Békés, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-03 / 1. szám

egy ifjú — szép reményekkel kecsegtető — in­tézmény hunyt el, — a polgári leányiskola. Nem tudott erőre kapni. Mindenki látta, mindenki tudta gyöngeségét, de kevesen támo­gatták. Akik tették le ezt, jól tudták, hogy ez ügy olyan, mint a düledező kunyhó, míg egyi oldalát nyilalják, az alatt a másik összerogyik. Térjünk azonban a fájdalmas esemény fö­lött napi­rendre. Megtörtént,­­ nem tehetün róla. Az önvád, a szégyen és legfőkép az ége­tő szükségnek érzete azonban azt kérdést hajtja tollunk alá: végképpen elaludt ez az ügy,­­ csakugyan nem lesz már nálunk egy felsőbb leány­iskola ? Az a sokszor lenézett Csaba hogy nevethet minket, mikor látja vajúdásunkat ! Volt alkalmunk látni földmives szülők leá­nyait, kiket a ruha nem különböztetett meg rang­­társaiktól, de a magaviselet, beszé­dek modora bizony sok — úgynevezett — kisasszony fölé emelt; s ha okát kerestük cso­dálkozva ez igazi műveltségnek, a feleletből ránk mosolygott a csabai polgári­ leányiskola. Volt alkalmunk látni szép arcza, de mun­kában eldurvult készen biró fiatal mesterasszo­nyokat, illetőleg iparosok nejeit, — hogy igazán megértsenek — kik a szegény sorsban családjol őrangyala, — családjuk áldásaként terjesztették maguk körül a műveltségnek ama boldogságát, melynek kutforrása a csabai polgári — leányiskola. Azután láttunk intelligens szülők leányai közül sokakat, kik ezen — méltán irigyelhető intézet növendékei voltak. Jellemezzük-e őket ? Mi csak arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a műveltség, akár tudományos, akár társadalmi nem árt a főzőkanálnak, sőt ellenkezőleg fűszer, mely a kozma illatát elnyomni törekszik, ha el nem nyomhatja. Különös, hogy a törvényhozás annyira gondosko­dik az erősebb nem kiképeztetéséről s oly mosto­hán intézkedik. % gyöngébb nem ilyetén ügyéről. Avagy a gyöngébb nemnek tudomány és jellem dolgában nem kellene-e azon a niveaun állnia, mint amelyre az erősebb nemet állítani törekszünk ? Vájjon a kort — korunkat — jellemző k­ö­­z­ö­n­y­ö­s­s­é­g nem onnan ered-e, hogy az anyák akár tudatlanságból, akár m­a­­jomszeretetből, akár k­é­n­y­e­l­m­­i­sé­g­b­ő­l, akár lustaságból nem éb­resztenek szeretetet gyermekeik keblében ama dolgok iránt, melyeket az életben szentekül kel­lene tisztelniük; nem ébresztenek vágyakat ama érzelmek iránt, melyek megdicsőitik a kötelessé­get? Minek fessük azonban újra le azokat a ké­peket, melyeket előttünk már annyiszor lefestet­tek mások ? Gyula városának jól felfogott érdeke köve­­teli, hogy a leányok oktatása ama mostoha sorsból, melyben mostanig sinlődik, kiemel­tessék. Felsőbb leányiskola, vagy polgári iskola le­gyen-e aztán czíme annak az intézetnek, mely, mint a csabai polgári­ leányiskola, egyaránt vesse a műveltség világosságát a salon­okba, műhelyek­be, konyhákba, az nem lényeges, — de, hogy iskola kell, az bizonyos. Temetőben. Nem oly rideg e hely nekem, Mint ezelőtt képzelem. Itt alussza jó gyermekem Végső álmát, kebelén. S drága élte hogy kioltva Nyugszik itt a hant alatt, Sokszor vonz a szív azok­a Látni itt a sírokat. Szent ez a hely, keble ágyán Féltett kincsünk hamvai 1 — A közelben hogy ne vágynám Lelkem hangját hallani! Vonz a szív emléke, vágya, S bár szemembe könnye gyűl, Itt lehull a siri ágyra — S füve közt majd elvegyül. Itt hol int a siri béke, Csöndesül a fájdalom, Enyhül a gyász bús emléke Fönt zengő madárdalon. — Itt tisztább a hit világa, — Földi gyásznak éjetén, — Ennyi szív reménye, vágya. Veszhet-é a sír ölén? ... ... És ha meg is hull a könyv, — Bár enyhit dal, hit, virág, Most nem lát, kit e köny­vérez, S a kinek nem szól szivéhez —: — Édes anyja — s a világi Sz. J. Amaz óhajtással zárjuk be tehát e sorokat, hogy az 1886. évet úgy jegyezhessük föl emléke­ink közé, mint amely leányaink oktatása tekin­tetében megteremtette az erkölcsös nőket, jó anyákat, hű feleségeket, szorgalmas gazdasszonyo­kat, önfeláldozó honleányokat nevelő intézetet.­­ *■ vii­t közművelődés, társadalom és közgazdaság. Gyula 1886. január I. Szivemből üdvözlöm azon nemes törek­vést, melyet városunk értelmisége a „Bé­kés“ hírlap kiadása, szerkesztése által el­foglalt társadalmi életünk, közművelődé­sünk terén. Üdvözlöm az önzetlen ambitiót, mely e lap vezetőit a meddő nagy politi­kai viták mellőzésével azon helyes irányra terelte, melyen kifejtjük tevékenységün­ket megyei közéletünk javítására, mely téren egymás hazafiságának gyanúsítása nélkül is hasznosak lehetünk, mint a közjó szerény napszámosai. Boldog a nemzet, mely megérti a kor intő szavát, felismerni és követni tudja vezérfiait. — Gazdag e század oly vezér­férfiakban, kik a nemzetet megismertették elmaradottsága helyzetével megismertették szükségleteivel s tevékenységre, jóllétének munkálására buzdították. Kazinczy az ér­telmi fejlődés, Széchenyi az anyagi gyara­­podás munkájára ébreszték a nemzetet, Kossuth a közszabadság és egyenlőség,­­eák a századokon át tartó politicai har­­czok megszüntetése a kibékités vezérférfiai. S csak úgy lehet boldog a nemzet s biz­tosíthatja a jövőt, ha kiki tevékenységi terében ama vezérférfiak által kijelölt irányban közremunkál szellemi és anyagi elmaradottságunk kidomborítására. Igen, mert letűntek a közélet színpa­dáról a kimagasló szellem­óriások, de itt hagyták a szabad hazát reánk hagyva annak megtartása terheit s intézményei fejlesztésére és azoknak a kor színvonalára emelésére az elodázhatlan kötelességet, ki­jut a munka köre mindnyájunknak csak egyen benünk erős akarat, csak ne riad­junk vissza a nehézségektől, mielőtt azokat egyezni megkisérlettük volna. Ily kötelességek teljesítésére vállalko­zott a „Békés“ s örömmel üdvözlöm azon téren, hol reá mutathatunk mellőzve az erőt emésztő politikai küzdelmeket: köz­életünk közvetlenül érzett sebeire s köz­akarattal igyekezhetünk azok gyógyítására. Tüntessük fel közoktatásunk hiányait s azon nehézségeket, melyek miatt a 20 év előtt alkotott törvényünk rendelkezései máig sem lettek az életbe átültetve, s vi­tassuk meg a fokozatos javítás módozatait. Mondjuk el megyei s községi kormány­zatunk hiányait s igyekezzünk pótolni ja­vítani ama hiányokat s mondjuk el mind­ezeket tárgyilagosan, az egymás elleni gyű­­lölség, vagy gyanúsítás fulánkja nélkül, s tapasztalni fogjuk, hogy az értelmes munka­bíró szakférfiak szavai kezünkbe fogják adni a vezérfonalat a közérdekek meg­felelő előmozdítására. Így lesz e lap a nyilvánosság kívá­natos ellenőre hivatalos közegeink műkö­désének, és a közjó előnyére így leszünk mi megyénk jó polgárai az előhaladás napszámosai. Látva nemzetünk szellemi és anyagi fejlődésének felderülését s előhaladását, a közpályán eltöltött küzdelem teljes életem tapasztalataival örömmel állok be a lap munkásai közé ; — s örömmel segítek felemelni, habár csak porszemeket hordva — a közjólét, közboldogság épületét. Nagy Károly: Levél a szerkesztőhöz. Orosháza, 1886. jan­ 1. Kedves barátom! Bizodalmas leveled elolvasása után, mely­ben a „Békés“ szerkesztésének átvételét tudatod, első pillanatban a részvét érzete vett rajtam erőt. A vidéki sajtó jelenlegi, épen nem kedvező viszonyai közepette, nagyon is kétes sikerű, meddő küzdelemre való vállalkozásnak tűnt fel előttem lépésed. De ismételten elolvastam leveledet, s parkodtam a sorok közt is olvasni. Jellemed egyenessége, a­mely szavaid és azok indító okai és czélzatai között ellenmondást nem tűr, úgy hiszem, biztos kulcsot adott kezembe, hogy a so­rok között helyesen olvastam. Ennek eredmé­­yéül a részvét, mit lépésed fölött érezni kez­­dek, nagyrabecsüléssé változott át, s annak ha­tása alatt ide sietek, hogy melegen üdvözöljelek vállalkozásod küszöbén. Bármennyire kicsinylili a vidéki sajtót, s fájdalom, ma még bármennyire távol is áll tény­leg az általa betöltendő hivatás magasabb szín­vonalától; e hivatás kicsinylői s a tényleges hely­zet alapján ítélök bírálata, nézetem szerint, egy­ként igazságtalanok. A kor szükségletei iránt az emberekben soha sem hiányzó érzék ösztönszerűsége az utóbbi időkben felszínre hoza, s folyton előtérben tartja társadalmi kérdéseket s annak feladatait. Bár­mennyire ellentétesek és kevésbé megállapodottak­­ közül a nézetek, van egy pont, a­melyre nézve, úgy hiszem, valamennyien egyetérthetünk. Ez az, hogy az anyagi és erkölcsi közjólét csakis egész­séges társadalmi alapokon virágozhatik fel, s hogy e végből a társadalomnak megfelelő mó­don szervezkednie s megszereznie kell mindazon feltételeket, amelyekkel a szükséghez képest épí­teni vagy rombolni, támadni vagy védekezni tud­jon, s lassankint folytonos munkában és küzde­lemben, czélt érjen. A kérdésnek ezen felfogása mellett, ki ne látná be a feladat kiváló fontos­ságát, a­melynek betöltésére — a többi tényezők mellett — a vidéki sajtó hivatva van Lelki sze­meim előtt ama „szervezett társadalomban“ a vidéki lapok mindmegannyi toborzónak látszanak, a­melyek zászló alá szegődtetik a közjó előmoz­dítására irányuló tevékenység, erő és munka ön­­kényteseit. Szabad-e e hivatást kicsinyleni, igaz­ságos-e azért, mert e czélt a jelenben még el nem értük, a jövő felett is pálczát törnünk. Nem ! Ellenkezőleg : — áthatva a feladat fontosságától, a czél magasztosságáról lemondani nem tudó eré­­lyességgel kell munkába állanunk. Meg vagyok róla győződve, kedves bará­tom, hogy felfogásaink e részben találkoznak. S így értheted és értéke szerint méltányolhatod an­nak jelentőségét, hogy vállalkozásodhoz gratu­lálok. Nem azért, mintha vállalt munkádat opti­­mistikus szemekkel máris jutalmazva látnám a könnyen elérhető czél sikerével, hanem pusztán azért, mert vállalkoztál, s volt bátorságod a küzdők sorába lépni, s mert tudom, hogy te a küzdelembe csakis nemes fegyvereket viszel, s mert jutalmul elégnek tartod a teljesített köte­lesség öntudatát; — szóval, birod a társadalmi munkálkodás önzetlenségének s áldozatkészségé­nek azon erényeit, a­melyek nélkül az anyagi és különösen erkölcsi jólét czélja felé előbbre mennünk lehetetlen. Lekötelező, s csakis a baráti rokonszenv el­ragadtatásának megbocsájtható hizelgő vonatko­zások mellett közreműködésemet is óhajtod s czikket kívánsz tőlem lapodba. Legyen óhajtá­sod szerint. Közöld, ha jónak látod, e sorokat, a melyek ha nem is igényelhetnek maguknak el­ismerést a bennük érintett gondolatok ujsága s tárgyuk fejtegetésének mélysége s tartalmassága által, — ami az iró hivatottságának korlátolt volta mellett, — az alkalomszerüség és az idő rövidsége miatt sem volt volna lehetséges, — tán mégis számíthatnak némi jelentőségre az által, hogy komolyan gondolják, s a vidéki sajtó ne­mesebb s komolyabb feladatai iránt táplált igaz meggyőződésnek kifejezői. S ha ez bennen s azokban, kik vállalt mun­kád társaiul melléd sorakoztak, helyeslő viszhan­­got kelte, s a lapod által követendő irány utai ez által némileg megvilágittatik, — azon tudat­ban, hogy sikerült a te nemes intenzióid magas­latáig emelkednie, szerencsésnek és boldognak érzendi magát a te igaz bived : H. K. Mért nem ült be Tatár András a szent-péteri domíniumba. Akárhány különb legény volt Kis-Kun- Mezőn, mint Tatár András. Nem volt abban semmi legény tempó, úgy hogy már akkor, midőn még Bandinak kellett volna hivni, a falu apraja nagyja Andrásnak titulálta. Azt ugyan nem érte meg senki, hogy sort fogott volna Tatár András a boros asz­talnál, vagy csak egyszer is betörette voln­a a fejét a „Becsaliba.“ — Elment ő a túri vásárra meg­gyéréskor is, szüret után is, — haza­ is jött szerencsésen, lehet azért mert tudták róla a környéken, hogy kemény az ökle mint a pöröly. Hát bizony nem termett ő a heje-hujára, nem volt neki semmi virtusa. Szemére is hányta minden lépten nyomon a Sugárék Laczija, hogy nincs mersze, kiszolgált huszár létére törvényt szabni a kesely Mózsi „Bu­­zogó“-jában, pedig hát neki is felnőtt a „Mak­kosban“ az árva tölgyfa, mint a felvégi legé­nyeknek. Eltelt egyik ünnep a másik után, hogy haza került Tatár András, de bizony nem esett meg rajta, hogy végig muzsikáltatta volna magát akár az alvégen akár a „Virág“ utczá­­ban, hol a legszebb leányok laktak; bezzeg, nem is állt ki a kapuba utánna, még a band­­zsai Kis Eszti sem, pedig annak még azon a kelehajti Jónás Gyurkán is meg­akadt a szeme.­­ De hát ki tehet róla, ha épenséggel nem szívelhette a klarinétot, — bezzeg Bálint Pista ugyan­csak veszkődött utána. Dehogy tűzött volna bokrétát, árvalány­­hajat a süvegéhez. Persze hogy a süveg se Túrról került mint a többié. Ott vette valahol a honnan a Palánk István gróf számadója vett a juhász bojtárnak cornenczióba. Hanem aztán, ha meg kellett fogni a ka­szanyelét vágott olyan rendet Tatár András, hogy izzadt üstöké Sugár Laczinak is, Bálint Pistának is még­sem értek a nyomába. De hát ez még nem olyan nagy virtus, erősíté Gergely Balázs, hiszen akármelyik tót részes is megteszi azt a tempót, csak jól kell tartani csucsorkával, aztán meg minek is törné olyan nagyon magát az ember. Na, volt is nagy álmélkodás, mikor hire került, hogy Tatár Andrásnak köszkenőt küldött a nemzetis Nagy István uram Eszti­kéje, ki is varta liliommal mind a négy sarkát szépen, aztán mire ki­forr a bor, meg is lesz a lakodalom, még pedig olyan, amilyen az úri Balog Ferkó lakodalma óta nem volt a Kis- Kunságban. De hát hogy is tudta Nagy István uram, kinek 6 ökrös szekér jár ki s be a kapuján, úgy lealázni a nemes famíliáját, hogy oda adta az ő aranyos Erzsikéjét Tatár Andrásnak, a ki isten tudja merről származott a Kunságba, vette fel a szót Sugárné. Hát ki tudná azt komám aszony, szólt Bálintné, — azt mondják, hogy a forradalom után került ide az apja, a talicskás vármegyé­ből, a­hol nem csak az eke nyomán terem a búza, — ásó is kell hozzá, meg talicska, mert másként gyalommal* lehet aratni. + háló. A­hol szórakoznak. Sötét teremben füst­felhők között szétszórtan elhelyezett asztaloknál kedé­lyes társaság ül együtt, szörnyű harczra készen. Azok a mérges tekintetek, melyek a komoly gondot igénylő munkában for­málódtak ki olyan jellegzetesen , azt hinné a szelíd szemlélő elsimulnak eme barátságosabb színezésű „zöld asztalnál,“ — hol a pagátot kergetik halálra. Ah dehogy! Itt vésődnek még csak igazán mély barázdák a homlokra. Hja! hiába Cs . . . . ur, olyan kemény tarokkista, hogy nehezebb kibontakozni sas körmei­ből, mint megoldani a hadszerkészlet rak­ Az az Erzsi is, ugyan hova tette a sze­mét. Már csak többre ment volna a komám­­asszony Pistájával, vagy az én Laczimmal. Akárhogy is sopánkodtak rajta a komám­­asszony, sógorasszony, megtörtént biz az, Tatár András még az őszi szántás előtt hazavitte Nagy Erzsit. Azaz hogy, nem vitte biz­a, ő ment Er­­zsiékhez, mert Nagy István uram úgy kivánta. Öreg ember volt már, aztán se apró se nagy több Erzsinél. Csak nem ereszti idegenbe, mikor ugyancsak van otthon is mit aprítani a tejbe. Meg hát a kis házban csak elférnek kettecskén, majd ha az isten áldást hoz rájuk, kijebb lehet egy-két nyoszojára való hel­lyel tenni a falat, tető is, ajtó is, ablak is majd csak kerül valahonnan. Meg is áldotta az ur­isten a Nagy István uram háza táját. Mire behunyta a szemeit, volt kis cseléd a háznál, kettő, három, na meg a ménes, gulya is szaporodott, s a ter­mésért maga jött le a gabonakereskedő, mert Áron gazda nem bírt vele. De nem is volt olyan jóra való munkás ember messze földön mint Tatár János. Áldott jó lélek a felesége is, nincs az a téni asszony, a­ki úgy megbecsülni tudná az emberét mint ő. Nincs annak soha egy rész szava se, aztán olyan takaros, mintha csak a minapában lett volna az esküvője. Van is öröme Tatár Andrásnak ha haza­tér a tanyáról, mert azért, hogy felvitte isten a dolgát nem nézi összetett kézzel a munkát, sort fog ő a cselédeivel vetésben aratásban, pedig nem volna kénytelen vele.

Next