Békés, 1882 (1. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-26 / 13. szám

13-ik szám Gryula, 1882. márczius 26-án I. évfolyamra­— 1 Szerkesztőség: Belváros 66-ik szám, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj: Egész évre...........5 irt — kr. Félévre .. .........2 , 50 „ Évnegyedre .. .. 1 , 25 , 1 Egyes szám­ára 10 kr. 1 ks___ JaBÉKÉS. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: Jant§ovits Emil. Főmunkatársi Oláh György. ^-------------------------------^ Kiadó hivatal: Főtér, Prág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílt­téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán a kiadó hivatalban. Nyilttér tora 10 kr.­ Hirdetések felvétetnek: Budapesten: Goldberger A. V. Dorottya utcza 6. sz. a.; Haasenstein és Vogler (Jaulus Gyula) Dorottya utcza 11. sz. a.; Lang I­ vpót Dorottya utcza 8. sz. a.; Bécsben: Oppelik A., Schalek Henrik, Moose Rudolf és Dukes M. hirdetési irodáiban, a szokott előnyös árakon. Előfizetési felk­iírás. Lapunk e hó végével évfolyamának első negyedét töltvén be, pályafutásának mondhatnánk bölcső korszaka sokkal in­kább emlékeztet bennünket a szerénység kötelességérzetére, sem hogy átérezni nem tudnánk, miszerint a csupán eddigi műkö­désünkre való hivatkozás nem lehet kizá­rólagos alap és indok a tisztelt közönséget lapunknak további pártolására felhívni. Lapunk fogyatékait senki sem fogja önmagunknál szigorúbban megbírálhatni. Mi legélénkebben éreztük át a kezdet ne­hézségeit, melyekkel szerény vállalatunknak sokszorosan nagyobb mérvben kelle meg­küzdenie, mint a tisztelt közönség gyanítja, vagy-bár számot vetettünk az elibünk gör­dítendő akadályokkal — önmagunk is el­voltunk rá készülve. Pártunk folytonos és fokozatos térfoglalása, elveink terjedése, lapunknak a nemzet igaz és örök jogaiért való küzdelemben tanúsított szilárdsága sokkal több keserűséget és bosszúvágyat ébresztett fel azokban, akik a tényleges állapotokkal — tisztelet a kevés kivételek­nek — többnyire saját jól felfogott magán­érdekünkben teljesen kibékülve, féltékeny­ségüket eltitkolhatnánk nem csupán az el­veink érdekében kifejtett küzdelmek, — hanem az általunk pártkérdéssé nem tett szorosan vett helyi közügyeknek sikeres inspirálása iránt. Hogy ezeknek szálka leszünk sze­meikben, arra el voltunk készülve, s meg­váltjuk, hogy működésünk ferde irányát semmi sem tudná elitélőbben igazolni, mintha e­zekne­k megelégedését tud­tuk volna magunk számára kivivni. Különleges viszonyaink — sajnos — óriási tért nyújtanak ellenfeleinknek, melyen a harczot velünk ezerféle fegyverekkel foly­tathatják; ezekkel szemben a mi védel­münket csupán meggyőződésünk szilárd­sága, elveink magasztossága és az örök igazság diadalában gyökerező hitünk ké­pezheti. Bennünket — mint lapunk keletkezése alkalmával jeleztük — nem ambitió, nem önérdek, hanem kötelessségérzet vezérelt e térre; ma kimondhatjuk, hogy kötelességérzetünk — önérdekünk el­lenére is tántoríthatlanul fog bennünket eme téren továbbra is fentartani. Egyéni szilárd elhatározásunk mellett azonban nem habozhatunk kimondani, hogy az elveinkért küzdött egyenlőtlen harczban csupán megyei elvtársaink fokozottabb tá­mogatása biztosíthatja közös eszméink álta­lános diadalra jutását; a politikai tekinte­teken felül álló társadalmi kérdésekben és a közügyek terén, csupán megyénk — egyébként bármely politikai hitelvet kö­vető — minden önzetlen fiának rokonszenve és pártolása az egyedüli eszköz, mely egészségesebb fejlődés elérésére vagy meg­­közelíthetésére vezethet bennünket. Sem nem ígérünk, sem nem várunk csodadolgokat a mi szerény működésünk­től. Tudjuk, hogy a vidéki sajtó nem döntő tényező a politika, társadalom és közügyek terén felmerülő kérdések bár­mily irányú befolyásában vagy épen el­döntésében. A hatalom Brennus kardja, a közérdek kívánalmainak magaslatára emel­kedni nem tudó nexus, egyéni rokon­ vagy ellenszenv, „higgadtság“ jelzőre igényt tartó lomha megszokottság, az önérdek polyának mindenfelé elnyúló csápjai, a gyakorlati életben nemcsak összeségük­­ben, hanem egyenként is nagyobb mérv­ben érvényesülnek a sajtó befolyásánál; mindez részben nem áll rendelkezésünkre, részben sem nem akarjuk, sem nem fogjuk azokat felhasználni, szilárd meggyőződé­sünk lévén, hogy a sajtó terén az önzet­lenség és igazság fegyvereivel kivívott eredmények — habár szerényebbek is — az állandóságnak és üdvös sikernek nagyobb fokával kamatoznak a minden tekinteten felül álló közjónak. Eme hitünkben, eme reményünkben kérjük lapunknak pártolását. A „Békés“ előfizetési ára egy évre ■j­írt, fél évre 2 frt. 50 kr. negyed évre 1 írt 25 kr. — Az előfizetési pénzek leg­­czélszerübben postautalványnyal e lap ki­adójához küldendők. Rózsi . . meg­vetlek. Szigligetinek typikus kántorja a „Csi­kós“-ban erősen üti a vasat Rózsi, a falu szépe körül; szivét és kezét kínálja cseré­je bírásáért s midőn megtudja, hogy Ró­zsi mégis Bandinak adott az ú­r­i kérő felett előnyt, sértett hiúsága e szavakban tört ki: Rózsi megvetlek! Ha hozzá kép­zeli a tisztelt olvasó, hogy a kántor meg­vetésének nagyobb nyomatékéul még rúg is egy­et Rózsi felé, nem fog csudálkozni rajta, hogy Göndöcs úr múlt heti kiro­hanása éppen ezt a jó kántort juttatta eszembe. Megtörtént. Göndöcs úr, Gyula városa országgyűlési képviselője a lelkesült választók által tiszteletére rendezett fák­lyászene alkalmával kiönté epéjét a köz­jogi ellenzéki eszmék gyulai közlönye ellen; a tüntetést erkölcsi elégtételül vette e lapban politicai magatartása miatt ellen emelt s megczáfolni nem tudott vá­dakért és kijelentette — talán szokása sze­rint meg is esküdött rá — hogy e lapot eddig megvetette­, jövőre figye­lembe sem veszi. Hát hiszen egy pártközlöny vélemé­nyeit, mely végre is nem egy-két ember, de egy nagyon tisztességes, meg­győződésében önzetlen, meg nem vásárolható kissebbség véleménye — megvetni s figyelembe nem venni egészen új, szokatlan és nem éppen dicséretes do­log, mert annyit tesz, mint az eldobott keztyüt fel nem venni s a viadalt el nem fogadni, de — elhiszem, hogy nagyon kényelmes és könnyű, kényelmesebb és könnyebb ignorálni mint megczáfolni, sőt egy diadalmasan bevonuló Caesar még színpadi hatásra is számíthat, ha tányér­­nyalói közepette hátat fordít a bekötött A leány egyre­ jobban gyöngült. Az éh­szemü igazságnak. De — megengedjen ne­künk az igen tisztelt apát és képviselő úr — mi kételkedünk szavai igazságában,meg­vetése valódiságában és igazolása őszinte­ségében. Mindezt megc­áfolta önmaga­­ Mert akit megvetünk és ignorálunk, azzal nem szoktunk foglalkozni sem, különösen nyilvánosan és egy ünnepélyes tüntetés al­kalmával ; a képviselő úr pedig a legelső alkalmat megragadta arra, hogy nemcsak gyűlöletét kifejezze a sajtó e szerény kö­zege ellen, mely elég vakmerő volt őt, ki eddig csak tömjénezéshez volt szokva, nyilvános politikai magatartása tekintetében a közvélemény ítélő­széke előtt bevádolni, hanem nyomban minden indokolás nélkül fel is mentesse magát a látványosság után futó, vezényszóra tapsoló tömeg által a vád alól. Nem megvetés azon érzelem neve, melyet a képviselő úr a „ Békés“ iránt táp­lál, hanem elkeseredett gyűlölet. A képviselő úr beleélte magát abba, hogy minden lépése, lett légyen annak indító oka hiúság, hírvágy, szereplési viszketeg, a helyi sajtó szolgalelkű csodálatával ta­lálkozott és dicsőíttetett; most a helyzet megváltozott, most meg kell hallania az őszinte szót is, és mert ez nem hízelgő többé, gyűlölettel fordul annak bátor han­­goztatója ellen s még aljas indokokat sem átal annak tulajdonítani, ki hivatása érze­tében az igazság hirdetésére önzetlenül vá­­lalkozott. Ám mi a képviselő úrnak sem meg­vetésével, sem gyűlöletével nem törődünk. Nem fogunk sem neki, sem másnak töm­­jénezni; nem fogjuk érdemeit — ha van­nak — elvitatni, de nyilvános működését folyton szemmel tartandjuk s a fölött vé­leményünket mindenkor szabadon és lep­lezetlenül ki fogjuk nyilvánítani. T. Politika és közélet. A kik hiában szerettek. — Hervadt virágok ifjúkori emlékeimből. — (Vége.) dent.Gyermeteg őszinteséggel elmondott min­Még májusban történt, hogy Damváriék majálist tartottak e tulajdonukat képező er­dőben. A mulatság bent, az erdei patak mel­­l­ett eső tisztás helyen folyt le. Milike is ott volt. Az ebéd felett Kálmán tréfálni kezdett Miikével. Azt mondta neki, hogy ha megleli azt a két, egymással szemben eső nagy cser­fát, a­melyeknek héjába­n a K. és M. betűket még reggel bevéste, akkor bármit gondoljon is a megtalálás perczében, az okvetlenül b­e fog teljesedni. Milike elindult keresni a két fát. Meg­találta s gondolt is valamit, de már elfelej­tette, hogy mit. — Azóta nagyon kedves volt neki az a két fa. Gyakran felkereste őket s gyönyörrel nézte, mily szépen forrják ki ol­dalukon azt a két betűt. Ripacsos oldalukra ibolyák- és nefelejtsekböl néha koszorúkat is aggatott. A múlt éjjel aztán rosszat álmodott. Azt álmodta, hogy mind a két fát kivágták tőből. — Korán, hajnalban, mikor még min­denki aludt, kikelt ágyából s feltette magá­ban, hogy megnézi még egyszer azt a két kedves fát, hátha valami bajuk esett. És csakugyan, — mind a kettő ki volt vágva. Áldozatul estek az ölfakészitőknek. — Keser­vesen megsiratta őket; megcsókolta érdes héjokat ott, a­hol a betűk állottak. Oly ne­hezen vált meg a két fától, mintha valami titkos kéz ellenállhatlanul vonta volna vissza hozzájuk. Újra visszament, újra megcsókolta őket, s addig merengett körültök, míg végre elaludt mellettök a puha fűben. Jó sokáig alhatott, mert midőn felébredt, a déli harang­szó hangja csendült meg fülében. — Hirtelen átgondolta tettét, helyzetét. Minő zavart és kétségbeesést okozott , most jó apjának e meggondolatlan tettével ! Mit fog majd mon­dani róla a világ ? Ráfogják, hogy elszökött, hogy menekülni akart a hazameneteltől! Ijed­tében a patakhoz futott, hogy szomját eny­hítve s arczát megmosva, futva siessen haza felé. Futott, a­mint csak tudott, s e közben elvesztette a különben jól ismert ösvényt. Visszafelé haladt s beletévedt jobban-jobban az erdőbe. Kétségbeesve kiáltozni kezdett, feje elkábult, lábai megtagadták a szolgá­latot, s végre egy bokor aljában összero­gyott. Meddig fekhetett ott eszméletlenül, nem tudja. Csak egy nagy durranás rezzen­­tette fel. Anélkül talán most is ott aludnék, és talán...........örökre ! Mélyen meghatott ez őszinte és bánatos beszéd. Vigasztaltam, elmondtam neki, hogy én és Kálmán már dél óta keressük. A dörre­nés, mely felébresztette, az én lövésem volt. Midőn a Kálmán nevét említettem, egy halk sóhajtás lebbent el ajkai n. Megértettem e só­hajtást. Most már nemcsak hittem, de tudtam is, hogy e leány szeret, hogy Kál­mánt szereti. A leány egyre­ jobban gyöngült. Az éh­ség és szomjúság, a kiállott rettenetes izga­lom, kezdték megfosztani minden erejétől. Kérő hangon fordultam felé : — Kedves Mikike ! Öh alig bir már lépni, engedje meg, hogy ölembe vegyem. Nem szólt ellene semmit. Ölemben vit­tem jó darabig. Forró arcza érinté arczomat, s éreztem ajkainak még forróbb lehet. — Egy helyen megpihentem, letettem drága terhemet a földre. Elérkezettnek hittem az időt, hogy vallomásra bírjam. — Kedves Milike! Legyen őszinte hoz­zám, s mondja meg nekem nyíltan: ugy­e, szereti ön Kálmánt ? A leányka elpirult, de nem felelt semmit. — Nos, ön nem vallaná be azt legjobb barátjának ? — Uram, ön nehéz dolgot kíván tőlem, de ha akarja, hát legyen! Beismerem vétke­met ,szeretem! — Az Isten áldja meg önt érte minden javaival Milike! Engedje megcsókolnom ke­zeit. Kevés idő múlva az erdő szélén valánk. Szétnéztem; a hold gyönyörűen világított s ott ragyogott a völgyben a kis falu tornya. Eszembe jutott Kálmán s hangosan kiáltot­tam nevét. A közel hegyi útról azonnal ne­vemmel válaszolt valaki. Nagyon rekedt hang volt az, nem ismertem fel. Csak nem ő lesz talán ! Pedig ő volt. Nem telt bele egy óra­­negyed s előttünk állt Kálmán, rekedten a szomjúság miatt, porosan, kimerülve a hos­­­szú bolyongásban. Mint ragadta­m neg az elalélt leányka ke­ Ismét oly törvényjavaslat került a képviselő­ház elé, mely a nemzet óhajait, kívánságát figye­lembe sem veszi. zeit, mint halmozta el csókjaival az ártatlan teremtés halvány homlokát, — nem kísérlem meg leírni. Ah, az ilyen jeleneteket nem le­írni, de látni és érezni kell. Csendesen egymásba tettem kezeket. — Kálmán ! E leány szeret téged, valld be és ígérd meg, hogy te is szereted és sze­retni fogod örökre! — Esküszöm ! — Ámen, barátom, ámen! Kálmán két év múlva pap lett. Szerény jövedelmű csendes kis egyház választotta meg papjául.­­ Az eltelt két év alatt többször meglátogatta Milikeéket s csak arra várt, hogy rendes lelkészi állomáshoz jusson: Most ime az is megvolt már. Megkérte a leány ke­zét. A szülök nem ellenkeztek többé. Eleinte ugyan kivált az öreg urnak, nem volt ked­vére a dolog. De hát végre is megadta magát. Már az egybekelés napja is meg volt határozva, midőn közbeszólt a végzet: Meg­­álljatok! ti hiában szerettétek egy­mást! . Kálmán egy temetési alkalommal hirte­lenül­­ veszélyesen meghűtötte magát. Beteg lett s nem kelt fel többé. Ott ültem ágya szélén az utolsó éjsza­kán. Szegény fiú, mennyit szenvedett! Még ma is szorulni érzem keblemet, ha eszembe jut ez az éjszaka. — Reggel felé látszólag megkönnyebbült a beteg, e könnyebbség a halál postája volt! __ Barátom, — szólt hozzám elhaló han­gon, egy utolsó kérésem van hozzád : Ne tu­dasd halálomat Műikével, míg el nem temet­nek. Nem akarom, hogy holttestemen szakad

Next