Békésmegyei Közlöny, 1878. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)

1878-05-23 / 41. szám

V. évfolyam. 1878. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. M­e­ll hetenként k­étszer : vasárnap és csz­törtök­ön. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva vagy postán bér­mentve küldve: egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. 43. s­zám. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Vasut-utcza, közbirtokossági épület. R.-Csaba, május 23-án. Egyes szám­ára 10 kr. kapható Biener B. urnái B.-Cakbin. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. ur­nál és a nyomdában, vidéken mindem postahivatalnál 5 kros postautalványnyal. A látszat rabjai. Társadalmi bajaink legkirívóbb színekben bi­zonyára a vidéki életnek ezer ága-bogaiban nyi­latkoznak. A vidék társadalmának megfigyelése annyi, mint a beteg társadalom sebeire gyógyírt találni. Csak örömmel üdvözöljük e téren ama la­pokat, melyek társadalmi irányunkat figyelemmel kisérve, bizonyára czikkeink igazságának hatása alatt egy általános, és valljuk meg, találó képben rajzolják le a látszat rabjait. * * * Szép himes tojás — úgymond — a mai kor társadalma, melynek külszinét, felületét, va­kító zomáczczal vonták be a haladás bögréjéből, s nem hiányzik róla czifraság, tarka virágok, hogy a felületesen vizsgáló lelkesedve kiáltson föl — „ime a mi társadalmunk mennyi virággal dis­szel ékeskedik!" De tessék csak ketté válasz­tani a szép hímes tojást, mit rejt magában a tarka héj ? Korántsem egy jövő élet magvát, nem a boldogság csiráit, de megrögzött betegségeket, molyok kiir­tását !>ly rég sürgetik, hanem hiába! * * * Hiú gőg uralkodik az emberek között, s a szerénység ruháit elhajítva vakon rohannak a romlás örvényébe. A „látszat rabjai" ünnepi köntösben járnak, hogy port hintsenek a világ szemébe, míg belse­jök gyászos szegénységgel van tele. Farizeusok, kik adnak a szegénynek, de csak hogy tündököl­jenek s majd többet nyerjenek egykor érte. Ma minden ember többnek akar látszani, mint a mi — tisztelet a nagyon ritka kivételeknek — oko­sabbnak, mint a milyen, a felületen akar úszni mindenki, könnyen élni s ez az, mi szegény czifra társadalmunk héja alatt addig terjeszkedik, mig összedönti a tarka házat, mely még elég pajzsul szolgál a „látszat rabjainak." * * * Tessék megtekinteni a telekkönyv kimutatá­sokat, tessék kíváncsi szemmel bele­tekinteni a társadalom felszínén úszók házi naplójába s el­borzadva fogják az anyagi viszonyok egy oly roncsolt képét találni, mely kétségbeejt a jövő felett. Hol a világ legboldogabb létét, a legnyu­galmasabb helyzetet látja, a figyelmes kutató be­lemarkolhat azon hálóba, melynek szálai perczen­tekből fonvák, s melyeket az a csúnya pók szőtt, mit ugy hivnak, hogy — váltó. * * S hol kell eme szomorú­­ képnek egyik fő okát keresnünk? A sajtónak hivatása nemcsak a társadalom hibáit, de az indokokat is kutatni. Erre könnyen felelhetnek amaz öreg mesével, hogy az ember egykor a henyeség keresetén a kön­­nyen élhetés módjait kutatva elaludt. Álmában megtalálta az igaz utat, ragyogott, tündökölt, az emberek meghajoltak a hiú fény előtt, körü­lövezte őt, volt mindene, pecher dolgozott élt boldogan, s mire Töld eredt, — szovája üres volt, a tolvajok elhordtak belőle mindent. Sok ily álmodozó van a mi társadalmunkban is — s ezekből lesznek azok a szerencsétlenek, kik azt hiszik, hogy a sorsnak átka üldözi őket, s ha el­dobálták kincseiket , a becsületes munkánál többre becsülik a koldusbotot, vagy a pisztolyt. * * * Nem kevés szerepe van társadalmi bajaink s­zilált anyagi viszonyaink okai közt a divat ural­mának, melyet hölgyeink oly kitartó hiven maj­molnak. Hiába elmaradni nem lehet­ s ha X-né itt, és igy jelenhetett meg, Y-nénak mind a kilencz leányával túl kell tenni rajta, mert ugy kívánja ezt a ház becsülete, a társadalmi illem, az állás követelményei ugy hozzák magukkal. E balfel­fogás és hiú versengés egyike azon okoknak, melyek társadalmunk mérhetlen határu bajait felidézik. * * * Tekintsük csak ily nagy ünnepen a közné­pet, melyhez a felsőbb regiókból szokott leszivá­rogni minden baj, mely szintén rabjává leve oly érzelmeknek, melyektől eddig a nép szive meg volt kimélve. Ma nem mehet a leányzó az Isten­házába, ha aranynyal diszitett bársony mellénye nincs, s ha nem köthet selyem kendőt nyaka körül. A „módi" megalapitá már ott is uralmát. De ne szóljunk egyedül a divatról, melyet már annyiszor vetettünk a társadalom szemére. A száz mód közül csak egyet hozok fel, hogy mint faj­zik a dolgos magyar vér — satnya haszonlesővé. Nem azon iparkodik ma a földmives ember, hogy fia legyen egykor jó iparos, vagy apja segitője, nem! Rákölti véres verejtékével keresett garasait, hogy hát legyen belőle pap, kántor, hisz ugy könnyebben fog egykor megélni. Nem haladás, felvilágosultság ez, de romlás, satnyulásl . * , ———­A kisvárosi társadalom egyik kiváló szenny­foltja — a pletyka. A­helyett, hogy az emberek saját házuk ajtaja előtt söpörnének, minden mó­don mások dolgait, viszonyait kutatják, s nem ritkán kíméletlenül veszik ajkaikra mások legszen­tebb családi ügyeit, és sajnos, hogy e tekintetben nem csak hölgyeinket éri a vád, de a férfivilág is megenged magának aféle örömet, hogy egy kis tőről metszett friss pletykát a szárnyra bo­csásson. Innen van, hogy az emberek aztán, amen­­nyire lehet elzárkóznak egymástól, s mind gyor­sabban szakad a kapocs, mely a társaséletet él­vezetessé és kedélyessé tette. — „A kinek nem inge, ne vegye magára!" * * * A „Békésmegyei Közlöny" líraija. Gróf Károlyi György Békésmegye főispánja 1841—1849. (Folytatás.) Azonban a katonai pálya, bármily sok élvezettel és bármily kedvező kilátásokkal mosolygott is feléje, nem birta őt lekötni. Pedig az ő kiválóan szép férfias alakja, lóra termett daliás termete, lelkiismeretes pontossága és magasratörő szelleme, ugy mint az alsóbb tiszti fokozato­kon való gyors emelkedése biztos zálogát képezhették annak, hogy e pályán is szép jövő várakozik reá. De ő itt hatáskörét szűknek találta. Ha nem tekintette is e pályát alárendeltnek, vagy mint sokan, a barbárság vak eszközének, mégis tapasztalta, hogy a szellemibb élet felé hajló férfiú, kinek lelkében eszmék honolnak, ki az em­beriség haladása és annak eszközei iránt érzékkel bir, nem lehet kielégítve egy oly pálya által, mely leginkább külső fény és múló dicsőség támogatására szolgál. Hu­szonkét éves ifjú volt, midőn 1824-ben bucsut mondott a katonai pályának, hogy más, termékenyebb tért keres­sen jövendő munkálkodásának. Mielőtt azonban a születése által mintegy előírt politikai és közpolgári tevékenység pályájára lépett volna, szét akart nézni a nagy­világban; személyes meggyőző­dést kívánt magának szerezni az európai művelt országok állapotáról, műveltségi, gazdasági és társadalmi viszonyai­ról. Őt nem elégítették ki az utazók halvány leírásai, sem az állambölcsek elvont theorémái; ő magát az éle­tet kívánta látni, hogy magának az életnek használhas­son vele. Beutazta Német- Franczia- és Angolországot. És mert az utazást nem csupán nagyúri kedvtelésből, hanem öntudatos tanulmány szempontjából tette, figyel­mét mind arra kiterjesztette, ami őt jövőben mint állam­polgárt, mint honatyát, mint hivatalnokot és gazdát érdekelhette. Már akkor az alkotmányos élet legfőbb feladatára nézve tisztában volt önmagával; és midőn kint szélesebb látkört keresve meghallotta, hogy itthoni Ferencz király meggyőződvén arról, hogy az alkotmányt mellőzni s a törvényhozást udvari rendeletekkel pótolni nem lehet, 1825. szept. U-re összehívta az országgyűlést, azonnal sietett haza, hogy a hosszas elnyomás után föllélegzett nemzet közörömének részese legyen. Tizenhárom esztendő óta nem voltak együtt az ország rendei; tizenhárom sa­nyarú év sérelmei vártak orvoslatot. Ki csodálkozhatnék a felett, hogy a hon fiai az alkotmány biztosítását oly lázas hévvel követelték? Ki vehetné rosz néven, hogy az öröm zajában itt-ott kemény kifakadások történtek a kényuralom ellen? Az alkotmány védőinek sorában voltak gr. Illés­házy, trencs. örökös főisp., Nagy Pál, id. Balogh János, gr. Dessewőy József, b. Perényi Zs., Pázmándy Dénes, Deák Antal és mások; az ujabb nemzedékből pedig gr. Széchényi István, b. Wesselényi Miklós és gr. Károlyi György. A régiek kiválóan sérelmi politikát űztek; an­­nyira a múlt fájdalmaival voltak elfoglalva, hogy a jö­vőre alig gondoltak. Sok volt az áradozó szónoklat, de kevés az ország regenerálását czélzó eszme. Az újabb nemzedéknek jutott a dicsőség, hogy egy művelt, czivili­zált Magyarország eszméjének megvalósíthatása érdeké­ben meddő szavak helyett, termékeny tettek mezejére lépett, és még a régiek beszéltek, az uj nemzedék kiváló tagjai cselekedtek, gr. Széchényi István egy évi jövedel­mének felajánlása által megalapította a magyar tudomá­nyos akadémiát. És ugyanazon uj nemzedéknek egy másik tagja gr. Károlyi György ugyanakkor 40 ezer fo­rintot tett le a hazai tudományosság oltárára. Oly tett, mely az ifjú grófnak örökké dicsőségét fogja képezni, oly tett, mely minden Demosthenesnél szebben beszél nekünk. Aki igy lép fel először a nyil­vánosság előtt, az bizton számithat nemzetének hálájára és minden idők elismerésére. Az 1825/7-ki országgyűlés, melynek egyik legfőbb momentumát az akadémia alapítása képezte, s mely miatt gr. Károlyi félbeszakította utazását, nem felelt meg a

Next