Békés, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1886-01-03 / 1. szám
egy ifjú — szép reményekkel kecsegtető — intézmény hunyt el, — a polgári leányiskola. Nem tudott erőre kapni. Mindenki látta, mindenki tudta gyöngeségét, de kevesen támogatták. Akik tették le ezt, jól tudták, hogy ez ügy olyan, mint a düledező kunyhó, míg egyi oldalát nyilalják, az alatt a másik összerogyik. Térjünk azonban a fájdalmas esemény fölött napirendre. Megtörtént, nem tehetün róla. Az önvád, a szégyen és legfőkép az égető szükségnek érzete azonban azt kérdést hajtja tollunk alá: végképpen elaludt ez az ügy, csakugyan nem lesz már nálunk egy felsőbb leányiskola ? Az a sokszor lenézett Csaba hogy nevethet minket, mikor látja vajúdásunkat ! Volt alkalmunk látni földmives szülők leányait, kiket a ruha nem különböztetett meg rangtársaiktól, de a magaviselet, beszédek modora bizony sok — úgynevezett — kisasszony fölé emelt; s ha okát kerestük csodálkozva ez igazi műveltségnek, a feleletből ránk mosolygott a csabai polgári leányiskola. Volt alkalmunk látni szép arcza, de munkában eldurvult készen biró fiatal mesterasszonyokat, illetőleg iparosok nejeit, — hogy igazán megértsenek — kik a szegény sorsban családjol őrangyala, — családjuk áldásaként terjesztették maguk körül a műveltségnek ama boldogságát, melynek kutforrása a csabai polgári — leányiskola. Azután láttunk intelligens szülők leányai közül sokakat, kik ezen — méltán irigyelhető intézet növendékei voltak. Jellemezzük-e őket ? Mi csak arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a műveltség, akár tudományos, akár társadalmi nem árt a főzőkanálnak, sőt ellenkezőleg fűszer, mely a kozma illatát elnyomni törekszik, ha el nem nyomhatja. Különös, hogy a törvényhozás annyira gondoskodik az erősebb nem kiképeztetéséről s oly mostohán intézkedik. % gyöngébb nem ilyetén ügyéről. Avagy a gyöngébb nemnek tudomány és jellem dolgában nem kellene-e azon a niveaun állnia, mint amelyre az erősebb nemet állítani törekszünk ? Vájjon a kort — korunkat — jellemző közönyösség nem onnan ered-e, hogy az anyák akár tudatlanságból, akár majomszeretetből, akár kényelmiségből, akár lustaságból nem ébresztenek szeretetet gyermekeik keblében ama dolgok iránt, melyeket az életben szentekül kellene tisztelniük; nem ébresztenek vágyakat ama érzelmek iránt, melyek megdicsőitik a kötelességet? Minek fessük azonban újra le azokat a képeket, melyeket előttünk már annyiszor lefestettek mások ? Gyula városának jól felfogott érdeke követeli, hogy a leányok oktatása ama mostoha sorsból, melyben mostanig sinlődik, kiemeltessék. Felsőbb leányiskola, vagy polgári iskola legyen-e aztán czíme annak az intézetnek, mely, mint a csabai polgári leányiskola, egyaránt vesse a műveltség világosságát a salonokba, műhelyekbe, konyhákba, az nem lényeges, — de, hogy iskola kell, az bizonyos. Temetőben. Nem oly rideg e hely nekem, Mint ezelőtt képzelem. Itt alussza jó gyermekem Végső álmát, kebelén. S drága élte hogy kioltva Nyugszik itt a hant alatt, Sokszor vonz a szív azoka Látni itt a sírokat. Szent ez a hely, keble ágyán Féltett kincsünk hamvai 1 — A közelben hogy ne vágynám Lelkem hangját hallani! Vonz a szív emléke, vágya, S bár szemembe könnye gyűl, Itt lehull a siri ágyra — S füve közt majd elvegyül. Itt hol int a siri béke, Csöndesül a fájdalom, Enyhül a gyász bús emléke Fönt zengő madárdalon. — Itt tisztább a hit világa, — Földi gyásznak éjetén, — Ennyi szív reménye, vágya. Veszhet-é a sír ölén? ... ... És ha meg is hull a könyv, — Bár enyhit dal, hit, virág, Most nem lát, kit e könyvérez, S a kinek nem szól szivéhez —: — Édes anyja — s a világi Sz. J. Amaz óhajtással zárjuk be tehát e sorokat, hogy az 1886. évet úgy jegyezhessük föl emlékeink közé, mint amely leányaink oktatása tekintetében megteremtette az erkölcsös nőket, jó anyákat, hű feleségeket, szorgalmas gazdasszonyokat, önfeláldozó honleányokat nevelő intézetet. *■ viit közművelődés, társadalom és közgazdaság. Gyula 1886. január I. Szivemből üdvözlöm azon nemes törekvést, melyet városunk értelmisége a „Békés“ hírlap kiadása, szerkesztése által elfoglalt társadalmi életünk, közművelődésünk terén. Üdvözlöm az önzetlen ambitiót, mely e lap vezetőit a meddő nagy politikai viták mellőzésével azon helyes irányra terelte, melyen kifejtjük tevékenységünket megyei közéletünk javítására, mely téren egymás hazafiságának gyanúsítása nélkül is hasznosak lehetünk, mint a közjó szerény napszámosai. Boldog a nemzet, mely megérti a kor intő szavát, felismerni és követni tudja vezérfiait. — Gazdag e század oly vezérférfiakban, kik a nemzetet megismertették elmaradottsága helyzetével megismertették szükségleteivel s tevékenységre, jóllétének munkálására buzdították. Kazinczy az értelmi fejlődés, Széchenyi az anyagi gyarapodás munkájára ébreszték a nemzetet, Kossuth a közszabadság és egyenlőség,eák a századokon át tartó politicai harczok megszüntetése a kibékités vezérférfiai. S csak úgy lehet boldog a nemzet s biztosíthatja a jövőt, ha kiki tevékenységi terében ama vezérférfiak által kijelölt irányban közremunkál szellemi és anyagi elmaradottságunk kidomborítására. Igen, mert letűntek a közélet színpadáról a kimagasló szellemóriások, de itt hagyták a szabad hazát reánk hagyva annak megtartása terheit s intézményei fejlesztésére és azoknak a kor színvonalára emelésére az elodázhatlan kötelességet, kijut a munka köre mindnyájunknak csak egyen benünk erős akarat, csak ne riadjunk vissza a nehézségektől, mielőtt azokat egyezni megkisérlettük volna. Ily kötelességek teljesítésére vállalkozott a „Békés“ s örömmel üdvözlöm azon téren, hol reá mutathatunk mellőzve az erőt emésztő politikai küzdelmeket: közéletünk közvetlenül érzett sebeire s közakarattal igyekezhetünk azok gyógyítására. Tüntessük fel közoktatásunk hiányait s azon nehézségeket, melyek miatt a 20 év előtt alkotott törvényünk rendelkezései máig sem lettek az életbe átültetve, s vitassuk meg a fokozatos javítás módozatait. Mondjuk el megyei s községi kormányzatunk hiányait s igyekezzünk pótolni javítani ama hiányokat s mondjuk el mindezeket tárgyilagosan, az egymás elleni gyűlölség, vagy gyanúsítás fulánkja nélkül, s tapasztalni fogjuk, hogy az értelmes munkabíró szakférfiak szavai kezünkbe fogják adni a vezérfonalat a közérdekek megfelelő előmozdítására. Így lesz e lap a nyilvánosság kívánatos ellenőre hivatalos közegeink működésének, és a közjó előnyére így leszünk mi megyénk jó polgárai az előhaladás napszámosai. Látva nemzetünk szellemi és anyagi fejlődésének felderülését s előhaladását, a közpályán eltöltött küzdelem teljes életem tapasztalataival örömmel állok be a lap munkásai közé ; — s örömmel segítek felemelni, habár csak porszemeket hordva — a közjólét, közboldogság épületét. Nagy Károly: Levél a szerkesztőhöz. Orosháza, 1886. jan 1. Kedves barátom! Bizodalmas leveled elolvasása után, melyben a „Békés“ szerkesztésének átvételét tudatod, első pillanatban a részvét érzete vett rajtam erőt. A vidéki sajtó jelenlegi, épen nem kedvező viszonyai közepette, nagyon is kétes sikerű, meddő küzdelemre való vállalkozásnak tűnt fel előttem lépésed. De ismételten elolvastam leveledet, s parkodtam a sorok közt is olvasni. Jellemed egyenessége, amely szavaid és azok indító okai és czélzatai között ellenmondást nem tűr, úgy hiszem, biztos kulcsot adott kezembe, hogy a sorok között helyesen olvastam. Ennek eredméyéül a részvét, mit lépésed fölött érezni kezdek, nagyrabecsüléssé változott át, s annak hatása alatt ide sietek, hogy melegen üdvözöljelek vállalkozásod küszöbén. Bármennyire kicsinylili a vidéki sajtót, s fájdalom, ma még bármennyire távol is áll tényleg az általa betöltendő hivatás magasabb színvonalától; e hivatás kicsinylői s a tényleges helyzet alapján ítélök bírálata, nézetem szerint, egyként igazságtalanok. A kor szükségletei iránt az emberekben soha sem hiányzó érzék ösztönszerűsége az utóbbi időkben felszínre hoza, s folyton előtérben tartja társadalmi kérdéseket s annak feladatait. Bármennyire ellentétesek és kevésbé megállapodottak közül a nézetek, van egy pont, amelyre nézve, úgy hiszem, valamennyien egyetérthetünk. Ez az, hogy az anyagi és erkölcsi közjólét csakis egészséges társadalmi alapokon virágozhatik fel, s hogy e végből a társadalomnak megfelelő módon szervezkednie s megszereznie kell mindazon feltételeket, amelyekkel a szükséghez képest építeni vagy rombolni, támadni vagy védekezni tudjon, s lassankint folytonos munkában és küzdelemben, czélt érjen. A kérdésnek ezen felfogása mellett, ki ne látná be a feladat kiváló fontosságát, amelynek betöltésére — a többi tényezők mellett — a vidéki sajtó hivatva van Lelki szemeim előtt ama „szervezett társadalomban“ a vidéki lapok mindmegannyi toborzónak látszanak, amelyek zászló alá szegődtetik a közjó előmozdítására irányuló tevékenység, erő és munka önkényteseit. Szabad-e e hivatást kicsinyleni, igazságos-e azért, mert e czélt a jelenben még el nem értük, a jövő felett is pálczát törnünk. Nem ! Ellenkezőleg : — áthatva a feladat fontosságától, a czél magasztosságáról lemondani nem tudó erélyességgel kell munkába állanunk. Meg vagyok róla győződve, kedves barátom, hogy felfogásaink e részben találkoznak. S így értheted és értéke szerint méltányolhatod annak jelentőségét, hogy vállalkozásodhoz gratulálok. Nem azért, mintha vállalt munkádat optimistikus szemekkel máris jutalmazva látnám a könnyen elérhető czél sikerével, hanem pusztán azért, mert vállalkoztál, s volt bátorságod a küzdők sorába lépni, s mert tudom, hogy te a küzdelembe csakis nemes fegyvereket viszel, s mert jutalmul elégnek tartod a teljesített kötelesség öntudatát; — szóval, birod a társadalmi munkálkodás önzetlenségének s áldozatkészségének azon erényeit, amelyek nélkül az anyagi és különösen erkölcsi jólét czélja felé előbbre mennünk lehetetlen. Lekötelező, s csakis a baráti rokonszenv elragadtatásának megbocsájtható hizelgő vonatkozások mellett közreműködésemet is óhajtod s czikket kívánsz tőlem lapodba. Legyen óhajtásod szerint. Közöld, ha jónak látod, e sorokat, a melyek ha nem is igényelhetnek maguknak elismerést a bennük érintett gondolatok ujsága s tárgyuk fejtegetésének mélysége s tartalmassága által, — ami az iró hivatottságának korlátolt volta mellett, — az alkalomszerüség és az idő rövidsége miatt sem volt volna lehetséges, — tán mégis számíthatnak némi jelentőségre az által, hogy komolyan gondolják, s a vidéki sajtó nemesebb s komolyabb feladatai iránt táplált igaz meggyőződésnek kifejezői. S ha ez bennen s azokban, kik vállalt munkád társaiul melléd sorakoztak, helyeslő viszhangot kelte, s a lapod által követendő irány utai ez által némileg megvilágittatik, — azon tudatban, hogy sikerült a te nemes intenzióid magaslatáig emelkednie, szerencsésnek és boldognak érzendi magát a te igaz bived : H. K. Mért nem ült be Tatár András a szent-péteri domíniumba. Akárhány különb legény volt Kis-Kun- Mezőn, mint Tatár András. Nem volt abban semmi legény tempó, úgy hogy már akkor, midőn még Bandinak kellett volna hivni, a falu apraja nagyja Andrásnak titulálta. Azt ugyan nem érte meg senki, hogy sort fogott volna Tatár András a boros asztalnál, vagy csak egyszer is betörette volna a fejét a „Becsaliba.“ — Elment ő a túri vásárra meggyéréskor is, szüret után is, — haza is jött szerencsésen, lehet azért mert tudták róla a környéken, hogy kemény az ökle mint a pöröly. Hát bizony nem termett ő a heje-hujára, nem volt neki semmi virtusa. Szemére is hányta minden lépten nyomon a Sugárék Laczija, hogy nincs mersze, kiszolgált huszár létére törvényt szabni a kesely Mózsi „Buzogó“-jában, pedig hát neki is felnőtt a „Makkosban“ az árva tölgyfa, mint a felvégi legényeknek. Eltelt egyik ünnep a másik után, hogy haza került Tatár András, de bizony nem esett meg rajta, hogy végig muzsikáltatta volna magát akár az alvégen akár a „Virág“ utczában, hol a legszebb leányok laktak; bezzeg, nem is állt ki a kapuba utánna, még a bandzsai Kis Eszti sem, pedig annak még azon a kelehajti Jónás Gyurkán is megakadt a szeme. De hát ki tehet róla, ha épenséggel nem szívelhette a klarinétot, — bezzeg Bálint Pista ugyancsak veszkődött utána. Dehogy tűzött volna bokrétát, árvalányhajat a süvegéhez. Persze hogy a süveg se Túrról került mint a többié. Ott vette valahol a honnan a Palánk István gróf számadója vett a juhász bojtárnak cornenczióba. Hanem aztán, ha meg kellett fogni a kaszanyelét vágott olyan rendet Tatár András, hogy izzadt üstöké Sugár Laczinak is, Bálint Pistának is mégsem értek a nyomába. De hát ez még nem olyan nagy virtus, erősíté Gergely Balázs, hiszen akármelyik tót részes is megteszi azt a tempót, csak jól kell tartani csucsorkával, aztán meg minek is törné olyan nagyon magát az ember. Na, volt is nagy álmélkodás, mikor hire került, hogy Tatár Andrásnak köszkenőt küldött a nemzetis Nagy István uram Esztikéje, ki is varta liliommal mind a négy sarkát szépen, aztán mire kiforr a bor, meg is lesz a lakodalom, még pedig olyan, amilyen az úri Balog Ferkó lakodalma óta nem volt a Kis- Kunságban. De hát hogy is tudta Nagy István uram, kinek 6 ökrös szekér jár ki s be a kapuján, úgy lealázni a nemes famíliáját, hogy oda adta az ő aranyos Erzsikéjét Tatár Andrásnak, a ki isten tudja merről származott a Kunságba, vette fel a szót Sugárné. Hát ki tudná azt komám aszony, szólt Bálintné, — azt mondják, hogy a forradalom után került ide az apja, a talicskás vármegyéből, ahol nem csak az eke nyomán terem a búza, — ásó is kell hozzá, meg talicska, mert másként gyalommal* lehet aratni. + háló. Ahol szórakoznak. Sötét teremben füstfelhők között szétszórtan elhelyezett asztaloknál kedélyes társaság ül együtt, szörnyű harczra készen. Azok a mérges tekintetek, melyek a komoly gondot igénylő munkában formálódtak ki olyan jellegzetesen , azt hinné a szelíd szemlélő elsimulnak eme barátságosabb színezésű „zöld asztalnál,“ — hol a pagátot kergetik halálra. Ah dehogy! Itt vésődnek még csak igazán mély barázdák a homlokra. Hja! hiába Cs . . . . ur, olyan kemény tarokkista, hogy nehezebb kibontakozni sas körmeiből, mint megoldani a hadszerkészlet rak Az az Erzsi is, ugyan hova tette a szemét. Már csak többre ment volna a komámasszony Pistájával, vagy az én Laczimmal. Akárhogy is sopánkodtak rajta a komámasszony, sógorasszony, megtörtént biz az, Tatár András még az őszi szántás előtt hazavitte Nagy Erzsit. Azaz hogy, nem vitte biza, ő ment Erzsiékhez, mert Nagy István uram úgy kivánta. Öreg ember volt már, aztán se apró se nagy több Erzsinél. Csak nem ereszti idegenbe, mikor ugyancsak van otthon is mit aprítani a tejbe. Meg hát a kis házban csak elférnek kettecskén, majd ha az isten áldást hoz rájuk, kijebb lehet egy-két nyoszojára való hellyel tenni a falat, tető is, ajtó is, ablak is majd csak kerül valahonnan. Meg is áldotta az uristen a Nagy István uram háza táját. Mire behunyta a szemeit, volt kis cseléd a háznál, kettő, három, na meg a ménes, gulya is szaporodott, s a termésért maga jött le a gabonakereskedő, mert Áron gazda nem bírt vele. De nem is volt olyan jóra való munkás ember messze földön mint Tatár János. Áldott jó lélek a felesége is, nincs az a téni asszony, aki úgy megbecsülni tudná az emberét mint ő. Nincs annak soha egy rész szava se, aztán olyan takaros, mintha csak a minapában lett volna az esküvője. Van is öröme Tatár Andrásnak ha hazatér a tanyáról, mert azért, hogy felvitte isten a dolgát nem nézi összetett kézzel a munkát, sort fog ő a cselédeivel vetésben aratásban, pedig nem volna kénytelen vele.