Béke és Szabadság, 1956. július-október (6. évfolyam, 27-42. szám)

1956-07-04 / 27. szám

Már rágni sem tudok — mondja Martin Tivadarné, a 75 esztendős dédnagy­­anyó. — Tizenkilenc uno­kám és öt dédunokám van. Most már ők gondoznak engem Tómat!!.* Józsefné és La­cika. — A baba nemrég tanulta meg a választ a »hol az okos fejecskéd?« kérdésre. A felelet a ké­pen látszik Mór Józsefné nem tudja eldönteni, melyik gyerek kapja a labdát. A képen csak a gyerekek fele lát­szik, a többiek homok­várat építenek (Dolezsál felv.) NAGYMAMÁK, 1956 A Közttársaság tér egész nap hangos a gyerekcsiripeléstől. Iskoláskorig bezáró­lag itt van az egész gyermektársadalom, a fe­hér kocsiban heverésző pólyásoktól a merész homokvárakat építő ötévesekig. Délutánra megnő a tér forgalma, lecke után kijönnek az iskolások is, estefelé meg a felnőttek. De bármelyik órában ott találjuk a téren a nagy­mamákat. Legfőbb ismertető jelük: egy vagy több unoka. B. Jánoska fel is hívja a figyelmet magára, illetve a nagymamára. Még csak ki­lenc hónapos, de elbűvölő kedvességgel állítja meg a sétálókat és bemutatja összeszorított öklöcskéjével, hogy ő milyen erős. A nagymamákkal nem nehéz ismeretséget kötni. Néhány szó a gyermek szokatlan fej­lettségéről, összehasonlítás a „többi” gyerek­kel — és bárkinek nyert ügye van. B. János­kát nem kell túldicsérni. A képről is látható: egészséges, helyes kisfiú. A nagymama, aki sem korát, sem nevét nem akarja elárulni — csak annyit írjon, hogy a B. Jánoska nagymamája vagyok — mondja —, egyszerre dicsekszik és panaszkodik: — Nem könnyű ma nagymamának lenni. A fiatalok dolgoznak, késő este jönnek haza. Addigra legyen vacsora, tiszta lakás. A gye­rekre is van elég gond: pelenkát mosni, főzni, becézgetni, sétáltatni, tanítgatni a „felnőtt” életre. Mert tudja kérem, a mi Jánoskánk... — Bocsánat, inkább a nagymamáról szeret­nék írni, a nagymamák sorsáról. — Nincs énrólam mit írni. Fáradt vagyok. Csak a gyerek, ő az én örömöm. Egy kicsit elszomorodik. Még nem olyan idős, hogy ne járhatna szórakozni. Éppen csak felnevelte nagy kínnal-bajjal a maga gyere­két, és már itt az újabb: az unoka. — Moziban mikor volt utoljára? — Két hete láttam a Vörös és feketét. De ezelőtt egy éve nem voltam moziban. — Színház? — Színházban olyan régen, hogy szégyel­lem megmondani. Nem is az anyagiak miatt. A gyerek lefoglalja minden időmet. Közben a gyerek produkálja magát, feláll, „milyen erős a Jánoská”-t mutat, gőgicsél. A nagymama fáradhatatlanul állítja újabb és újabb pózokba Jánoskát. — Van egy jelenet, szinte csoda ettől a csepp gyerektől, még azt... * M­artin Tivadarné egyedül sütkérezik a langyos fényben egy padon. Készsége­sen, mindenről beszél — ez az egyetlen örö­me. Az unoka talán a homokozóban van? — Kilenc gyerekem, tizenkilenc unokám, öt dédunokája van, két dédunoka most van út­ban — meséli. Nézem ezt a rózsásarcú, hatvannak is alig látszó, apró anyókát. Harmincnál több életet közvetve és közvetlenül ő indított el, jutott belőlük városba, faluba egyaránt. Van köz­tük tűzoltó, földműves, gyári munkás, ház­mester, szinte ő sem tudja felsorolni. Az ő korában már nem illetlenség, ha az évei szá­máról érdeklődöm. Szarkalábakkal benőtt szeme sarkát huncutul összerántja: — Mennyinek gondol? És boldog, hogy csak hatvannak nézem, pe­dig hetvenöt. Jóeszű, csinos asszonyka volt fiatal korá­ban. A férje bazáros volt, kijártak a gyárakba árulni. Sem írni, sem olvasni nem tudott, a hitelezőket fejben tartotta számon. — Nem tévedtem sosem. Ma? Minden ki­megy a fejemből. Látok egy mozit, holnapra elfelejtem. Szédülök, fáj a lábam, zsibbad. Ez a napocska, ez jót tesz. De hát olyan rit­kán süt ki. A gyerekei, úgy egyeztek meg, hogy a tűz­oltó-fiúnál lakjék a mama, ahol nincs gyerek, nyugodtan pihenhet, semmi dolga sincsen. — Egész nap itt ülök a téren, a más gye­rekeit nézem. Nem tudok én gyereksírás, lárma nélkül élni ma sem. * E­gy sarokkal odébb, a volt Teleki tér zsibvására helyén zöld gyepes, fákkal beültetett park terpeszkedik. Egy nagymamának látszó asszonnyal kezdek beszélgetni. — Unoka? — Hívom őket! — azzal máris pattan, kia­bál, terelgeti a sok gyereket. — Panni, Józsi, Erzsi, Mari, Kati, Juli, Ri­­chárd, Gyurka! — Nyolc? Azt hiszi, keveslem őket Megmagyarázza: — Most csak ezeket hoztam ki, van még otthon egy tucatra való. — Mind a saját unokája? — Dehogy! A Szerdahelyi utcában a mi házunkat „gyerekgyár”-nak hívják. Annyi ott az apróság, hogy meg sem tudom számolni. Anyjuk, apjuk dolgozik a legtöbbjüknél. Csak nem hagyom őket magukra! Egyedül a Panni az én unokám, ez a csibész. A homokkal, vízzel összemaszatolt rengeteg gyerek közül alig találja meg. Panni a „ban­da” vezére, neki van labdája is. Nagymamája, özvegy Mór Józsefné szívesen mesél, mint általában a nagymamák. A lánya Csepelen dolgozik, hol éjjel, hol nappal. Pan­nit a nagymama neveli. Hogy valamit ő is hozzon a konyhára, mosni, vasalni jár. Fiatal korában szobalány volt uraknál, meg szakács­nő. — Szórakozásra jut ideje a gyerek és a munka mellett? — Minden filmet megnézek, kijárunk a ligetbe, cirkuszba. Mindenüvé hat-hét gye­rekkel. — Mit szokott olvasni? Jut idő rá? — Főleg az Élet és Tudományt, mert abban a gyerekbetegségekről, nevelésről is van néha szó. Meg a Szabad Népet, a fiam kihordó, minden reggel ő hozza be nekem. Nem hiszem el első szóra, hogy olvassa. Talán csak azért mondja, hogy jobb színben tűnjék, előttem. Kérdezgetem. Ha nem is kül­politikai beszámoló színvonalán beszél, újság­­olvasási bizonyítéknak elég. Látszik, hogy vé­leménye is van, meg meri mondani. * T­omanek Józsefné nem nagymama a szó valódi értelmében. Saját unokája kül­földön él. A nagymamái szeretet — és a meg­élhetés gondja — pót­unokákhoz vezette el. Most Kamarás Lacikánál pótolja az anyukát és a nagymamát egy személyben. A szülők a Május 1. Ruhagyárban dolgoznak, ő gondozza a 11 hónapos Lacikát. Több mint húsz éve nevel­geti a mások gyerekeit, a házból Lacika a negyedik. — Én szakértelemmel, tudományosan fog­lalkozom a gyerekekkel. A haját, is bekötve hordja, nehogy a gyerek megmarkolja, vagy kihulljék egy szál. A gye­rekek „óvónéninek” hívják és rajonganak érte. Mialatt ezt a cikket írom, az én kisfiamnak is a nagymama készíti a tejbegrízt vacsorára és fájó szívvel, tettetett vidámsággal adja meg az engedélyt: — Ti csak menjetek színházba. Én úgysem tudnék nyugodtan ülni a nézőtéren. Jön a gye­rek foga. És a nagymamák, társadalmunk egyik igen fontos és nélkülözhetetlen rétege, a gye­rekek mellé fiatalodva, a szórakozásokból ki­szorítva, mossák a pelenkát, főzik a Maltiront, stoppolják az apró zoknit, sőt néha újra meg­tanulják a kisiskolástól a János vitézt, amíg az anyukák és apukák dolgoznak, szórakoz­nak. Nincsen érdekvédelmi szervük, egyesületük, újságuk, jelszavuk, nem emlékeznek meg ró­luk legalább egyszer egy esztendőben. Nagy­mamái mivoltuknak is csupán egyetlen jele van: a rajongásig szeretett unoka, akiért haj­landók minden fáradságot vállalni. F. Háry Márta B. Jánoskának most adta fel a pulóvert a nagymama, hűvösödik. — A gyerekekkel mindig van valami dolog — magyarázza a nagymama

Next