Bereg, 1882. (9. évfolyam, 1-53. szám)

1882-01-01 / 1. szám

­Köztársadal­unk életének általános jellem­vonása közelismerés szerint a múlt év folyamán pangás, ridegség, közönyösség volt. Maradhat-e ez így továbbra is? Nem kötelességünk-e köz­társadalmunk szellemét oly niveaura emelni, hol annak a kor értelmi és anyagi haladásával megegyező­leg állania kell? Nem szükséges-e, hogy tevékenységünket a társadalmi élet és szel­lem fejlődésére nagyobb mértékben latba vessük, mint eddig? Hiszen a társadalmi közszellem fejlődése nélkül emberi feladatunkat sem telje­síthetjük kellő mérvben, annyival inkább nem teljesíthetjük hazai és polgári, valamint családi kötelességeinket, mert egészséges társadalmi élet nélkül beteges a hazai politikai, polgári és csa­ládi élet. Hol pedig a társadalmi élet az egyet­értés és kölcsönös bizalom biztos bázisán alap­szik, ott virulni fog a haza, virulni fog a csa­lád, virulni a megyei és társadalmi közélet. — A nélkül a rideg önzés és közönyösség kérge fedi el sziveinket egymás érdekeitől s a köz­ér­zéstől, mely minden nemesnek, jónak és szépnek szülőanyja! Óhajtandó, hogy e nemes közérzés, mely egészséges társadalmi életet képes teremteni: hassa át és szülje újra ez uj évben mindnyá­junk szivét! Hozza létre megyei, városi és magán­éle­tünkben az egyetértés amaz áldásait, melyek után szivünk emberi rendeltetésünknél fogva óhajtozni van hivatva! Legyen e felviradt új­ év a boldogság, meg­elégedés, szeretet és egyetértés éve közöttünk! S e hittel és reménynyel, hogy ez úgy leend, kívánunk olvasóinknak: „Boldog ujj é­v­et!” megh­atottan környezek a koporsót, mely „a megye leg­rokonszenvesebb alakját“ zárta magába, melyre szebbnél szebb koszorúkat helyeztek nemcsak a család tagjai, ha­nem a megyében létező testületek és egyletek is, melyek­nek az elhunyt szintén fájdalmasan meggyászolt ha­lottja volt.­ ­ Péchy Tamás: A megyeházról gyászlobogót lenget a téli fuvalom. Péchy Tamás, megyénk osztatlan szeretetét méltán kiér­­­demelt alispánja nincs többé. •­­ Az az általános fájó érzelem, mely e megyének minden társadalmi rétegénél nyilatkozott az elhunyt ha­lála­­felett, azok az őszinte szívből eredő bánatkönyek, melyek az" elhunyt ravatala köré csoportosult résztvevő "közönség szemeiben csillámlottak, mindmegannyi tanúi annak­, hogy e megye jegyzőkönyveibe méltán lett leg­közelebb beigtatva az elhunytnak egyéniségét találóan jellemző azon kifejezés: „Ő volt megyénk legrokon­­szenvesebb alakja.“ Nyájas, barátságos kellemes modora vonzó hatást gyakorolt mindenkire, ki a társadalmi életben vele érint­kezett. Őszinte nyílt modora, aranytiszta férfijellem­e,­ .egészséges humora, mely — kivált huzamos betegségének beállta előtt — szellemdús társalgását oly vonzóvá és kedvessé tévé, mindenkiben mély rokonszenvet keltett, mely a boldogultat kora sírjáig kisérte. Törhetlen igaz­­ságszeretete,­­lelkiismeretessége és szakértelme, mely öt, mint a megye tisztviselőjét jellemző, általános becsülést vívott ki számára. E szeretet, közbecsülés és ragaszkodás élénk kife­jezést nyert az elhunytnak temetésén, hol a népek ezrei SILVESZTER ÉJJELÉN. Irta: RADICS ,MIHÁLY. Csikorgó hideg van. A hó csak úgy ropog a csizma­talp alatt. Szél uram sem czeremóniáz sokat, hanem úgy magyar Miskáson vágja az ember szeme közé a házfede­lekről fel-fel kapdosott s porrá zúzott havat. S az a legszebb, hogy oly büszke, hogy „pardon“-t sem kiált, ha az embert nyakon önti azzal a hideg hókásával. Az ember utóvégre megsokalva Szél uram gorombáskodásait szépecskén — mint a gyönge nő, ha férje történetesen jó kedvben talál haza jönni — kitér utjából s a meleg szobába menekül, hol a meleg kályha mellől neveti, kaczagja a dühöngőt. Szól uram, a nemzetessége majd megpukkan mérgében, a­mint látja — ha úgy véletlenül az ablakon bekukkan a melegszobába — hogy őt csak kaczagják. . Még jobban tör ki belőle a méreg s hogy megmutassa, hogy nem aludt­ tej van edzett ereiben, készül a háztetőt felkapni s elvinni, vagy a kacsagók fejére dönteni. Ámde minden, amihez csak hozzá fog, úgy látszik csütörtököt mond. De azért ő figyelmessége — mint a felbőszített vadállat — bőmből eszeveszetten. Tudom, nem is jár most halandó a szabadban, (nem is tanácsolnám) hanem aki csak teheti, meleg szobába vonul. Nem is tanácsos most vele csak amúgy félvállról beszélni, mert megadná az árát a vakmerő. Én csak a fejemet dugtam ki a konyha ajtón, megnézendő, van-e csillag az égen, már­is elrabolta a legeslegszebb fejta­karómat, azt a legeslegszebbik taplósipkámat, a­melyiket még csak tizenhat év óta van (fájdalom már csak volt) szerencsém viselhetni. Még szerencse, hogy engem nem kapott fel s nem vitt magával.... Tudom, hogy reggel valahol Szibériában ébredtem volna fel. Hanem majd számolunk még egymással Szél uram (ha addig ki nem üt a statárium). „Lesz még szél uramra der.“ Ha a legdrágább sipkámat el is vitte, de rajtam ugyan ki nem fog... Nem biz Istók! Mind a két ajtó bereteszelve, a kandalóban csak úgy lobog a rőzseláng (ölfám nincs) Truczoljunk Szél uram. Meglássuk, ki hagyja félbe ha­marabb a medvetánczot!... Ezzel rágyujtottam, a finom csetneki szűz magyar dohánynyal megtöltött hosszuszáru selmeczi pipára s gyönyörködtem a semmit nem tevésben. (Itt mellesleg megjegyzem, ha el nem árulnak, hogy a dohány nem saját termesztményem. Tegnap vettem Icáik­tól úgy suttyonban vagy 16 csomócskát.) Majd­., eh — vigye a patvar — gondolom ma­gamban. Unalmas élet ez igy magamban virasztani s várni az uj évet. Elmegyek én Veronkárához, majd virasztunk kettecskén, hamarabb telik az idő. Ahogy gondoltam úgyis történt. Elmentem Veron­­káékhoz, Kopogtatok az ajtón.... semmi. Benyitok a szobába... senki. A lámpa ég, az asztalon nyitott könyv. Vissza akarok fordulni, Veronka lép be. — Hát ön itt Ernő?... Oh az már mégis sok..., hangzik a fogadtatás tárt karok nélkül. — Akit szeretünk, azért tenni semmi sem sok. Én meg szívemből szeretlek, azért amit tesz........ — Elég, elég!!.. Ha szeret, felejtsen el... ne gyötörje többé szivemet. * * •De­réchy Tamás született Szabolcsmegyében Nyir- Madán 1836. évben. Iskoláit s különösen a gymnáziumi osztályokat a sárospataki és debreczeni ev.­ref főiskolák­ban elvégezve a technikai szakban leendő magasabb ki­­képeztetés végett Bécsbe ment s az ottani műegyetemnek volt szorgalmas növendéke. Majd az alkotmányos időszak elérkeztével a láng­­lelkü s annyi nemes tulajdonokkal biró ifjú Bereg megyé­­ben kívánt tért foglalni, melynek már akkor állandó la­kosa is volt, s a társas köröknek csakhamar általánosan kedvelt tagja lett. Itten vezette oltárhoz kedvesség s női erényekben egyaránt tündöklő nejét, született Sulyok Emíliát. Az 1867-ben történt megyei általános tisztujitásnál az idegen megyéből jött, de személyes tulajdonai miatt rövid­ pár év alatt megkedvelt ifjú annyira bírta már megyénk közönségének rokonszenvét, hogy nagy szó­többséggel és lelkesedéssel Beregmegye első aljegyzőjévé választatott meg, mely állásában törhetlen szorgalma, munkakedve által általánossá tette azon ragaszkodást, melyet irányában a megye közönségének egyes körei tanúsítottak. Következő évben 1868-ban Janka Károly megyei főjegyző eltávozása következtében megürült fő­jegyzői állásra nagy lelkesedéssel megválasztatott. A tágult munkakörrel együtt a közügyek iránti te­vékenysége is fokozódott , nemcsak hivatalában volt buzgó és fáradhatatlan tisztviselő, de alig volt társadalmi tér és közügy, melynél tevékeny részt ne vett volna. Megyei közgyűléseken, különösen minden fontosabb tárgy­hoz nemcsak érdemileg hozzá­szólott, sőt már ekkor kifej­lődött szép szónoki tehetségénél fogva a közönséget gya­korta általános lelkesedésre ragadta. A politikai pártküzdelmekben a közjogi ellenzék­hez sorakozva, e pártnak oly lelkes és tevékeny tagja volt, hogy a „berogmegyei ellenzéki kör“ már első szervezke­dése alkalmával a párt első alelnökévé választotta meg, sőt 1871-ben a munkácsi választó kerület mint halpárti jelöltet felléptetve oly lelkesedéssel sorakozott melléje, hogy az azon kerületet hatalmával uraló összes uradalmi tisztség erőszakoskodásai s a kormánypárt és közegeinek minden rendelkezésére álló pressióinak alkalmazásba ho­zatala s teljes erőfeszítése kellett ahoz, hogy ellenében nehány szavazattöbbséggel Leónyay József kormánypárti jelölt megválasztását kierőszakolja. 1873. évben már annyira bírta az elhunyt megyénk közönségének osztatlan bizalmát, hogy­ Horváth István kormányzó alispánnak főispánná lett kineveztetése követ­keztében megüresült alispáni állásra egyhangúlag s köz­lelkesedéssel Péchy Tamás választatott meg. Hogy minő munkásságot, tevékenységet, minő rész­­rehajlatlan igazságszeretetet tanúsított az elhunyt ezen állásában, felesleges vázolnunk, hiszen az tudva van ol­vasóink előtt, kik a boldogultat mint tetterős férfiút sú­lyos és életemésztő betegsége előtt ismerték. E törhetlen munkásságának s részrehajlatlan igaz­­ságszeretetének kifolyása azon ragaszkodás is, melyet e megye közönsége a legközelebbi tisztujitáskor irányában tanúsított, midőn az életerejében megtört férfiút díszes állására — melyet egykor oly példányszerüleg töltött be — újból egyhangúlag választá meg. Hosszas szenvedés, sir felé hanyatlás volt egy idő óta a boldogult alak élete. Most már vége a nehéz küzdelemnek. Ott nyugszik a hosszú küzdelemben megtört alak a sirkert csendes hantjai alatt. De emléke szivünkben élni fog s ápolni fog­juk azt a szeretet melegével. Szelíd, barátságos arczvoná­­sait emlékünkbe véssük, szellemével az emlékezet tükrén át gyakran társalkodunk, s örökre feledhetetlen lesz előt­tünk azon páratlan jellem, kinek neve úgy van megörö­­kitv­e megyénk évkönyveiben, mint „Beregvármegye leg­rokonszenvesebb alakja.“ Legyen áldott emlékezete! Megyei bizottmányi ülés 1881. deczember 29-én. A folyó évi deczember 29-én tartott megyei bizott­sági ülésre igen szép számú közönség jött össze a tör­vényhatóság székhelyén, úgy, hogy a szűk és kényel­metlen terem szinültig megtelt a közügyek iránt érdek­lődő megyei bizottsági tagokkal. Azaz hogy pardon­ nem annyira a közügyek, mint inkább a gyűlés egyik feladatává kitűzött s újonnan rendszeresített „alszám­­vevői állás“ betöltése iránt érdeklődő közönséggel. Az élénk választási hangulatban levő közgyűlést főispán úr a méltósága megnyitván — első­sorban is meleg szavakban emlékezett meg a köztörvényhatóságot ért azon fájdalmas csapásról, mely szeretett alispánja, Péchy Tamás gyászos elhalálozása által a megye közön­ségét érte. — A fájdalmas visszaemlékezés érzete hatotta át mindenkinek szivét a szomorú esemény miatt. Mert valóban alig létezik ember a széles megyében, ki ne saj­nálná azt a kedélyes, lekötelező modorú, csupa szív és jóságból öszzealkotott embert, kinek szelíd galamb ter­mészete ment volt minden harag és gyűlölködéstől, ki roszat soha senkinek nem tett, ki minden jóravaló embert szeretett és pártolt, ki senkit sem gyűlölt s kinek talán epéje sem volt.­­ Ugyanazért közhelyesléssel találko­zott az elnöklő főispán azon indítványa, hogy az elhunyt iránti közrészvét­el emléke iránti tisztelet jegyzőkönyvi­leg megörökíttessék, és erről az elhunytnak hátrahagyott özvegye a jegyzőkönyv másolatával értesíttessék. Bejelentette ezzel kapcsolatban a főispán, hogy az alispáni teendőknek ellátásával — az ez állásnak válasz­tás utjáni betöltéséig — a törvény rendelkezése nyomán Joloszty Gyula megyei főjegyzőt bízta meg, mit a köz­gyűlés helyeslőleg tudomásul vett. Olvastatott ezután az országos veres kereszt elnö­ í­kének gr. Károlyi Gyulának, a veres kereszt egylet or­szágos szervezése tárgyában a megyéhez intézett kérvé­nye, s ezzel kapcsolatban Pest-, Pilis- és Solt- törvé­nyesen egyesült megyének e tárgyban hozott bizottmányi határozata. Mindkét megkeresés elvileg elfogadtatott a közgyű­lés által. A megkeresvényben hangsúlyozott állandó ala­pítvány tételét azonban — tekintettel megyénk szigorú anyagi viszonyaira — a közgyűlés ezúttal mellőzte. — Kimondd azonban határozatilag, miszerint e közhasznú, humanitárius egyesület e megye területén is társadalmi úton terjesztendő és megalakítandó — ugyanazért a me­gye minden vidékére tekintettel, a főispán elnöklete alatt egy számos tagból álló létesítő bizottságot választott, mely bizottságnak feladatául tűzte az egyletnek e me­­gyébeli szervezését és létrehozását. Az 1882-ik évi megyei költségvetést a belügymi­niszter némi csekély módosítással és törléssel jóváhagyva lekülde. — A közgyűlés a miniszteri jóváhagyást tudo­másul vette, s egyszersmind elhatározta, hogy a jóvá­hagyott költségvetés végrehajtás végett az alispáni hiva­talnak kiadassák. E tárgygyal kapcsolatosan Kántor Sámuel bizottsági tag azon indítványt terjesztette elő, hogy a­mennyiben a megyei házi pénztár (domestika) megalkotása tárgyá­ban készült törvényjavaslatnak, a képviselőház közigaz­gatási bizottságában történt tárgyalásánál, a hírlapok útján annak jött nyomára, hogy a tiszaháti és munkácsi szolgabirói hivataloknál jelenleg rendszeresítve levő két­­két szolgabirói segédhivat­­­l tervben lévő törvényjavas­lat által egyre redukáltatni czéloztatik, tekintettel arra, hogy a megye közönségének a megszüntettetni czélzott K. S. — Hát gyötrés az, ha azt mondom: szeretlek job­ban, mint önmagamat... — Ha szeret, szerelmére kérem, távozzék. — De miért e szeretetlen elutasítás?.. — Azért, mert gyűlölöm önt. — Gyűlöl ?.. Honnan e hirtelen változás ?.. Vagy., aha kezdem érteni... Jól vagyunk. Amióta Jenő is teszi viziteit, azóta lettem én gyűlölt.. Jól van... Is­ten látja szivem, hogy,... — Hagyja el, hagyja el... Jenő nem hibás. Mit tehetek én arról, ha ön oly gyűlöletessé tette magát én előttem... Még egyszer kérem, távozzék... Nemsokára vége az évnek, legyen vége szerelmünknek is. — Az új év kezdetével, uj élet is kezdődjék, nemde? — Úgy van, csak távozzék... — De asszonyom, addig nem távozom, míg meg nem mondja, hogy miért kezde úgy gyűlölni. Hiszen még tegnap úgy szeretett és én oly boldog valók. Vagy hazudott akkor, midőn keblemen ringatva fülembe azt rebegék ajkai: „szeretlek a sírig.“ Ami tegnap igen volt, az ma már nem. Elégedjék meg eddigi szerelmemmel. Mától fogva nem ismerjük egymást... Távozzék. — Ez utolsó szava? — Amen. — Jól van. Köszönet eddigi szerelméért is. Ha egy nap alatt oly gyűlöletes tudok lenni egy oly­a­n­ szemében, ki úgy szeretett, ki életét is feláldozta volna érettem, s akit én Istenként imádtam s imádok még most is, kinél boldogságomat véltem föltalálhatni... ám legyen. Meg­nyugszom sorsomban. Talán csodálkozik rajta, hogy nem

Next