Bereg, 1879. (6. évfolyam, 1-52. szám)

1879-07-15 / 28. szám

28. szám, Y-dik évfolyama Beregszász 1879. julius 15. BEREG TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKŰ HETILAP. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN DÉLELŐTT. Az előfizetési és hirdetési dijak szintén fent­­irt helyre küldendők. Előfizetési dij: Egész évre..........................4 ft.. Szerkesztői és kiadói helyiség, hova a lap szellemi részét illető közlemények s reclamá­­tiók küldendők Beregszászban Árok­ utcza 43. A kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetési dijak: Bélyeg dij: minden egyszeri hirdetésnél 30 kr. Nyilt tér sora 20 kr. Egyes szám ára 10 kr. Hirdetési dij: minden 50 szónál kisebb hirdetésnél 50 kr., 100 szóig 1 ft satb. aránylag. Hirdetések s nyilttérbe szánt közlemények készpénz fizetés mellett fogadtatnak el. Nagyobb terjedelmű többszöri hirdetések­nél 10°/# levonatik. Szerény vélemény megyei útépí­­tészetünk ja­vításéra. A „Bereg“ ez évi 25-ik számában „B.“ név alatt jelent meg egy czikk, melyben fel van tüntetve, hogy Bar­kaszó, Gut­satb. községek, kivált sá­ros időben, egészen el vannak zárva a világtól, s hangsúlyoztatik, hogy nem­­zetgazdászati tekintetből is gondoskodni kellene ezek számára jó közlekedési utakról. Én ezen véleményt teljesen ma­gamévá teszem, mert ezen községek — de ezeken kívül még hány?! — épen oly nehezen juthatnak el forgalmi piaczc­al s kereskedéssel biró városaink­hoz, mint a makóiak Jeruzsálemhez, ha ugyan eljuthatnak! mert az néha lehetetlen, s valóban boszantó lehet rájuk nézve, midőn a vonatot látják elrobogni határukon, ők pedig meg sem mozdulhatnak, s csak busán néznek utána, mint a szárnyaszegett vándor­madár néz költöző társai után. Méltó azért, hogy figyelembe vegyük helyze­­tüket, s foglalkozzunk e tárgygyal, — hátha találnánk valami kisegítő esz­közt részükre is a javíthatnánk vala­mit most egész hanyatlásnak indult útépítésünkön. E czikknek ez a czélja : a czél jó, az eszme az-e? azt az olvasó ítéletére bízom. Nagy dolog, az igaz, jelenleg ha­zas, vagy épen megyei mellékutak épí­tésére gondolni. Ha politikai lap lenne a „Bereg“, akkor elmondanám, hogy most előbb való a szerajevói és novi­­bazári, de így hallgatok vele, mert nem is egészen ez az ok, a­mi lehe­tetlenné teszi rendszeres útépítéseinket, hanem hozzá­járul ehez még az, hogy nincs pénz az építéshez. Pénz pedig szerintem azért nincs, mert a megyei közmunka nem kellő alapon van ki­vetve, talán nem is kellően használa­tik fel, sok el­csepeg-csupog belőle. Ezzel azonban én nem a mérnök ura­kat akarom vádolni, kiknek tisztake­­zűségükről meg vagyunk győződve, s kik talán maguk sem vették még észre a visszaéléseket, hanem csak jelezni a bajt, s ha lehet, orvosoltatni. Szerény véleményem szerint más alapra kell bazírozni az útépítési költ­ségvetést s arra szigorúan ügyelni, mert csak így épülhetnek kívánt arány­ban megyei utaink. Megyénkben az igás barmok után van kivetve a közmunka költség; ezt pótolja aztán egy kissé a gyalogszere­­sektől befolyó összeg. Meg van engedve, hogy a­kinek tetszik, a kötelezettség­től megválthatja magát, vagy fuva­rozás s kézi napszám által ledolgoz­hatja. Ez olyan félig madár, félig négy­lábú állat­forma eljárás, s e rendszer mellett szabatos költségvetést s jó utat nem várhatunk, mert hány igás barom elhull, elpusztul időközben? mi hordja aztán ki a követ? Igazolja ez állításomat a bizottsági gyűléshez beadó­­ s köz­munka elengedést kérő sok kérvény, s mutatja, hogy ez nem biztos alap. De nem is méltányos; a két, gyakran igen gyenge igás marhával biró emberek szerfelett vannak így terhelve, é­s hány nagyobb földbirtokost ismerünk, kinek földje vagy parlagon hever, vagy legelőbérben mivelik azt, váljon aránylag foly-e be az ilyentől a köz­munka? Hát még a kereskedőkről mit mondjunk ? úgy szinte a tőkepénzesek s uzsorásokról; ezek többnyire a gyalog­szeresek osztályába h­atnak, vagy leg­feljebb házas zselléreknek. Nincs hát meg az arány! Még hozzá csatolom ehez a kül­honi szakértők azon véleményét is, hogy nemzetgazdászati tekintetből is eltörlendő ez alap, mert — ott leg­alább — véletlen csökkentette állítá­suk szerint az igás marhalétszámot s ez nálunk is megtörténhetik, a­mi saj­nos lenne. Azonban hány ki is játszsza az összeíró bizottságot? többnyire ősz­szel van az összeírás; elvet a földmi­­ves; különben is szeret vásárra menni, eladja ökrét; beírják házas zsellérnek; két hétig az is; de még szebbeket vesz s jót nevet fizető társain. — De jó nem lehet az út még azon esetben sem, ha mind kifuvarozná és ledolgozná is il­letőségét. Sok ügyességet elismerek én népünkben, megcsinálja úgy, ahogy az utat is, de még­sem szakértő, mert hiába! ahoz is tudomány kell. Hány­szor marad el miatta a mezei munka! a piratakti saasaa«. (Beszély.) Irta: Sz. B. 1. (Folytatás.) „Hallja Kálmán, maga nagy bolond.“ — „Oh, nagysád fölötte boldoggá tesz.“ — „Jaj de meleg van itt.“ — „Majd én enyhíteni fogom a mele­get." Is Kálmán urfi kalapjával legyezé az imádottat. A ponyvákból rögtönözött színfalak mö­gött Finum Rózsi most köti fejére piros selyem kendőjét, ábrándosan tekint Göndör Sándorra, ki nem más, mint Tarna Jenő, Cserey úr ven­dége, de Göndör Sándor igen szomorú, pedig még csak a színfalak mögött a prima­donna meg nem állja eré nélkül. — „Hallja csak Tárna, maga talán sze­­relmes!“ — „Hát aztán ?!“ — „Hát aztán!? Legalább mondja meg kibe ?“ — „Magába bizonyára nem, tudja meg szép Lukróczia.“ — „Hm, de nagyon bánom! . . . maga goromba.“ — „Mi baja kisasszony ? miért harag­szik?“ kérdé Riger Lajos, Tárna Jenő lakó­társa. — „Mi köze hozzá, akármi bajom van ?“ — „De hát ha megmondom, kibe szerel­mes Tárna?“ — „Édes Riger, kedves Riger, mondja meg.“ — „Ah, most már kedves vagyok ugye? tehát hallja meg, ő szerelmes — — a-----­házi­asszonyába, Cserey úr nejébe, az angyal szép Melániába!“ — „És viszont szerettetik?!“ — „Sejtjük, hogy a nő szeret, de tit­kolja.“ — „És Tárna azért szomorú? hiszen csak nyilatkoznia kell, azonnal megtudja, széna-e, vagy szalma !“ — „És ha szalma?!“ — „Az megint csak Tárna baja lesz.“­ — „Bocsánat kisasszony!“ — szólt közbe az ügyelő — „Finom Rózsit várja a közön­ség.“ — A primadonna a színpadra rohant, a kö­­zönség el volt ragadtatva, mily csinos paraszt menyecske! Melánia csak Gönczy Sándort nézte, szebb betyár­legényt tán még a Bakony sem látott, mint ez a bujdosni készülő paraszt-le­­gény; oly bánatosan énekelt, mintha szivéből fakadt volna a dal; és azt csak egy vette észre, hogy azok az ábrándos s szerelmet tük­röző szemek folyvást egy alakra tapadtak, an­­nak eshettek viszontszerelemért, annak beszél­­tek kétségbe­esésről. Melánia megérte e tekintetet, mely reá irányult, megsimitá homlokát, gondolatai lá­zasan forrongtak, látta maga előtt a színészt, hallá énekelni, hangja magasabb, nagyobb helyre vágyott, itt visszaverődött a d­al»cson£

Next