Bereg, 1879. (6. évfolyam, 1-52. szám)
1879-07-15 / 28. szám
28. szám, Y-dik évfolyama Beregszász 1879. julius 15. BEREG TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKŰ HETILAP. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN DÉLELŐTT. Az előfizetési és hirdetési dijak szintén fentirt helyre küldendők. Előfizetési dij: Egész évre..........................4 ft.. Szerkesztői és kiadói helyiség, hova a lap szellemi részét illető közlemények s reclamátiók küldendők Beregszászban Árok utcza 43. A kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetési dijak: Bélyeg dij: minden egyszeri hirdetésnél 30 kr. Nyilt tér sora 20 kr. Egyes szám ára 10 kr. Hirdetési dij: minden 50 szónál kisebb hirdetésnél 50 kr., 100 szóig 1 ft satb. aránylag. Hirdetések s nyilttérbe szánt közlemények készpénz fizetés mellett fogadtatnak el. Nagyobb terjedelmű többszöri hirdetéseknél 10°/# levonatik. Szerény vélemény megyei útépítészetünk javításéra. A „Bereg“ ez évi 25-ik számában „B.“ név alatt jelent meg egy czikk, melyben fel van tüntetve, hogy Barkaszó, Gutsatb. községek, kivált sáros időben, egészen el vannak zárva a világtól, s hangsúlyoztatik, hogy nemzetgazdászati tekintetből is gondoskodni kellene ezek számára jó közlekedési utakról. Én ezen véleményt teljesen magamévá teszem, mert ezen községek — de ezeken kívül még hány?! — épen oly nehezen juthatnak el forgalmi piaczcal s kereskedéssel biró városainkhoz, mint a makóiak Jeruzsálemhez, ha ugyan eljuthatnak! mert az néha lehetetlen, s valóban boszantó lehet rájuk nézve, midőn a vonatot látják elrobogni határukon, ők pedig meg sem mozdulhatnak, s csak busán néznek utána, mint a szárnyaszegett vándormadár néz költöző társai után. Méltó azért, hogy figyelembe vegyük helyzetüket, s foglalkozzunk e tárgygyal, — hátha találnánk valami kisegítő eszközt részükre is a javíthatnánk valamit most egész hanyatlásnak indult útépítésünkön. E czikknek ez a czélja : a czél jó, az eszme az-e? azt az olvasó ítéletére bízom. Nagy dolog, az igaz, jelenleg hazas, vagy épen megyei mellékutak építésére gondolni. Ha politikai lap lenne a „Bereg“, akkor elmondanám, hogy most előbb való a szerajevói és novibazári, de így hallgatok vele, mert nem is egészen ez az ok, ami lehetetlenné teszi rendszeres útépítéseinket, hanem hozzájárul ehez még az, hogy nincs pénz az építéshez. Pénz pedig szerintem azért nincs, mert a megyei közmunka nem kellő alapon van kivetve, talán nem is kellően használatik fel, sok elcsepeg-csupog belőle. Ezzel azonban én nem a mérnök urakat akarom vádolni, kiknek tisztakezűségükről meg vagyunk győződve, s kik talán maguk sem vették még észre a visszaéléseket, hanem csak jelezni a bajt, s ha lehet, orvosoltatni. Szerény véleményem szerint más alapra kell bazírozni az útépítési költségvetést s arra szigorúan ügyelni, mert csak így épülhetnek kívánt arányban megyei utaink. Megyénkben az igás barmok után van kivetve a közmunka költség; ezt pótolja aztán egy kissé a gyalogszeresektől befolyó összeg. Meg van engedve, hogy akinek tetszik, a kötelezettségtől megválthatja magát, vagy fuvarozás s kézi napszám által ledolgozhatja. Ez olyan félig madár, félig négylábú állatforma eljárás, s e rendszer mellett szabatos költségvetést s jó utat nem várhatunk, mert hány igás barom elhull, elpusztul időközben? mi hordja aztán ki a követ? Igazolja ez állításomat a bizottsági gyűléshez beadó s közmunka elengedést kérő sok kérvény, s mutatja, hogy ez nem biztos alap. De nem is méltányos; a két, gyakran igen gyenge igás marhával biró emberek szerfelett vannak így terhelve, és hány nagyobb földbirtokost ismerünk, kinek földje vagy parlagon hever, vagy legelőbérben mivelik azt, váljon aránylag foly-e be az ilyentől a közmunka? Hát még a kereskedőkről mit mondjunk ? úgy szinte a tőkepénzesek s uzsorásokról; ezek többnyire a gyalogszeresek osztályába hatnak, vagy legfeljebb házas zselléreknek. Nincs hát meg az arány! Még hozzá csatolom ehez a külhoni szakértők azon véleményét is, hogy nemzetgazdászati tekintetből is eltörlendő ez alap, mert — ott legalább — véletlen csökkentette állításuk szerint az igás marhalétszámot s ez nálunk is megtörténhetik, ami sajnos lenne. Azonban hány ki is játszsza az összeíró bizottságot? többnyire őszszel van az összeírás; elvet a földmives; különben is szeret vásárra menni, eladja ökrét; beírják házas zsellérnek; két hétig az is; de még szebbeket vesz s jót nevet fizető társain. — De jó nem lehet az út még azon esetben sem, ha mind kifuvarozná és ledolgozná is illetőségét. Sok ügyességet elismerek én népünkben, megcsinálja úgy, ahogy az utat is, de mégsem szakértő, mert hiába! ahoz is tudomány kell. Hányszor marad el miatta a mezei munka! a piratakti saasaa«. (Beszély.) Irta: Sz. B. 1. (Folytatás.) „Hallja Kálmán, maga nagy bolond.“ — „Oh, nagysád fölötte boldoggá tesz.“ — „Jaj de meleg van itt.“ — „Majd én enyhíteni fogom a meleget." Is Kálmán urfi kalapjával legyezé az imádottat. A ponyvákból rögtönözött színfalak mögött Finum Rózsi most köti fejére piros selyem kendőjét, ábrándosan tekint Göndör Sándorra, ki nem más, mint Tarna Jenő, Cserey úr vendége, de Göndör Sándor igen szomorú, pedig még csak a színfalak mögött a primadonna meg nem állja eré nélkül. — „Hallja csak Tárna, maga talán szerelmes!“ — „Hát aztán ?!“ — „Hát aztán!? Legalább mondja meg kibe ?“ — „Magába bizonyára nem, tudja meg szép Lukróczia.“ — „Hm, de nagyon bánom! . . . maga goromba.“ — „Mi baja kisasszony ? miért haragszik?“ kérdé Riger Lajos, Tárna Jenő lakótársa. — „Mi köze hozzá, akármi bajom van ?“ — „De hát ha megmondom, kibe szerelmes Tárna?“ — „Édes Riger, kedves Riger, mondja meg.“ — „Ah, most már kedves vagyok ugye? tehát hallja meg, ő szerelmes — — a-----háziasszonyába, Cserey úr nejébe, az angyal szép Melániába!“ — „És viszont szerettetik?!“ — „Sejtjük, hogy a nő szeret, de titkolja.“ — „És Tárna azért szomorú? hiszen csak nyilatkoznia kell, azonnal megtudja, széna-e, vagy szalma !“ — „És ha szalma?!“ — „Az megint csak Tárna baja lesz.“ — „Bocsánat kisasszony!“ — szólt közbe az ügyelő — „Finom Rózsit várja a közönség.“ — A primadonna a színpadra rohant, a közönség el volt ragadtatva, mily csinos paraszt menyecske! Melánia csak Gönczy Sándort nézte, szebb betyárlegényt tán még a Bakony sem látott, mint ez a bujdosni készülő paraszt-legény; oly bánatosan énekelt, mintha szivéből fakadt volna a dal; és azt csak egy vette észre, hogy azok az ábrándos s szerelmet tükröző szemek folyvást egy alakra tapadtak, annak eshettek viszontszerelemért, annak beszéltek kétségbeesésről. Melánia megérte e tekintetet, mely reá irányult, megsimitá homlokát, gondolatai lázasan forrongtak, látta maga előtt a színészt, hallá énekelni, hangja magasabb, nagyobb helyre vágyott, itt visszaverődött a dal»cson£