Katolikus polgári leányiskola, Battonya, 1932
Apponyi Albert gr. Klebelsberg Kunó gr. Magyarruhás leányok hosszú sora halk csődben kíséri a gyászfátyolos, feldíszített Apponyi és Klebelsberg képet. Utánuk fehérruhás csoport következik, majd az intézeti egyenruhások tömege. Valamennyinek kezében égő gyertya. Arcukon komolyság. Félkörben helyezkednek el, szemben az ünneplő közönséggel és 13 éves kislánynál szokatlan mély hang zendül messze: „Álljunk meg egy pillanatra! Ne távozzunk a megindultság, a hála s a magyar fájdalom könnye nélkül! Két glóriás drága fej néz reánk vissza a közelmúltból, a magyar szívek két új, vérző sebe: Apponyi apánk, kit a budai kripta zár magába s kihez az elárvult nemzet búcsúszava ez volt: „Apponyi magyar Parzifal, öleld egybe a magyart, ne legyen széthulló kéve. Vidd magaddal ezer éves szenvedésünk könnyeit az Úr zsámolyához; mutasd meg a vérző szíveket, légy szószólónk. Ezer éves szenvedés kér éltet, nem halált.“ A másik gr. Klebelsberg Kunó, akinek köszöni létét az új iskolaépület is. Íme él ő, bár meghalt, itt van köztünk, bár a szegedi dóm foglya a nemzet nagy halottja, kire a halálban ismertünk rá. Míg élt, gáncsolás és félreértés környékezte, a halálban mint pótolhatatlan veszteséget siratjuk. Míg élt, sajnáltuk a nagy tételeket, melyekkel szebbé, értékesebbé tette a magyar életet, de nem egészen láttuk. Ma már tudjuk, valljuk és a jövő