Állami Balassi Bálint gimnázium, Balassagyarmat, 1914

I. Az ember a fejlődő társadalomban. A világ nem más, mint egy életmúzeum, melyben minden élő­lény és élettelen tárgy egy-egy fejlődési kísérletet mutat: a remekmű benne az ember, akit a fejlődés egyre előbbre és előbbre ragad az idő és a tér végtelenségében. A külső természeti tényezők, mint a föld felszíne, éghajlat, állat- és növényvilág egyrészt, a faj, a szellemi környezet, az akarat és lángész, mint a belső lelki tényezők másrészt, együttes, har­monikus hatása alkotja a fejlődést, melynek produktuma a társa­dalom. Mi hát röviden a társadalom, nem egyéb, mint egy állandó és egyetemesnek tekinthető cél érdekében tömörülő egyéneknek bizo­nyos hagyományok és szabályok által rendezett szövetsége. Természetes, amint az újszülöttnél is első­sorban a külső té­nyezők hatása jelentkezik, az újszülött sírva köszönt be a világba, úgy van a fejlődő embernél is. A külső hatás örökké maradandó törvény: a nép mindig a vidék bélyegét hordja magán és a hatás annál nagyobb, minél gyermekibb és műveletlenebb, amikor oda telepszik, ami természetes is, mert midőn a fegyvertelen ember ki van téve a természet kényének, az őt körülveszi, alakítja, gyúrja és az ő erkölcsi alkata, mely még egészen lágy, enged, gyúródik, ez ellen őt egyénisége sem védelmezi: ilyen a pólyás gyermek és ilyen az emberi társadalom gyermeke az ősember, aki inkább magasrangú állat, sem mint ember, társadalma még nincs, csak a természet külső hatása alatt válik gondolkodó lénnyé és társadalmi emberré. Kezdetben a legalacsonyabb fokon nyomorog az ősember, barlan­gokban, hegyszakadékokban, erdők mélyén tanyázva, rettenetes harczokat vív az óriás barlangi medvével. Ruhája állatbőr, melyet tövisekkel tűzdel össze testén, kezdetleges toilette fegyvere az állat szarvából vagy kemény faágból készül, hogy ha nincs egyéb, jó egy darab kő is. Tüzet még nem ismeri, hideg ellen nehezen védet­ t.

Next