Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1910-07-03 / 27. szám

XIV. évfolyam. Keszthely, 1910. július 3. 27. szám. BAL­DÉK­I V­Á 1­i­t­í­cai h­etilap. M­EGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG KIADÓHIVATAL ÉS A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat, pénzes utalványokat, hir­detési megbízásokat és reklamációkat a szerkesztőség cím­ére kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Egész évre Fél évre . ELŐFIZETÉSI ÁRAK:­­ 30 K. — f. I Neg3redévre 5 K. — f.­­ Egyes szám­ára Nyilttér petitsora 1 korona. 2 K. 60 f 20 f A fan­zengok és az Írástudók. Valamikor régen — ug­y olvas­suk a Bibliában — voltak alakjai a zsidó társadalomnak, akik kiálltak az utca sarkára imádkozni, hogy megmutassák az embereknek az ő buzgóságukat. Ezek a rég elmúlt alakok jut­nak eszünkbe, valahányszor egy-egy békegalamb turbékol körülöttünk, akinek a szárnyán nagy betűkkel sötétlik a felirás : <Legyen béke!» Bizonyos mosolyra keltő érzés vesz erőt rajtunk, amikor az utca­sarkokon újra megjelenni látjuk a fa­rizeusokat. A mi óhajtásunk is az, hogy térjen vissza a felfogások közé a mások egyéni és társadalmi tisztes­ségének a megértése s ekkor mi csak a­ régi ösvényeinket tapossuk szélesebbre; — de hogy a modern farizeusok felfogásában valóban a lelki megtisztultság kívánsága lát­ható-e, vagy csupán az üzleti érdek, erre nem felelünk. Azt azonban bátrak vagy­unk mindenkinek, egyenkint és összesen a szíves emlékezetébe idézni, hogyha van a­ megtérésre valóban őszinte a törekvés, ugy az nem lehet másutt, mint azoknál és azok körében, akik­ről eddig mindenkor volt az, hogy a saját megállapítható érdeke­k elő­mozdítására nem ismertek sem va­gyoni, sem személyi tiszteletre mél­tóságot, — csupán az önimádást. És h­a van a szellemi felfogá­sok szolgálatában különbség közöt­tünk, úgy azt az egyet senki sem vetheti­­ szemünkre, hogy nem vol­tunk hazafiak, nem tiszteltük a te­kintélyt és más­ok megszerzett szel­lemi, vagy anyagi tulajdonait. És azért csodálkozunk, hogy most azok kívánják a békét, akiknél melegágya volt minden dolognak, ha az lerontani igyekezett e város tár­sadalmában mindazokat a tisztessé­geket, amelyek akár szellemi, akár vagyoni értékük miatt közbecs­lés­ben tartattak. A mi elvünk sohasem volt az, hogy politikai felfogásunkat — úgy mint a közelmúltban bizonyos réte­gek tették — a hasznosság szem­pontja szerint állítsuk be és tisztán az egyéni hasznot és boldogulást nézzük. Ezért teljes lelkiismereti megnyugvással bírálhatjuk farizeusok jámbor óhajtását, meg a A mi felfogásunkat eddig sem vezette a koszúvágy, hanem tisztán az etnikai jóravalóság visszaállítása a magyar társadalomban, hisszük, hogy ez óhajtások azért azt megtes­tesítése tulajdonképen nem a mi feladatunk. De a dolgok érdemi részében mindenesetre kiterjeszkedhetünk arra, hogy egy «kis» város életét kiszolgáltassuk-e a társadalmi «nihil­»en alapuló és holmi meg nem érett szo­cialisztikus felfogás szerint irányuló demagógok felfogásának, vagy pedig alávessük-e annak a tradicionális alapnak, amelynek a magyar társa­dalom ezer éves fennállását köszön­heti. Kevés választásunk lehet a ke­resztény etnika és a mindenkori nemzetközi szocializmus útmutatásai között. Ebben minekünk nem kell irányt mutatunk, de egyet mindenesetre ki­fejezhetünk, — hogy egyszer s min­denkorra okosabb a báránybőrbe bujtatott farkasokat tudatosan ellen­ségnek tekinteni, farizeuskodásukat kipellengérezni, mint a régi libera- A 0­A­LATON VIZIÉK TAHCA­JA. Szonettel^ Caurályoz. .Irta: Petrarca. I. A­­öld, a menny, a szél elnémulának, Vadai, madárkát álom zaboláz, Az éj csillag fogatján k­ocsikáz S a tenger nyugton nyomja már az ágyat-S én ébren­, itt sirok. A látomás Most is gyötör, mely mindig rám találhat, Vív most is bennem gyötrelem s a bánat, S most is csak képe enyhít, semmi más ! Egy vizből /oly a keserű s az édes Amellyel magamat táplálgatom, Egi­rcéz, mely orvosol s halálra vérez. S hogy révbe sohse' jusson bánatom, Ezerszer hal szivem, s megint fölérez . . . Oh! Gyógyulásom messze van nagyonl II. Áldott legyen az év, a hó s a nap, Az óra és a perc is légyen áldott, S az a hely is, ahol megláttalak Mikor szivemre rak­tad ezt a láncot! Áldott az első, lános pillanat, Hogy Amor üdve­im szivemre szállott, Áldott az ív s a mérgezett nyilak, S a seb, amelytől nyugtot nem találok ! !­ldott a hang, amellyel, én Madonnám, Dicső neved már annyiszor kimondom­ ! Áldott a szem, mely érted könnyezik. S amely dicsér, minden papír darabka ! És áldott lelkem minden gondola­ta — Hisz téged illett — téged mind­egyik! III. Ha tudtam volna, rimes Hogy majd gyönyört találnak sóhajomban, annyian: Régen dalokra csendítem szavam, Sűrűbben énekeltem volna s jobban. De menybe szállt, kiről dalolni szoktam, S kiről örökké álmodott agyam, Dalom bár durva, sok homálya van Már nem tudom tüzessé tenni mostan. Csal: az volt vágyam abban az időben, Hogy elmerüljek búmnak tengerében S eszembe dicsvágy akkor nem jutott. Én könnyre vágytam vsai­, nem hirre­[névre ! Most vágynám — ah, de ö már hivja égbe A fáradt és elnémult dalnokot! * A Mars­lakók. Irta : Tristan Bernard. A pampelinai kongresszusnak, hová a világ összes tudósai egybegyűltek, az volt a feladata, hogy Mars bolygó és a föld lakói között mindenáron éritkezést te­remtsen. A tudósok abban mind egy véle­ményen voltak, hogy a Mars felületén meg­figyelt csillogó jelek hozzánk intézett üze­netek titkos betűit képezik, aminek meg­fejtése a tudomány nagy feladata leend. Az sem képezte vita tárgyát, hogy a szom­szédos csillag lakói bolygójukat csak azért világítják ki nappal is, hogy ilyen módon valamely más bolygónak továbbítsák üze­neteiket. Doktor Isidorus előadta javaslatát, amelyhez a kongresszus tagjai egyhangú­lag hozzá­járultak. >Fel kell tennünk uraim,« — kezdte

Next