Határszéli Ujság, 1913. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1913-07-07 / 27. szám

2. oldal­­ get tett, akkor az erkölcsi diadalt biztosít­hatja. Tudjuk, hogy a vármegye és a város hazafiasan gondolkodó közönsége élénk ro­­konszenvvel fogja kísérni a függetlenségi és 48-as párt elvi magaslaton álló nehéz küz­delmét és nagy számmal jelenik majd meg a közgyűlésen, hogy az erkölcsi sikert lel­kes hangulatával is fokozza; — még­is nem adjuk fel a reményt, hogy a jobb belátás győz s a vármegye vezetői beérik a Tisza kormány bemutatkozásának csendes és za­vartalan tudomásul vételével. Adja Isten, hogy úgy legyen, bár elv­társainknak egy kis harci hevület meg nem árt s az erkölcsi siker csak növelendi az önbizalmat és az összetartozás annyira szük­séges érzetét. Paktum — a románokkal. (kk.) Nemcsak államiságunk souverainitá­­sára, magyarságunk tekintélyére kiható, de egye­nesen veszélyt jelentő, egyenesen a magyar állam­eszmét érintő Tisza István ama politikai kacér­kodása, amelyet a nemzetiségiekkel, különösen az oláhokkal űz. Nincs a magyar nemzetiségiek között a magyarságnak olyan vakbuzgó ellen­sége, olyan lángoló gyűlölője, a magyar kultúra terjedésének nincs olyan konok elszigetelője, mint a bérces Erdély oláh lakossága, Nagy- Románia poetikus álmodozói. Ahol csak lehet, igyekeznek ellensúlyozni a magyar kultúra át­alakító hatását és mindenütt megragadják az alkalmat, hogy nyíltan tüntessenek a független magyar állam intenciói, törekvései ellen. A március 15-iki botrány, amelyet éppen nálunk rendeztek az oláh kispapok, egyike volt ama súlyos arculcsapásoknak, vakmerő merény­leteknek, amellyel a dühöngő oláhok majdnem minden héten inzultálják legszentebb nemzeti eszményeinket. Ugyan micsoda vakmerőség kell ahhoz, hogy az állam területén, magyar földön, a magyar szellem és kultúra terjesztésének egyik hírhű hajlékában — magyar illetőségű emberek nyíltan, hangosan kigúnyolják imádságunkat, fo­hászunkat?! Csak az oláh elvakultság, az oláh impertinencia képes felelni erre! De itt van még egy jellemzőbb példa. A szatmári ügyészségnek éppen a múlt héten be­nyújtott vádirata világosan előadja, miként, ho­gyan bujtogatta fel Marosán György, ez a lelki­­ismeretlen pópa-agitátor a korlátolt, műveletlen oláhokat a munkácsi püspök kiküldöttje, az egyházmegyei tanfelügyelő ellen. Egyenesen szörnyűség, hogy egy magyar állampolgár for­radalmár módjára, lázító módjára fölingerelje a népet egy másik paptársa és fölentősebb ható­sága ellen és kiirtsa a nép szívéből a haza és szülőföldjük iránti hűséget, szer­etetet, kötelességet! Nem szenved kétséget, az összes nemzeti­ségiek között a románok azok, akik államiságunk ellen a legtöbb és legkíméletlenebb orvtámadást kockáztatják meg és a legádázabb dühvel vannak eltelve nyelvünk, magyarságunk, ideáljaink iránt. Az államot képviselő és megszemélyesítő hata­lomnak elszánt, minden lehetőséggel számoló harcot kellene indítani a fészkelődő oláhok ellen, ha azt akarná, hogy Magyarország területi integ­ritása sértetlenül fennmaradjon. Harcot, amelyben minden eszköz felhasználása jogosult, amelyben minden fegyver alkalmazása méltányos, mert olyan cél érdekében történik, amely az állam territoriális fennmaradását biztosítja. S mit látunk? A magyar kormány elnöke a legélesebb harc bejelentése helyett a románok diadalát jelenti be. Ahelyett, hogy erélyes intéz­kedésekkel gátat vetne a román hóbortoknak, az oláh bolondgombák terjesztésének, ahelyett, hogy útját állaná a ragályos oláh eszmék elszé­­lesedésének, a magyar kormányelnök összepaktál velük, sőt segítségükkel a mandátumot is meg­szerzi Aradon. Ahelyett, hogy megfenyítené a véresszájú, minden hatalmi tekintélyen átsikló izgatókat, ahelyett, hogy bátorságának és elhatá­rozottságának e téren is tanújelét adná, a ma­gyar kormányelnök egyszerűen összeölelkezik az oláh izgatókkal, a magyar állameszme legnagyobb ellenségeivel. Hát ez a legérthetlenebb vakme­rőség! Mert a miniszterelnöknek az oláhokkal való paktálása nemcsak elárulása nemzeti vágya­inknak, de aláírása az állam magyarságának és egységének is. Mert az oláh izgatókkal való meg­­békülés nem egyéb, mint annak az elvnek életbe­lépése, hogy ahány nemzetiség van Magyar­­országon, annyi elkülönült nemzet is van, annyi részre szakadhat idő múltán az egységesen kor­mányzott magyar állam' Íme, az erős kéz erőssége! íme, a rövid­látás és eszelősség politikai példája! TÁRCA: A madarak életkora. Alkmaar városában (Hollandia) 1672-ben egy olyan hattyú múlt ki, melynek még 1573-ban rézkarikát tettek volt a nyakára, melyre az év­számon kivü­l a hattyú tulajdonosának nemesi címere is rá volt vésve. Tekintve, hogy a kari­kát csak anyanyi példányokra szokták volt alkal­mazni, elmondhatjuk, hogy a hattyú csak pár hó­nappal volt kevesebb száz évesnél. De a hattyú, némelyek állítása szerint 300 évig is élhet. Nau­mann, a Németország madarairól írt művében példát is említ erre. A hattyú után mindjárt a sólyom követke­zik, amelyről Knauer a „Naturhistoriken“-ben azt mondja, hogy ismertek e nemű madarat, mely 162 éves volt. Ilyen nagy életkort s talán még magasab­bat is érnek a sasok és keselyük, így pld. 1719- ben elhalt egy kőszáli sas, melyet 104 évvel előbb fogtak és amely már szabadon léte alatt is szép sor évet élhetett. Egy fakó keselyű, melyet 1706- ban kerítettek kézre, 1824-ben szűnt meg élni, tehát 118 évet töltött fogságban. Schinz egy sas­keselyűről beszél, amelyet gyakran láttak a Grin­­delwaldi glecsernél egy kőszálon ülni, amelyet az ottani legöregebb emberek már kora ifjúságuk­ban is ugyanazon a helyen észleltek. Naksonál, Laaland szigetén, 1881. április 15-én egy király­sast ejtettek el, melynek a nyakán ércláncocská­­val odafüzött bádogpalackocskát s ebben cédu­lát találtak dán nyelven irt következő följegy­zéssel : „Elfogták és ismét szabadon bocsátották 1792-ben Andersen R. és C. Bőle a Falsteren, Dánia.“ Ebből nemcsak a sasnak hosszú élettar­tama, hanem az is kiderül, hogy hazájához híven ragaszkodik, mivel Laaland és Falster testvér­szigetek. A papagályok is hosszú ideig élnek. Fogva tartott példányokon e tekintetben bámulatraméltó tapasztalatokat tettek. Egyesek közülök jóval túl­élnek családokat, melyeknek körében fölnevelked­tek és életök nagy részét töltötték; sőt, amint Amerikában egy monda állítja, egy egész nép kipusztulásának, végeltűnésében voltak életben maradó tanúi. „Valószínű“ — mondja Humbolt Sándor — „hogy az aturok népe nemrég enyé­szett el. Mert Maipruresben van még egy öreg papagály, amelyről a benszülöttek azt állítják, hogy ők ennek a beszédét azért nem értik, mert a már kihalt aturok nyelvén szól. A vizi és mocsári madarak közt is vanak, melyek az embereknek egész nemzedékeit látják jönni és eltűnni. Ismertek már olyan dunna-luda­­kat, melyek száz éven felül éltek. A kakuk is nagy kort érhet el. Naumann szerint egy kakuk, melyet szavának minden más­tól megkülönböztető jellegzetességéről ismertek, 32 nyáron át szólott ugyanazon erdőterületen. Igen hosszú életű a holló. Szájhagyomá­nyok szerint állítólag élhet három-négyszáz évig. Újabban egy földbirtokos a következőket beszéli el: a holló életkorára vonatkozólag példát hoz­hatok fel, melyből kitűnik, hogy ez a madár, egyenletes jó körülmények között, a fogságban 90 évnél tovább élhet. 1851-ben, 90 éves korá­ban elhalt apámnak falusi birtokán, a baromfi­­udvaron volt egy holló is. Ez, önként érthetőleg, nagyobb szabadságot élvezett, mint — a galam­bokat kivéve — bármely más szárnyas társai, Jakab volt a neve. Szárnyait minden évben meg­­nyesték, de csak annyira, hogy épen nem száll­hatott nagyon magasra s messzire sem repülhe­tett. Ház, udvar, kert, sőt a ház mellett elhaladó községi út is rendelkezésére állott Jakab úrnak; de ő szabadságával sohasem élt vissza. A me­zőre vagy erdőbe távolabbi kirándulásokat nem tett; minden este rendesen visszatért éji szállá­sára, a kutyaólhoz s az időjárásnak megfelelően az ólban, vagy a tetején húzta meg magát. A házőrző kutyával mindig különös barátságban HATÁRSZÉLI ÚJSÁG, 1913. julius 7. Pártoljuk hazánk iparosait. A „H. U.“ számára irta: Jaczkovicsné, G. Margit. Vessünk csak egy kis körültekintést hazánk ipari terén és hasonlítsuk azt össze Európa bár­mely más államéval, nem azt látjuk-e, hogy a mi iparunk milyen csiga­lassúsággal halad előre? S a­mikor ez összehasonlítást tettük, akkor lát­juk, hogy milyen szegények, koldusok és árvák vagyunk az ipar terén. Ilyenkor önkénytelenül is kutatjuk az okot és megdöbbenve vesszük észre, hogy hiányzik iparosaink tudása, műveltsége és az ipar iránti szeretete. És leginkább hiányzik az intelligens osztály pártolása (a szellemi téren) ahelyett, hogy meg­értve az ő nagy hiányukat, pártolólag lépne mel­léje, elfordul tőlük, önmagára hagyja őket a nagy tudatlanságban. Lássuk csak a külföld egyes államait, hogy náluk­ az ipar fejlődésének a titka miben is rejlik? A nép nyelvén, és az iparos osztály mű­veltségének fokához, olyan heti füzeteket adnak ki, olyan modorban és olyan dolgokról írva, amit a kezdő olvasó is megért. Vasárnap délutánon­ként pedig, ipari felolvasásokat tartanak ingyen és ezen ingyenes előadások, hozzák meg az ipar gyors fejlődését, mert ez által a felszabadult ipa­ros ifjú tovább művelődik, további képesítést nyer mindazon ipari dolgokban, amikben netalán még járatlan lenne. A külföldi iparos lapok akként vannak szer­kesztve, hogy belőle elsajátítja minden iparos azt, amire neki feltétlenül szüksége van, s ezért aztán a külföld iparosai között megvan az ösz­­összetartás, s ez az összetartás szövetkezteti őket gyárak létesítésére. És innen ered azután az ő, vagyis az állam meggazdagodása is, mert amikor együvé tömörülnek és gyárakat létesíte­nek, óriási haszon urai. Míg nálunk ? . . . Van ugyan annak a sze­gény iparosnak lapja, de nincs is köszönet benne, tele van az idegen kiejtésű szavakkal, — amit az a néhány elemit végzett ifjú, nem hiszem, hogy megértene, — tele van, hivatalos miniszteri ren­deletekkel és ... és havi gyűlések kimutatásá­val .. . Ezzel aztán, legyen okosabb, tanultabb és műveltebb a tanulni vágyó iparos lelke! Óriási baj még az is nálunk, hogy az ipari pályára leginkább csak az I., II., III.-ik elemit vég­zett fiúk lépnek és legnagyobb baj, hogy amikor felszabadulnak, nem ismerik a továbbképzést. Nem ismerhetik, mert hiszen nincs kinek őket felvilágosítani, fokonként tovább képezni, út­mutatással szolgálni, így azután nagyobb része, a tudatlan és szociális érzelmű kolomposok után indulva, belebotlik a pálinkás lebujokba, amely viszi őket tovább a lejtős után lefelé, a teljes züllés felé . . . A szorgalmasabba pedig ? . . . Látva, hogy e haza élén nem boldogulhat, szökik a külföldre, ott keresi a boldogulást. Ekként pusztul hazánk iparának munkája. Már­pedig ott, ahol nincs munkás, jólét nem le­het, de hiányzik a gazdagság nagyon, nagyon... Ébredjünk fel hát mély zsibbadásunkból hi­szen láthatjuk milyen veszély fenyeget! Ma­ hol­nap, koldusokká földönfutókká leszünk, nem lesz

Next