Az Őslakó, 1941. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)

1941-01-05 / 1. szám

2. oldal. AZ ŐSLAKÓ Munkács és üldözött magyar vendégei ■ Kedves Barátom!­­ Hazájukból, az apró székely falvakból, a határszéli fenyvesekből, az Ezeréves magyar földről kiűzött székely-magyarok idemenekült csoport-­járól akartam cikket írni »Az Őslakó« részére. || Háromszor is nekifogtam. Aztán rájöttem, hogy nem tudom­ én ezt megcsinálni s nem tudok szabályos beszámolót írni a kétségbeesett és írószemű magyarokról. Nem tudom én azt szépen sorrendben leírni, mi i■hogy történt velük. M. Nem tudom én ezt megtenni, hiszen emlékszel még rá, a Te és a s­öbbiek féltő gondoskodása kísért tíz esztendővel engem is ezelőtt, amíg­g én is végig csináltam ezt kálváriát, amikor a cseh csendőrszárnyok HHOU jártam a határt a lónyai öreg magyar révész ladikján kuporogva Ielisza közepén, az, egyik oldalon a cseh csendőrpuskák, a másik oldalon fiú magyar bakáink között, majd a halmii és szatmári szingurancák H^^Kiben, megismertem az oláh bátorságát — a védtelen emberrel szem­­.­í Mamikor úgy üldöztek el a hazámból innen engem is, ahogy szeren­­magyar ezreket ma tesznek ki az ősi Erdély földjéről. Csak így ilön megírni, csak levélben tudom Neked elmondani azt, amit láttam I^Éreztem, azt amit szeretném, hogy tudjanak és érezzenek mindnyájan I^Hkácsi magyarok is. |||H Láttam őket. A munkában és szenvedésben, félelemben és üldözte­­te tten megrokkantakat. A földjéről kiűzött gazdatisztet, a műhelyből Mrgetett magyar iparost, a gyárból kirúgott magyar munkást, az író- NHal mellől elzavart tisztviselőt, a sápadtarcú anyát, az ijedtszemű ■Híreket, a keménytekíntetű fiatal férfit. Láttam őket a tiszta és egy­­serű szobákban, amelyeket a város vezetősége bocsátott a rendelkezé­­­ére, a csupasz falak, az egyszerű ágyak, vagy a földre tett szalmazsá­kok pokrócain ülve, a kaszárnya ridegségű épületben, amelyről ők mégis így érezték, hogy most talán még több is, mint az ő régi meleg otthon­uk, mert itt szabadon beszélhetnek és ajtónyíláskor nem kell reszketni a gyilkos oláh csendőr betolakodásától.­­ Láttam az asszonyokat, fiatalokat és öregeket egyaránt, ahogy mos­­■k a kicsinyek számára a megmentett egy-két szál ruhát. Ott ültek ma Hér a meleg szobában, — a járásuk, a mozdulatuk még kétségbeesett, de ■ szemükben ott van a jobb változásba, a jobb jövőbe vetett reménység- nek megrendíthetetlen hite. Nem panaszkodnak és nem sápítoznak a s­zékely asszonyok. Nem is lemondóak és appatikusak. Ahogy ránéznek­­a férjeikre és gyermekeikre, ahogy beszélnek velem, nincs abban semmi r­eményvesztettség. Csak bizakodás, csak elszántság. Ezek az asszonyok s­em törtek össze, csak egy pillanatra vágta őket a földhöz az ellensé­­lges gyűlölet és elvakult barbárság véres szele, de már talpon vannak. Smár tudják, hogy lenniök kell, mert magyar asszonyok és magyar anyák. És látnád a férfiakat! Mindnek egyenes a tartása, mind törhetetlenül bízik abban, hogy itt is megkeresi a kenyerét és egyetlenegy sem volt közöttük, akinek végső szava ne az lett volna: »legszívesebben katona­ruhát várunk és megyünk az oláhok ellen«. Nem atléta termetűek, nem izomkolosszusok, de valahogy úgy tűnnek föl, hogy erdélyi havasok för­telmes erejű szélviharában edződtek és hittel, akarattal teli lelkük van. Láttam egy apró gyereket. Elém állította az apja — Bukarestben dolgozó magyar iparos volt — egy szót sem beszélt máskép mint magya­rul. Összevágta bokáját, csillogó szemmel, felnőtteket is megszégyenítő hittel és önbizalommal elszavalta a »Horthy Miklós katonáját«. Úgy pat­togott az alig 6 éves gyermek édes magyar szava, mint a puskagolyó, úgy jött az ajkáról a hang, mintha kinyilatkoztatást tett volna. Azután el­­imádkozta a magyar Hiszekegyet. Nem elmondta, nem elszavalta, f el­­imádkozta. Egy három éves apró kislány állt mellette szinte öntudatla­nul, ártatlan semmitudással figyelve a nagyobb emberpalántát. Nézte őt, hallgatta őt, nem hiszem, hogy tudta volna mit is mond a kisfiú, mé­gis könnyes volt a szeme, ahogy rajta tartotta a tekintetét a másik gyer­mek átszellemült arcán. Tragédiás magyar sorsok: Bittai Béla, szőkefalvi magyar bir­tokos. Az 50 hold földjéből 23-at a hírhedt román földreform vitt el, a megmaradt 27-ből most ebrudalta ki a román granícsát. — Gál Já­nos, petrozsényi magyar, a műhelyét hagyta ott. Egy tűt, egy cérna­­szállat nem tudott elhozni magával. — Kádár Domonkos a foga­­rasi cserépgyár munkása volt, felesége, 6 gyermekével egy szál ruhában hajtották át a határon. — Balázs Mózes meggyesi magyart katonai karhatalommal dobták ki a lakásából, szintén 6 gyermeket hozott ma­gával. — Szabó Lajost Szászhomoródról űzték el, azt mondották neki, nem a ti országotok ez, menjetek haza abba a piszkos Magyar­­országba. — Sebestyén Sándort Aranyostordáról kényszerítette ki a román csendőr. És így végig, a Szabók, a Balázsok, a Stein Rudolfok magyarok és németek, mindnyájan egy darab kenyér s minden érték nélkül vonszolták át magukat az ideiglenes magyar határon, hogy bor­zalmas megpróbáltatások után könnybe lábbadjon a szemük, miikor elő­ször látják meg a magyar zászlót. »Délerdély sorsüldözöttet«. Ezt írták ki ideiglenes hajlékuk ajtajá­ra a menekült székelyek. Benne van ebben minden, benne az érzésük, benne, hogy ők a magyar sors vállalói, amely magyar sors sokszor ke­serű, sokszor megdöbbentő, de amely magyar sorsban mindig benne van az igazságtétel is. — Ha valaha igazságot kell majd szolgáltatni embe­reknek, akkor ezek a székelyek azok, akikről sem az Isten, sem mi nem feledkezhetünk meg soha. Mert nem lehet az, hogy felépített magyar családok, magyar exisztenciák roppanjanak össze azért, mert Európában egy barbár, gyilkos, kulturátlan lelketlen banda akar orgiákat ülni. Nem lehet az, hogy asszonyok és gyermekek földönfutóvá legyenek, nem lehet az, hogy egy ezer éves népet horda hajtson ki a födjéről csak azért, mert magyarul dicséri az Istent. »Szent Antal böjtjére fogtak minket«, — így mondották ezt a szé­kely menekültek. Mert elvették a határon nemcsak értékeiket, a gyűrű­iket, hanem elvették tőlük a zsírt­, a kenyeret, az­ élelmet, amit magukkal próbáltak menteni. Elvették tőlük a pénzüket, jól mondják, hogy az oláh­határőrök gazdag emberek lettek, mindegyiküknek tízezresek lapulnak a tárcáikban. Talán azt is fölösleges írnom, hogyan kényszerítették őket a Magyarország javára való optálásra. Láttam őket, cseréltem velük. És szeretném minden munkácsi ma­gyarnak a lelkébe sírni az ő fájdalmukat. Elmondani nekik, amire talán nem is vagyok képes, milyen borzalmas helyzetbe jutottak ezek az em­berek, —­ felrázni mindenkit a közönyből, elfelejtetni mindenkivel, hogy nekünk is vannak bajaink, hogy nálunk is nagy a nyomorúság, kérni őket: emberek adjatok! — Nem kell ide gyűjtés, nem kellenek bizottságok, nem kell szervezés és megbeszélés, csak meg kell nyílni a szíveknek és a telkeknek, s abból a kevésből ami nekünk is van, adni nekik, akiknek már kérésük sincsen, akik mindenüket elvesztették. Az állam és a város segítő kezén túl minden magyar embernek ki kell nyújtani a maga segítő kezét is, nem kellenek ide ezrek, szeretet­­fillérek kellenek, magyar testvéri szeretettel nyújtott, ruha,, cipő, minden amit lehet és kell adni. Sorsüldözött, magyar sorstól tiport székely iparosoknak és munká­soknak kell munkapad, munkalehetőség,­­ nem alamizsna kenyér, ha­nem becsülettel megszolgált parányi életlehetőség, a székely gyerme­keknek, akik végre magyar iskolába akarnak járni, kell cipő és zsida, kell magyar könyv és mindenek fölött adnunk kell sok-sok szeretet®­ sok-sok melegséget, simogatni kell az üldözött magyar lelküket hogy érezzék azt, hogy elhagyták az otthont, de hazajöttek. Mindenekfölött ezért is írtam ezt a levelet. Én tudom,, hogy Mun­kács magyarsága elolvassa és megérti! Szánthó László. Egy csapat vendég érkezett Munkácsra. Messzikeljött d­rága jó magyarok. Igaz testvéreink. Nincs senki, kiket szívesebben látnánk, és mégis azt kell mondanunk, bár ne volna hozzájuk szerencsénk. Mert menekültek, mert kényszerből kérik vendégszeretetünket. A románok ül­dözték ki őket ősi hazájukból, az ezeréves magyar földről. A befoga­dottak a befogadókat. A lakó a há­zigazdát. A bosszú, a gyűlölet tette őket száműzöttekké. Barbár taposta meg bennük a kultúr­embert. Még az oláh kiabál, még ő em­leget égbekiáltó vesztességet, mikor a bécsi döntéssel is megkapta Erdély nagyobb felét. Annak az Erdélynek nagyobb felét, amelyet ezer eszten­dő munkájával magyar szív, magyar fej és magyar kar tett irdatlan ren­getegből irigyelt érdenkertté. A magyar és román jellem közti égésföld különbség most is meglát­szik: az igazán vesztes Magyaror­szág a bécsi döntés előtt szó nélkül­­meghajlik, míg a még mindig gazdag Zsákmányh­oz jutott Románia elége­detlenkedik, lázong és szemtelen dü­hében a neki jutott erdélyi részek­ből kiüldözi az ott őslakó magyar­ságot. A kiüldözött földönfutókká tett erdélyi magyarok közül egy csapat Munkácson keres menedéket. Hisz­­szük, hogy nem hiába zörgetnek a szívünkön. A húsz évig tartott ki­sebbségi sors megtanított bennünket, hogy megértőbbek legyünk a szen­vedőkkel szemben és testvért lás­sunk minden magyarban. Osszuk meg hát velük, mégpe­dig önként, a legnagyobb készséggel, egyre nehezebben sűthető szállásun­kat és egyre szerényebé váló aszta­lunkat is, és ebben az áldozatválla­lásban, ebben a testvértámogatásban el ne fáradjunk mindaddig, amíg is­mét szabaddá lesz a feldúlt, az erő­szakkal elvett erdélyi magyar ottho­nokhoz vezető út!* Lapunk szerkesztője Szánthó Lászlóit kérte fel, hogy írjon színes és hangulatos cikket a hozzánk ér­kezett erdélyi, székely menekültek­ről. A kért cikk helyett a következő levelet kaptuk: - -- — ---- - Eaffy igrazi uj magyar Valami nagyon szépet hallot­tunk a napokban. Gyönyörű hango­kkal a magyar jövő zenéjéből. Evező­­csapásokat, amelyek biztosan elér­nek az új magyar élet boldog szige­tére. Nagyon is prózai dologról, ke­reskedelemről van szó, de közvetve annyira a szebb magyar holnapról is, hogy a kérdéses hír bártan hős­költeménynek is lehetne magva. Egy munkácsvidéki nagy keres­kedelmi­ vállalat tulajdonosa, egyéb­ként kiváló magyar ember, aki ki­sebbségi életünkben is derekasan megállotta a helyét, nyáron a kato­nának vitt könyvelője ászaiéihoz ide­iglenesen saját egyetemista fiát ül­tette. A fiú a neki szinte teljesen idegen munkakört egész emberként betöltötte s miközben könyvelt, kia­dott és bevett, meg szembetalálko­zott a közgazdasági élet száz és száz megnyilvánulásával, ráeszmélt, milyen kár, hogy a magyar ifjú csak egyetemre, csak hivatalra törekszik, eljegyezve magát az örök szegény­séggel, s a kereskedelmi és ipari vál­lalkozások jómódot, vagyont adó po­zícióit nagyrészben idegeneknek en­gedi át. Közben a könyvelő hazajött s a fiatalemberünk felszabadult a he­lyettesítés alól és nem volt már semmi akadálya, hogy bevonuljon az egyterűre, folytatni tanulmányait. És most történt a váratlan és különös dolog, ami miatt íródnak ezek a sorok is. Az ugyancsak szemre való és minden egyéb vonatkozásban is le­lete »sikerült« fiú, aki eddig az egye­temen is kifogástalanul megállotta a helyét, mindig idejében és szépen kollokvált, egyszereseik odalépett az apja elé és azt mondta neki: — Apám, ha kívánod, vissza­megyek az egyetemre, folyatom és befejezem tanulmányaimat, de ha örömöt akarsz szerezni nekem, akkor beleegyezel, hogy itthon maradhas­sak, pályát cseréljek és kereskedő legyek. Kedvet és hajlamot érzek hozzá. Ne csak hirdessük, hogy a ma­gyar ifjúság, elsősorban az úgyneve­zett úri oszály gyermekei vegyék át a magyar közgazdasági élet posztja­it, de kezdjünk is hozzá! Az apa, aki jól ismerte a fiát s így tudta róla, hogy nem a könnyű és könnyelmű elhatározások, csél­­csapságok embere, nem változatos­ság kedvéért teszi, amit tesz, hanem komoly meggyőződésből, ellenállha­tatlan belső indításból,­­ örömmel beleegyezett fia elhatározásába. Ez a fiú, a szép, csinos úri gye­rek, azóta Munkács vidékén keres­kedelmi vállalatot alapított. Nagy­ban vesz, kicsiben elad. Meggondolt, szolid. Nem akar máról-holnapra meggazdagodni. Elve, meggyőződése, hogy csak annak a vagyonnak van erkölcsi alapja, tehát állandósága, amelyet lassú, kitartó, becsületes munkával szedtek össze. Ez a fiatalember — nem nehéz megjósolni­ — nemcsak kereskedő lesz, de igazi úr is. Vagyonos, tekin­télyes, akinek cége síról­ fira száll majd. Minden adottsága megvan hoz­zá, hogy boldoguljon, hogy valaki legyen, hogy tartós oszloppá nőj­­e­ ki magát az új magyar élet közgazdasá­gában: jócsaládbeli, pompás megjele­nésű, tanult, művelt, karakteres. Tartalékos tiszt is lesz, bizo­nyára igaz dísze a honvédségnek. És kapós a leányok előtt Már hogyisne, mikor egy hónap alatt töb­bet fog keresni, mint az az üléstől és a feljebbvalók előtti hajlongásoktól meggörbült dupladoktor tisztviselő egy egész évben. Ennek a fiatalembernek elhatá­rozásában és bátor kiállásában az új és szebb magyar idők feltetszését látjuk. Mert hiábavaló akárhány és akármilyen zsidótörvény is, amíg a magyar fiúk színe­, eleje kedvvel és büszkén nem megy kereskedőnek és vállalkozónak, addig nem lesz új ma­gyar élet, magyar vezetésű és ma­gyarokat tápláló, gazdagító magyar közgazdaság! Adja az Isten, hogy a mi fiatal­emberünk példája iskolát teremtsen s a magyar közgazdasági élet berkei mielőbb erősen, becsületesen és si­keresen helytálló magyar fiúk mun­kájától legyen hangosak és virágzók! — Jó állapotban lévő márkás zongora eladó. Cím: Pál Győző Ká­­­­nya Kálmán u. 9.

Next