Az Őslakó, 1941. július-december (4. évfolyam, 26-45. szám)

1941-07-06 / 26. szám

A cseh megszállás alatt megjelent XIII. évfolyamon keresztül. •Az Onlakó« Podk. Rua magyarjába, őslakossága jogainak, érdekeinek har­­aona és szószólója. Tiszteli mindenki meggyőződését, nemzeti és vallási érzését. Hirdeti a nemzetek, féléke­letek, társadalmi osztályok közötti megértés és béke szükségességét, de vétót kiált az igazságtalanságnak és elnyomásnak, hangot ad az elnyomot­tak és igazságtalanságot szenvedők faj­ának. Hirdetési árak: 1 mm. sor egyszeri közlése 10 f„ szöveg hirdetés 15 fillér „nyílttér“, „beküldetett“ vagy bárme­lyik más rovatban 20 fillér. Megjelenik a felszabadult Munkácson, IV. évf. 26. szám, 1941. julius 6. •Az őslakók jelszava: Igazság és egyenjogúság. Küzd az iazságért és egyenjogúságért tiszta s törvényes eszközökkel a magyar újságíráshoz méltó hangon. Az egyénnel csak e kör szempontjából foglalkozik. A család és magán­élet küszöbén át haza lép. — Egyéni célok és érdekek szolgálatában nem tö­ _­­Szerkesztőség Kossuth-u. 1. Telefon: 23-33. Kiadóhivatal: Kőrösvég-u. 16. Telefon: 23-88. Előfizetési ár: Egy egész évre 10 Pengő Negyedévre 2.50 Pengő POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Alapította és a cseh megszállás alatt szerkesztette: V°***JT Aladár­­ laptulajdonos. Az új magyar honved­­­i magyar hadak régi útján Ahol már annyi háború dúlt s amelyet annyi magyar vér is ázta­tott, ismét Galicia földjén menetelnek katona fiaink. Biztosak vagyunk benne, hogy megállják a helyüket és bőven fog­nak hírvilágot szedni, noha a had­, viselés hősei és művészei, a németek mellett nem könnyű dolog feltűnni. Igaz, nem hazai határokról kel­lett — hála Istennek — az ellensé­get kiverni, szörnyű szuronyerdejé­nek még csak baljós árnyéka hullott ránk, de azért téved, aki azt hiszi, hogy csupán hangzatos elvekért, szép, magasztos, de a magyar min­dennapi élettől messze eső esemé­nyekért rántottunk kardot és vetet­tük össze vállunkat a németekével. Ahol a bolsevizmussal leszámo­lásra kerül a dolog, a magyar onnan nem maradhat el, mert kevés nép­nek van a vörösök számára annyi visszafizetni, visszaütni valója, min­t nekünk. Akire közülünk éjjel ráült a lidérc, az még most is Kun Béláék­­kal álmodozik. Ha már régtől kezdve nem a vörös volna az izgató szín, annak tartanók 1919 óta, amikor fe­lülkerekedett egy időre és sírt ásva a hitnek, a becsületnek, a múltnak, vörös papírral s vászonnal aggatta tele Magyarországot. Ha csak annyit is tud valaki, hogy eljött az idő, amikor fejére le­het ütni a bolsevizmusnak, mód van rá eltaposni a kígyót, már akkor sem tarthatja indokolatlannak a magyar hadbaszállást. De más okunk is volt rá. A mi hadirendbe történő felsorakozásunk a németek mellé: fizetés, hálánknak tettekben való lerovása felszabadu­lásunkért, továbbá Kárpátaljáért, a­­ keleti részekért, Erdélyért és Bács­káért. Emellett még ugyancsak jó tő­kebefektetés is, amelynek bő kamat­ja — reméljük — Magyarország ki­kerekítése, az ősi határok visszaállí­tása lesz. Ifjú honvédségünk — rövid ki­kérdezések után fővizsgáját téve — ott intézkedik az oroszok által oly könnyen szerzett galiciai tájakon, apáinak 1914—1918-ban esettt láb­nyomait keresve, amelyek előre, befelé jelzik az utat. Abban az Oroszország ellen vo­nult és diadalra törő Horthy-hadse­­regben benne van minden társadalmi osztályunk. De azért mind számban, mind arányban legtöbben, legsűrűb­ben mégis a kisgazdák, a földműve­sek, a más portáján és más kenyerén élő gazdasági cselédek. A világháború vértengerét is ezek duzzasztották legkiadósabban. A nekik akkor tett ígéreteket — főként a ránkszakadt magyar bal­­sors miatt — csak kis részben tudtuk beváltani. Még nem mindenik lakik a maga házában és nem mindenik akaszthatja az ekéjét a saját földjébe. Látjuk, érezzük, hogy hazánk­ban nagyszabású szociális munka in­dult meg, amelynek a földreform a kis dolog, de jellemző. Csak egy csepp, de benne van az egész ég képe, az egész mai ma­gyar világé. Beregszász megyei város népjó­léti ügyosztálya kosárfonó telepet rendezett be és tart fenn, amely ipari vállalkozás egész éven át, de különösen télen, amikor tudvalevő­leg eldugulnak a keresetforrások, sok munkáskéznek ad foglalkozást és vele nem is szűk kenyeret. A beregszászi különféle kosarak­­ ugyancsak keresett cikkek, amelyek-­­­­ből szinte nem lehet eleget készíte­ni. Például Németország is minden mennyiséget megvesz belőlük. Ez a kosárfonótelep, ez az elég­gé nem méltányolható szociális in­tézmény most mégis üzembeszünte­tés előtt áll. Nincs nyersanyaga. Az Abaúj­­vármegyéből, vagy még messzebbről­­ szállított fűzfavessző ugyanis egy­szerre hozzáférhetetlen lett, miután az ottani illetékes közigazgatási szer­vek megtiltották az idegenbe való kivitelt. Teljes joggal felvethető a kér­dés: miért kell Beregszásznak kosár­fonótelep, ha a hetedik vármegyéből hozzák bele a nyersanyagot? Ko­sárfonótelepnek — észszerű ipar­gazdálkodás mellett — ott van a helye, ahol fűzvessző terem. Ez annyira igaz, hogy Bereg­szászon is éppen azért állítottak fel kosárfonótelepet, mert közvetlen környékén, sőt mindjárt a város ha­tárán is sok és kiváló minőségű fűzfa­vessző nő. Amikor a beregszászi kosárfo­nótelepet nyersanyaghiány miatt be kell zárni s ezzel sok nagyszerű­en betanult munkáskezet elütni a ke­resettől, ugyanakkor a Beregszász­hoz nem is nagy hajításnyira fekvő Tasnád-tanyáról a legkitűnőbb fűz­vesszőt hatalmas mennyiségben szál­lítják Kárpátaljára, hogy az ottani ruszinok dolgozzák fel iparcikké. A beregszászi kosárfonótelep, illetve Beregszász város népjóléti ügyosztálya minden elképzelhet­őt megtett, hogy a határán termett fűz­vesszőt kosárfonótelepe számára megszerezze, illetve megmentse, de minden igyekezete, tiltakozása, kér­­vényezése hajótörést szenvedett. A beregszászi fűzvesszőt vitték a ruszinoknak, a beregszászi kosár­fonótelep, illetve a város szociális előadója pedig mehetett felfedező útra, messzi idegen tájakra fűzfa­vesszőt venni és méregdrágán Bereg­szászba szállítani. Szinte jön, hogy ne higyje az ember. Még az ellenkezőjét is nehéz volna elhinni, azt tudniillik, hogy a ruszinoktól hoznak el nyersanyagot magyar munkások foglalkoztatása céljából, pedig ebben több volna a logika. Semmi kifogásunk ellene, sőt inkább helyeseljük és elvárjuk, hogy a ruszinok boldogulása érdekében minden tőlünk telhetőt megtegyünk, ennek az igyekezetnek azonban fel­tétlenül meg kell állania annál a határnál, ahol már magyar érdeke­ket sért, magyar emberek útját ke­resztezi, vagy éppen szegi. A ruszin és a többi nemzetiség — bár van úgynevezett szent önzés is, aminek létjogosultságát kár két­ségbevonni — lehet egyenjogú ve­lünk, kaphat annyit, mint a magyar, de többet nem, mert ez az önzetlen­ségnek, a gavallériának már olyan túlhajtása volna, amit csak egy paraszt hajszál választ el a fának magunk alatt való vágásától, vagy ■akár a nemzeti öngyilkosságtól. Hogy a magyar kis nemzet ma­radt, noha lélekszáma még Mátyás király idejében is egyenlő volt az angolokéval, főként azzal magya­rázható, hogy mindenkori vezetői, elsősorban a Habsburg-házból szár­mazott királyai a behívott vagy ránk jött nemzetiségeket a fajma­gyarság rovására az asztalfőre ültet­ték, nyakukban »a papa kedvence« hímzésű állkendjével, ellátták őket tyúkkal, kaláccsal nyilvánvalóvá akarva tenni a régi mondást: kutyá­nak, gazdának hátul a helye. Legutoljára hazánk trianoni fel­darabolásánál döbbentünk rá, hogy a nemeztiségek­ lakta s éppen emiatt elszakított (de itt-ott bizony maguk­tól is szakadó) országrészek utak­ban, vasutakban, gyárakban, isko­lákban, nagyszerű középületekben, tehát az állami gondoskodás megkü­lönböztető jeleiben mennyivel gaz­dagabbak, mint a megmaradt szín­­magyar népességű területek. Aki nem jár behunyt szemmel és bedugott füllel, annak észre kell venni, hogy az itteni magyarság a felvidéki ruszinsággal szemben nem egy vonatkozásban kezdi, magát hát­térbe szorítottnak érezni, és sok nem teljesült kívánságát, reménysé­gét azzal temeti el: igen, ha ruszinok volnánk! Nem kívánjuk mi, hogy az ál­lampolgárokat nemzetiségük szerint osztályokba sorozzák (velünk ugyan megtették!), de azt igenis elvárjuk, sőt megköveteljük az új magyar élet­től, hogy benne a magyarok legye­nek az elsők az egyenlők között. Ennyit akartunk elmondani a ruszinokhoz szállított beregszászi fűzfavesszővel kapcsolatban, amely egyben a legszigorúbb vizsgálatnak nem szabad elmaradni! íme, így szeretjük mi magunkat... gerince, de azt is tudjuk, különösen ebben az újabb háborúban, hogy en­nek a földhöz való juttatásnak gyor­sabb és bátrabb tempóban kellene folynia, hogy így mielőbb ránk virrad­hasson az idő, az az igazi új magyar élet, amikor hazánk szent földje vég­re azoké lesz ,akik arcuk verejtéké­vel megdolgozzák és szívük vérével megvédik! i­ka üzletemet a városháza épületéből, Rákóczi u. 14. sz. alá a szőrmeüzletbe helyeztem át. A n. é. vevőim további szíves pártfogását kérem Schwimmer Piroska Schönborn György gróf a Latorica r. t.-től visszaigényli a Schönborn-birtokokat A magyar kormány 1939. első felében a m. kir tárcanélküli (felvi­déki) miniszter előterjesztése alap­ján rendeletet adott ki, mely szerint az 1938. novemberben visszacsatolt terület­en fekvő ingatlan elidegeníté­sére, vagy megterhelésére vonatko­zóan az 1918. november 2-a után és 1938. november 2-a között kötött jogügylet megtámadása és az ilyen jogügyleten alapuló telekkönyvi be­jegyzés törlése iránt keresetnek van helye, ha a fél az eladási ügyletet fe­nyegető hatósági intézkedésre, vagy kényszer alapján kötötte meg. Ez azt jelenti, hogy akik pl. fölbirtoka­­ikat, vagy más ingatlan birtokukat cseh hatósági, földhivatali kényszer, fenyegetés alapján voltak kénytele­nek eladni (erősen megterhelni), visszaperelhetik kellő igazolások és bírói eljárás révén a kényszerből el­adott ingatlanaikat. E rendelkezés alapján Schönborn György gróf, illetve budapesti ügy­védje az elmúlt héten keresetet adott be a beregszászi törvényszékhez, melyben a cseh hatósági kényszer alapján történtnek mondja a volt Schönborn uradalomnak annak idején a Latorica rt. javára történt eladását, ezért kéri az illetékes bíróságot, hogy ezt megállapítva az adásvételt semmisítse meg és az egész óriási birtokot, mely ma a Latorca rt. tu­lajdona, kéri visszaadni Schönborn György gróf tulajdonába. E kereset, illetve annak beadá­sa természetesen rendkívüli feltűnést keltett a mi vidékünkön. — Minden­ki tudja, hogy annak idején Schönborn Károly gróf valóban nem önkéntes elhatározásából, hanem a cseh ille­tékes hatóságok, a földhivatal pa­rancsa, tehát rendkívüli kényszerítő okok hatása folytán adta el — igen mérsékelt áron — a közel másfél­százezer holdnyi óriási birtoktestet, melynek túlnyomó része erdőterület. Azt is rebesgették, hogy nem kis részben azért is kényszerítették Schönborn grófra rá az eladást, mert azon elsősorban igen szépen keresett Edus, az ügyes kalmár, akit annak idején a csehszlovák köztársa­ság örökös külügyminiszterének, majd elnökének kellett — szintén megfelelő terror alapján — »tisztel­ni­«. — Nem lehet vitás tehát, hogy az eladás ügyében számára a kény­szer fennállott. Ennek ellenére sem hisszük azonban, hogy a bíróságok tárgyalni fogják az adásvétel meg­semmisítésére beadott keresetet. Az

Next