hogy a vizsgakövetelmények mindenki előtt ismeretesek, azok szoros összefüggésben áll­nak az új képzési tematikával,­­ mégis egyes vizsgázóknál ki­fejezetten érzékelni lehet az oktatónak azt a törekvését, hogy minél hamarabb jogosítványhoz juttassa a jelöltet. Az ilyen módon kiképzett embereknél az eredmény — természetesen — kétséges, mivel kellően be nem gyakorolt gépjárműkezelés miatt, a jármű feletti uralom tökéletes elsajátítása nélkül, a tanuló nem képes teljes figyel­mét a legfontosabb dologra: a forgalomra koncentrálni. I Ezt a módszert ma már pedagógiai szempontból nem szabad elfo­­­gadhatónak nevezni. A jármű feletti uralom figyelmen kívül hagyása a begyakorlásnál, aka­dályt jelent a helyes közleke­désre nevelés, közlekedési gon­dolkodás kifejlesztése terén. gépkocsivezető-képzésnél bevezetett reform megte­remtette a feltételeit a vizsgáztatás korszerűsíté­sének. Az új vizsgáztatás rend­szere — a vizsgabiztosi honorá­riumok rendezése révén a vizs­gák időterjedelme — biztosítja a színvonalas értékelést. A cél­kitűzéseknek megfelelően az el­méleti tárgyak közül a közleke­dési ismeret vizsgáztatása teszt­lapokkal történik. A szerkezeti és üzemeltetési ismeretekből a teszt-vizsgáztatás bevezetése 1971 elejére várható. Az elmé­leti vizsgáztatásnak az egységes és objektív értékelése ez­zel a módszerrel — a rendszeradta hibákon belül — biztosított. A teszt-vizsgáztatással kapcsolat­ban szerzett általános tapaszta­lat az, hogy a közvélemény el­fogadta, a hallgatók tárgyila­gosnak és igazságosnak tartják. Még azokban az esetekben is pozitíven nyilatkoznak a teszt­­rendszerről, amikor a vizsga negatív eredménnyel zárul. Ahogy­ a korábbiakban már szóba­ került, a gépkocsivezető szaks­át hivatásuknak választó hallgatók lényegesen több és alaposabb közlekedésismereti, diagnosztikai, hibaelhárítási és karbantartási tárgykörökből magasabb követelmények sze­rint vizsgáznak. Így a közleke­dési ismeretekből 10 percig tartó vizsga során számot adnak azokról a képességeikről, ame­lyek birtokában az egyes közle­kedési események elemzését tudják felmutatni. A diagnosz­tika, hibaelhárítás és karban­tartás tárgykörökből 20—30 percig tartó vizsga során adnak számot a szakmai ismeretekről. A vizsgán fel kell ismerni a leglényegesebb műszaki-mecha­nikai hibákat, értékelni kell azokat és az elhárítást vagy be­mutatni, vagy annak módját megfelelő alapossággal körül­írni. A vizsgákon szerzett ta­pasztalatok arra mutatnak — — és ezt megerősítették a közle­kedési vállalatoktól beérkező információk is —, hogy az így vizsgáztatott gépkocsivezetők lé­nyegesen jobban felkészültek, alaposabb ismeretekkel rendel­keznek. A gyakorlati foglalkozás meg­határozott program szerint tör­ténik és félóra időterjedelmű. Eredményesek a rutinvizsgáról szerzett tapasztalataink. A ren­delkezésre álló 10—15 perc tulajdonképpen szavatolja, hogy a jelölt egyáltalán alkalmas arra, hogy a forgalomban biz­tonságosan mozogjon. Ennek előfeltétele a jármű feletti ura­lom egyértelmű bemutatása. A tapasztalatokból arra következ­tetünk, hogy az erre a célra rendelkezésre álló időben meg­lehet győződni arról a képesség­ről, hogy a vezető a valóságos forgalomban minden pillanat­ban bekövetkező váratlan hely­zeteket megfelelő ügyességgel képes-e megoldani. Mindaddig, amíg hiányzik a vezetőknél a tökéletes képesség a jármű fi­nom mozgatására biztonságos kormányzás, iránytartás, féke­zés műveleteinek elvégzésére, addig nem szabad kockázatot vállalni a forgalomban. A forgalmi vizsga — amely meghatározott útvonalakon, nor­mális városi forgalomban törté­nik — meghatározott program szerint bonyolódik le. A progra­mok jónak bizonyultak, egy­részt biztosítják, hogy az útvo­nalakat végigjárják, ezenkívül a részműveletek értékelése útján — a lehetőségekhez képest — ki lehet zárni a megítélésből a szubjektivitást. Említést kell tenni a motor­­kerékpáros vizsgáknál szerzett tapasztalatokról, amelyek közül elsősorban a megfigyelőpontos rendszert érdemes figyelemre méltatni. A gyakorlatban ez vált be a legjobban és a leg­megbízhatóbb eredményeket szolgáltatta. Az ellenőrző vizs­gák meggyőzték a vizsgáztató szerveket arról,, hogy ez valóban alapos és megnyugtató mód­szernek bizonyult. A várakozásnak megfelelően a főfoglalkozású vizsgabiztosok — mivel azok instruálhatók és tovább képezhetők — homogé­nebb eredményeket produkál­nak, mint a mellékállásúak. A főállású vizsgabiztosok értékelé­si módszereik rendszeres egyez­tetésével és fejlesztésével el lehet érni egy többé-kevésbé egyforma értékszint beállítását, amíg a mellékállásúaknál ez rendkívül nehezen közelíthető meg. Az értékelésbeli különb­ségeket a rendszeres szakfelü­gyeleti tevékenységgel kísérel­tük meg egalizálni. Amellett, hogy a vizsgáztatás­nak a fent említett módszere bevált, annak pozitív eredmé­nyéről lehet beszámolni,­­ em­lítést kell tenni néhány olyan hatásról, amely átmeneti nehéz­ségeket okozott; többek között: a rutinvizsga, a jármű feletti uralom vizsgálata oda vezetett, hogy egyes oktatók nagyobb súlyt helyeztek az itt előirány­zott feladatok besulykolására, mint ahogy azt az oktatási te­matika ajánlotta. A forgalmi feladatokat lerövidítették és ez oda vezetett, hogy a képzésben egy aránytalanság keletkezett. A hallgatók megtanulták a ru­tinvizsga követelményeit és megbuktak a forgalomban. Ezt a jelenséget azonban idejében felismerve, azzal ellensúlyoztuk, hogy felhívtuk a figyelmet az előírt tematika eltorzításának következményeire. Az a tapasz­talat, hogy ma már bizonyos arányosság mutatkozik a rutin- és forgalmi vizsgán megbukot­­tak között. A­hogy fentebb említettük, a reform pozitív eredmé­nyeiről lehet beszámolni, mégis amikor az előttük álló időszak feladatait tekintjük, első helyen kell említeni az eddig szervezett keretekben folyó képzésben elért eredmé­nyek megszilárdítását és álta­lános elterjesztését. A képzés­ben fokozottan előtérbe kerül a hatékonyság növelése. A köz­úti közlekedés rohamos fejlő­dése, a forgalom tömítettsége, a a forgalmi sebesség állandó növekedése mind nagyobb kö­vetelményeket támaszt a kép­zéssel szemben. Úgy néz ki a dolog, hogy „idővel" nem lehet követni azokat az igényeket, amelyeket a közlekedés válto­zása időről időre felvet. A gép­kocsivezető-képzésre jelentkezők nem rendelkeznek korlátlanul idővel és ezért nem képzelhető el az óraszámok állandó növe­lése, így előtérbe lép a képzés minőségének és hatékonyságá­nak növelése. Ebből a célból különféle oktatógépeket és szi­mulátorokat szereztünk be, amelyeknek tömegszerű alkal­mazására a jövő évben kerül sor. A jövő feladatát képezi a programozott oktatás bevezeté­se, amelyhez szükséges gépi eszközök már a rendelkezésünk­re állnak. Az egyes gyakorlati órák idő­terjedelme és egymás után kö­vetkező periódusának helyes megválasztása szintén a fej­lesztés lehetséges útját kínálja Említést kell még tenni a jövő feladatai között szereplő vizsgáztatás előírt programjá­nak és a minősítési határérté­kek bizonyos korrekciójáról. Ezek bizonyos mértékben egy feszítést jelentenek a feladatok nehézségi foka és a minimális értékszámok növelése terén. A reform legfontosabb célja a közúti közlekedésbe belépő új gépkocsivezetők alkalmassá­gának, közlekedési rátermett­ségének a szavatolása volt. Az eddigi tapasztalatok meggyőztek bennünket arról, hogy ezt a célt — a felsorolt fogyatékosságok ellenére — jól közelítettük meg; fejlesztési előirányzataink pedig biztosítják, hogy az alaposabb képzés, a közúti közlekedési kultúra további fejlesztése ré­vén a balesetek száma csökken­ni fog. Moharos Kálmán A korszerűsített gépjárművezetőképzés és vizsgázta­tás bevezetésére a múlt év IV. negyedében került sor. A Közlekedési Közlöny 1969. V. 4-i 18. számában tár­gyalta a jogszabályi kereteket; a VI. 22-i 25-i kiadás­ban tájékoztatást adott az új oktatási és vizsgáztatási rendszer elvi­ módszertani és gyakorlati problémáiról. A Közlekedés- és Postaügyi miniszter 35/1969. (Közle­kedési Értesítő 25. szám) KPM sz. utasítása a gépjár­művezetőképzés és vizsgáztatás egyes kérdéseiről 1969. X. 1-én jelent meg. Tulajdonképpen ettől az időponttól lehet számítani a gépjárművezetőképzés és vizsgáztatás reformjának bevezetését. A Vezérlőpult magnóval Vezetéstechnikai konzultációs terem (Dankó u.) 2

Next