Békés, 1912 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-07 / 1. szám

XXIV. évfolyam . Előfizetési árak: Egész évre ........... 10 K — f Fél évre.................. 5 K — f Évnegyedre ... __ 2 K 50 f Hirdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. Egyes szám ára 20 fillér. (figula, 1919. január 6 * r Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közle­­mények, hirdetések és nyilt terek intézendők. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! N­ETILA i —— Kéziratok nem adatnak vissza. FELELŐS SZERKESZTŐ: KOHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. 1. szám. Újév után. Ezer és ezer alakról röppent el a jó ki­váltság : Boldog újévet! Az emberi ter­mészetnek sajátságos isteni vonása az, hogy amikor nagy események küszöbéhez ér, vagy nagy eseménynek ajtaja zárult be mögötte, elfelejti a haragot, szívéből kitépi az ellenséges érzést és mindenkit szeretettel ölel keblére, mindenkinek jót kiván. Ez a magyarázata an­nak, hogy uj esztendő napján mindenkinek bol­dogságot kívánunk. Az évforduló t. i. igen nagy esemény nemcsak az emberek életében, de az egész emberiségre nézve is. Uj remény­ségnek születését jelenti az újév, uj vágyaknak és uj munkának a kezdetét. A múltnak minden siralmait elfelejtjük, szivünk bizalommal telik meg, várjuk, reméljük a boldogságot és abban részesíteni akarunk mindenkit. Mi azonban, a toll munkásai ezúttal is kivételt akarunk képezni s nem egyszerű bol­dogság-kívánattal fordulunk az olvasóhoz, ha­nem megpróbáljuk lerajzolni a boldogság, a boldogulás útját. Vegyük mindenekelőtt számba, mire hiányzik a magyar népnek, mi állja az utunk­ annak, vagy uo­dog legyen a magyar ? Hiányzik mindenekelőtt az összetar­tás, hiányzik a kitartás,­ hiányzó a m­u­n­kára való készség. Évszázadok óta, valahány nagy embere volt a nemzetnek, kivétel nélkül vallotta, hogy a magyar nép boldogulásának legfőbb aka­dálya az, hogy nem tud összetartani. Ez az úgynevezett magyar átok. A nemzet nem bírja kivetni testéből a békebontókat, azokat, akik a jóbarát álorcájában hintik szerte-széjjel unos­­untalan a békétlenség magvait, akik tépdesik az önbizalom gyümölcsét a magyar nemzet fájáról, azokat, akik unos-untalan el akarják felejtetni velünk, hogy a magyar nemzet egy „a népek óceánján hullámtól vert sziget“. Azo­kat, akik nyugati ábrándképeket festenek elénk csak azért, hogy amíg ezeknek szemléletébe el vagyunk merülve, észrevétlenül belopják az országba a nyugati mételyt, a minden fát meg­emésztő korhadást. Ez az oka annak aztán, hogy kivesz bennünk lassanként a munkára való készség is. A fülünkbe unos-untalan azt a nótát dúdolják, hogy ez az ország egy földi paradicsom. Igazuk is van, de a modern paradicsomkertet művelni is kell. E nélkül nem terem az gyümölcsöket. Nyissuk ki tehát végre-valahára a sze­münket és lássuk meg a valóságnak ezt a si­vár képét. Nyissuk ki a szemünket és lássuk meg végre-valahára, hogy összetartás, kitartás és főleg munkára való készség nélkül nincs boldogulás, nincs boldog ujesztendő. A mi ujesztendei fohászkodásunk íme mennyire elüt a többiekétől. Pedig hát mi is emberek vagyunk, hanem mi nyitott szemmel élünk s látjuk a bajokat. Mi látjuk azt, hogy ebben az országban a mezőgazdaság csak lassú vánszorgó léptekkel cammog, látjuk azt, hogy az ipar és a kereskedelem koldusgyerek mód­jára tengődik Látjuk végül, hogy a nemzetek boldogulásának három fő tényezőjét: a virágzó ipart, a fejlődő mezőgazdaságot és az egész­séges kereskedelmet csakis azért nem tudjuk elérni, mert nagyon sokan vannak olyanok, a­kik ezt a szegény­ országot hamis illúziókkal táplálják s ringatják dermesztő álomba. Az új esztendő küszöbén átlépve, azért mi nem békés szunnyadozást kívánunk ennek a nemzetnek, hanem valami nagy megrázkódta­tást, ami felébreszti álmaiból s ami elébe tárja a valót. Nem vagyunk pesszimisták, de ismer­jük a múltat, járatosak vagyunk a történelem­ben is. Tudjuk azt is nagyon jól, hogy a gyó­gyulást mindig operációnak kell megelőznie. Amikor egy nemzetről van szó, akkor mindig a Koránnak az a mondása igaz , hogy „aki alszik, az nem él.“ Ujesztendő után tehát az­ért fohászkodunk: Add meg Uram Isten a magyar népnek az ujesztendőben azt a nagy eseményt, ami fel tudja őt bódult álmából kel­teni, mely bele tudja plántálni a szivébe az összetartást, a kitartást és a munkára való készséget. lla/pianTs: mai száma S old.a.1. I Á­B­C­A. Lev­éltöredék. Judit kisasszony Furcsa hangulat Fogott ma el. Most gondolok magára S az ólompántos öreg ablaku, Kopott selyemvirágos butora Friss levendula illatú szobákra . Csodálkozik, hogy nagy idő után Levelet írni most jut az eszembe ! De látja ez a furcsa hangulat Vagy tán e színes őszi alkonyat Kényszerít tollat venni a kezembe! Egy bájos emlék felém száll a múltból . . . — Maga azóta tudom elfeledte A víg fut. a nóták kedvelőjét; A szürke gondok vidám kergetőjét Kinek fejét bizony a dér belepte ! . . . Már nem vagyok a régi vig legény Már megszököm a cimborák rajából. Emlékezem, a hámlott falu házra . . . S a kisdiákos nagy szerelmi lázra . . . Még megvan egy pár fürt selyem hajából . . . Maga tizennyolc éves volt — tudom! — Kis becséről kérdeztem akkor este Mikor filigrán varróasztalán — (Ott feledte — véletlenül talán ! —) Kis rubintk­öves gyűrűjét kereste. A­mit elloptam — s amit vissza kért1 . . . Szeliden halkan elpirulva kérte . . . Sirva fakadt, amikor Visszaadtam És otthagyott! a faképnél maradtam Bambán — a könnyek okát meg nem értve! . . . Pedig a maga drága kis szemébe Szerelmes voltam — ostobán szerelmes! Hímzése mellett óra hosszat ültem, Cérnát tekertem, apró tűbe fűztem — Maga megdicsért: jajj milyen türelmes! S míg hímezett selyem virágokat És halavány, lágyszinü kelyheket: Tele hímezte bánat-violákkal Könnyes kelyhü szomorú ibolyákkal Lassan-lassan a telkemet . . . Judit kisasszony, azt a kicsi gyűrűt Ugy­e nem kellett volna visszaadnom ! Melynek ragyogó két rubint köve Úgy égett mint a szerelem tüze . . . Nem kellett volna akkor szót fogadnom! De látja én nem illettem magához. Kor hely voltam, csapongó, mulató ! A szerelmet, a csókot sohse kértem. Az életet én lepkemódra éltem . . . Maga fehér lett, fény lett mint a hó A szűzi hó . . S a szive tiszta volt! Először örző titkos rekeszének Legmélyén égő, nagy nemes rubinját — Mimóza lelke első tiszta lángját — Tolvajszemektől őrzött szerelemnek! . . . Az én szivemnek nem az volt az első Fellobbanása. Mégis úgy találom. Hogy úgy még soha senkit sem szerettem. S hogy maga volt sokhangu életemben Egy, el nem ért, egy tiszta fényű álom! !Rácz Etus: Tanügy. Uránia előadás. Holnap, vasárnap délután 1 i 6 órakor a főgimnázium tornacsarnokában Uránia előadás lesz. Tárgy: Utazás Anglia és Skótország partjai körül. Belépti-díj személyenként 30 fillér Rekertye András nem az az em­ber! Irta: Péczely József. Még mindig melegen tűzött a nap, pedig már úgy öt óra felé járt az idő Lementem a kertbe megtapasztalni, hogy a kertész úr mint munkálkodik Jól csinálja-e a dol­gát ? Nem e akadékoskodik az egy korona ára szesz, melyet früstökként az előlegből gargarizált le a torkán ? Nem akadékoskodott. A kertész ar egész módosan töltögetett , közbe nagy szakértelemmel fattyazott, ahol két tő közel volt egymáshoz, ott az egyiket biztos kézzel, irgalmatlanul kivágta. Mintha csak észrevette volna, hogy a mun­káját bírálgatom, hirtelen hátrafordult s némi epé­vel — amit nem is tételeztem volna fel róla — rám szólt: — Ugy­e könnyebb ezt nézni, mint csele­­kedni ? Aztán, hogy a szavai élét kisodoritsa, egész barátságosan hozzátette:­­- No, nem azért mondom, hanem csak úgy ni, hogy a szónak párja kereköggyön . . . S kapanyelet leeresztette s szürke szemeivel egész bizalmasan rám pislogott: — Tudom én, hogy mért jött ki a tekin­­tetes ur! — No . . . — Azér’, hogy jól csinálom-e? Hogy így belelátott a belsőmbe, megvonogat­­tam a vállam

Next