Béke és Szabadság, 1956. július-október (6. évfolyam, 27-42. szám)
1956-07-04 / 27. szám
Már rágni sem tudok — mondja Martin Tivadarné, a 75 esztendős dédnagyanyó. — Tizenkilenc unokám és öt dédunokám van. Most már ők gondoznak engem Tómat!!.* Józsefné és Lacika. — A baba nemrég tanulta meg a választ a »hol az okos fejecskéd?« kérdésre. A felelet a képen látszik Mór Józsefné nem tudja eldönteni, melyik gyerek kapja a labdát. A képen csak a gyerekek fele látszik, a többiek homokvárat építenek (Dolezsál felv.) NAGYMAMÁK, 1956 A Közttársaság tér egész nap hangos a gyerekcsiripeléstől. Iskoláskorig bezárólag itt van az egész gyermektársadalom, a fehér kocsiban heverésző pólyásoktól a merész homokvárakat építő ötévesekig. Délutánra megnő a tér forgalma, lecke után kijönnek az iskolások is, estefelé meg a felnőttek. De bármelyik órában ott találjuk a téren a nagymamákat. Legfőbb ismertető jelük: egy vagy több unoka. B. Jánoska fel is hívja a figyelmet magára, illetve a nagymamára. Még csak kilenc hónapos, de elbűvölő kedvességgel állítja meg a sétálókat és bemutatja összeszorított öklöcskéjével, hogy ő milyen erős. A nagymamákkal nem nehéz ismeretséget kötni. Néhány szó a gyermek szokatlan fejlettségéről, összehasonlítás a „többi” gyerekkel — és bárkinek nyert ügye van. B. Jánoskát nem kell túldicsérni. A képről is látható: egészséges, helyes kisfiú. A nagymama, aki sem korát, sem nevét nem akarja elárulni — csak annyit írjon, hogy a B. Jánoska nagymamája vagyok — mondja —, egyszerre dicsekszik és panaszkodik: — Nem könnyű ma nagymamának lenni. A fiatalok dolgoznak, késő este jönnek haza. Addigra legyen vacsora, tiszta lakás. A gyerekre is van elég gond: pelenkát mosni, főzni, becézgetni, sétáltatni, tanítgatni a „felnőtt” életre. Mert tudja kérem, a mi Jánoskánk... — Bocsánat, inkább a nagymamáról szeretnék írni, a nagymamák sorsáról. — Nincs énrólam mit írni. Fáradt vagyok. Csak a gyerek, ő az én örömöm. Egy kicsit elszomorodik. Még nem olyan idős, hogy ne járhatna szórakozni. Éppen csak felnevelte nagy kínnal-bajjal a maga gyerekét, és már itt az újabb: az unoka. — Moziban mikor volt utoljára? — Két hete láttam a Vörös és feketét. De ezelőtt egy éve nem voltam moziban. — Színház? — Színházban olyan régen, hogy szégyellem megmondani. Nem is az anyagiak miatt. A gyerek lefoglalja minden időmet. Közben a gyerek produkálja magát, feláll, „milyen erős a Jánoská”-t mutat, gőgicsél. A nagymama fáradhatatlanul állítja újabb és újabb pózokba Jánoskát. — Van egy jelenet, szinte csoda ettől a csepp gyerektől, még azt... * Martin Tivadarné egyedül sütkérezik a langyos fényben egy padon. Készségesen, mindenről beszél — ez az egyetlen öröme. Az unoka talán a homokozóban van? — Kilenc gyerekem, tizenkilenc unokám, öt dédunokája van, két dédunoka most van útban — meséli. Nézem ezt a rózsásarcú, hatvannak is alig látszó, apró anyókát. Harmincnál több életet közvetve és közvetlenül ő indított el, jutott belőlük városba, faluba egyaránt. Van köztük tűzoltó, földműves, gyári munkás, házmester, szinte ő sem tudja felsorolni. Az ő korában már nem illetlenség, ha az évei számáról érdeklődöm. Szarkalábakkal benőtt szeme sarkát huncutul összerántja: — Mennyinek gondol? És boldog, hogy csak hatvannak nézem, pedig hetvenöt. Jóeszű, csinos asszonyka volt fiatal korában. A férje bazáros volt, kijártak a gyárakba árulni. Sem írni, sem olvasni nem tudott, a hitelezőket fejben tartotta számon. — Nem tévedtem sosem. Ma? Minden kimegy a fejemből. Látok egy mozit, holnapra elfelejtem. Szédülök, fáj a lábam, zsibbad. Ez a napocska, ez jót tesz. De hát olyan ritkán süt ki. A gyerekei, úgy egyeztek meg, hogy a tűzoltó-fiúnál lakjék a mama, ahol nincs gyerek, nyugodtan pihenhet, semmi dolga sincsen. — Egész nap itt ülök a téren, a más gyerekeit nézem. Nem tudok én gyereksírás, lárma nélkül élni ma sem. * Egy sarokkal odébb, a volt Teleki tér zsibvására helyén zöld gyepes, fákkal beültetett park terpeszkedik. Egy nagymamának látszó asszonnyal kezdek beszélgetni. — Unoka? — Hívom őket! — azzal máris pattan, kiabál, terelgeti a sok gyereket. — Panni, Józsi, Erzsi, Mari, Kati, Juli, Richárd, Gyurka! — Nyolc? Azt hiszi, keveslem őket Megmagyarázza: — Most csak ezeket hoztam ki, van még otthon egy tucatra való. — Mind a saját unokája? — Dehogy! A Szerdahelyi utcában a mi házunkat „gyerekgyár”-nak hívják. Annyi ott az apróság, hogy meg sem tudom számolni. Anyjuk, apjuk dolgozik a legtöbbjüknél. Csak nem hagyom őket magukra! Egyedül a Panni az én unokám, ez a csibész. A homokkal, vízzel összemaszatolt rengeteg gyerek közül alig találja meg. Panni a „banda” vezére, neki van labdája is. Nagymamája, özvegy Mór Józsefné szívesen mesél, mint általában a nagymamák. A lánya Csepelen dolgozik, hol éjjel, hol nappal. Pannit a nagymama neveli. Hogy valamit ő is hozzon a konyhára, mosni, vasalni jár. Fiatal korában szobalány volt uraknál, meg szakácsnő. — Szórakozásra jut ideje a gyerek és a munka mellett? — Minden filmet megnézek, kijárunk a ligetbe, cirkuszba. Mindenüvé hat-hét gyerekkel. — Mit szokott olvasni? Jut idő rá? — Főleg az Élet és Tudományt, mert abban a gyerekbetegségekről, nevelésről is van néha szó. Meg a Szabad Népet, a fiam kihordó, minden reggel ő hozza be nekem. Nem hiszem el első szóra, hogy olvassa. Talán csak azért mondja, hogy jobb színben tűnjék, előttem. Kérdezgetem. Ha nem is külpolitikai beszámoló színvonalán beszél, újságolvasási bizonyítéknak elég. Látszik, hogy véleménye is van, meg meri mondani. * Tomanek Józsefné nem nagymama a szó valódi értelmében. Saját unokája külföldön él. A nagymamái szeretet — és a megélhetés gondja — pótunokákhoz vezette el. Most Kamarás Lacikánál pótolja az anyukát és a nagymamát egy személyben. A szülők a Május 1. Ruhagyárban dolgoznak, ő gondozza a 11 hónapos Lacikát. Több mint húsz éve nevelgeti a mások gyerekeit, a házból Lacika a negyedik. — Én szakértelemmel, tudományosan foglalkozom a gyerekekkel. A haját, is bekötve hordja, nehogy a gyerek megmarkolja, vagy kihulljék egy szál. A gyerekek „óvónéninek” hívják és rajonganak érte. Mialatt ezt a cikket írom, az én kisfiamnak is a nagymama készíti a tejbegrízt vacsorára és fájó szívvel, tettetett vidámsággal adja meg az engedélyt: — Ti csak menjetek színházba. Én úgysem tudnék nyugodtan ülni a nézőtéren. Jön a gyerek foga. És a nagymamák, társadalmunk egyik igen fontos és nélkülözhetetlen rétege, a gyerekek mellé fiatalodva, a szórakozásokból kiszorítva, mossák a pelenkát, főzik a Maltiront, stoppolják az apró zoknit, sőt néha újra megtanulják a kisiskolástól a János vitézt, amíg az anyukák és apukák dolgoznak, szórakoznak. Nincsen érdekvédelmi szervük, egyesületük, újságuk, jelszavuk, nem emlékeznek meg róluk legalább egyszer egy esztendőben. Nagymamái mivoltuknak is csupán egyetlen jele van: a rajongásig szeretett unoka, akiért hajlandók minden fáradságot vállalni. F. Háry Márta B. Jánoskának most adta fel a pulóvert a nagymama, hűvösödik. — A gyerekekkel mindig van valami dolog — magyarázza a nagymama