Kárpáti Lapok, 1899 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1899-01-01 / 1. szám

Azok között a férfiak között ugyanis, akik a máramarosi rutének érdekeit felkarolták, e nép iránt jóakaratot, mondhatni rokonszenvet éreznek, legelső helyen áll Pogány Zsigmond tiszavölgyi járási főszolgabíró, ki mint a járás első tisztviselője is mintegy hivatva van az itteni népnek segítségére, gyámolitására lenni. Ez a még aránylag igen fiatal férfiú azt az elvet látszik hivatásának tartani, hogy »munka az élet egyik legnemesebb feladata« s azért családi származásának jellegét nemcsak őseinek czimerében viseli, hanem azt ambíciójának teljes erejéből gyümölcsöztetni is kívánja. És pedig olyanok javára, akik erre leginkább rászorulnak, vagyis a föld népe javára, kiknek ügyesbajos dolgát állapotát, érdekét találatából látva, azt magáévá isme. Ő volt itt tiszavölgyön megteremtője a rutén mozgalomnak, nagy buzgalommal szervezte, vezette az ez ügyben Budapestet járt deputácziót és azóta is állandóan jár, kel és biztatja az embereket, hogy ezt a létérdeket képező ügyet sikerre vezethesse Mindezt csak azért, mert ő aki egérpályáját gyermekkorától fogva közt töltötte s a nép iránti előszeretetet úgyszólván családi örökségképen vette már át, jobban mint bárki más, látja e népnek az emhumanizmusra feltétlenül romló helyzetét. Ma, amikor az ez irányban megindított akció immár bizonyos kilátásokra jogosít föl, hálátlanság volna meg nem emlékezni Pogány F ügmondró], a mozgalom éltető *1. a máramaros tiszavölgyi '* barátjáról. napság már nagyon beírván, a ki minden.vesz ugyan anélkül, hogy L befolyása lenne a törv, ellenben ő belehat lényegébe és fáradhatmeg tesz a czél Ily csekélynek látragad és annak hagyja figyelbuzgó hive ő a rüügyének, és oly méltó a munkában hitvese: assy Sarolta, ez a minden nemes lelkű és művelt ma- s asszony, ki rövid pár év alatt hasznos cselekedetet művelt,ök más nembelije. rahói „szegény gyermekeket űző egyesület“ ő benne bírja éremtőjét, s csak az igazán gót szemvédők tudnák megmondani, hány könyet letörött az ő keze munkája, mert ő valóban átértette a bölcsnek szavait, a ki azt mondja, hogy a birtokok és javak melyekkel bírunk, nem saját mieink, mivel azokat Isten bízta mivelésünk alá, hogy azokat hasznosakká tegyük; ugyanazért igen kedves szolgálatot teszünk, midőn azokra jól gondot viselünk és helyesen gyümölcsöztetjük. Hálátlanság volna e két tiszteletreméltó egyénről meg nem emlékezni, kivált a mai korban, a midőn az emberek a jótetteket porba jegyzik, mig a bántalmakat márvány lapokba vésik. A szegények elhagyatottak és segélyre szorulók, közelebbről pedig rutén népünk ez istápolói megérdemlik, hogy derék tetteikről meg ne feledkezzünk s hacsak pár szóval is, adjuk meg az elismerést érdemüknek! Benső szükség késztet az igazság kimondására, melyet, az elmének, ismernie kell, a szájnak pedig nem szabad elhallgatni. H.—. Egyről másról. Miután különleges lelkipásztorkodási szaklapunk, folyóiratunk nincsen, jónak láttam e lapok hasábjain írni egyrőlmásról, melyek amúgy is felölelik úgy egyházi, valamint egyéb vitális kérdéseinket s érdekeinket és azokhoz kellő tájékozottsággal, szakavatottan hozzászólnak s többek meleg érdeklődését felkeltvén, a megvitatandó tárgyat élénk világításba helyezik. A helylyel-közzel meginduló közös eszmecserék utján sokat használnak e lapok érdekeinknek, mely után több oly dolog, oly eszme nyert kellő megoldást, melyet hasztalanul ke-rresnénk több hittudományi műben, melyek tudvalevőleg róm. kath. szerzőktől eredvén, a mi egyházi kérdéseinkkel oly beható tüzetességgel, pontossággal és az apróságokig terjedő részletességgel nem foglalkoznak, hogy igényeinket minden téren kielégíthessük. E szempontból is indíttatva , hogy esetleg sokaknak ugyan e kérdés nyilvánulható kételyei eloszlatásához, a nehézmények megoldásához legalább a kezdeményezés megtételével hozzájárulhassak, a közmegvitatás és a döntő ítélet fóruma elé óhajtom kitűzni alábbi, a lelkipásztorkodásba vágó kérdéseket, fölkérvén e lap mélyen tisztelt és nagytudományú papi olvasóközönségét, hogy azok megvitatása elől ne zárkózzék el, hanem élénk eszmecsere útján az ügy elintézése, a kérdések megvitatása, esetleg újabbak támasztása és elbírálása által a közjó érdekében tudományukat érvényesíteni s ezzel esetleg több paptársaik kételyeit eloszlatni s a leghelyeseb eljárás felől tájékoztatni a kérdés tevőt és esetleg másokat is, kiknek lelkében e gondolatok, e kérdések felmerültek, szíveskedjenek. A kérdések sokoldalúsága, egymástól távolállása, a közöttük fölmerülendő szoros összefüggés alánya senkit ne botránkoztasson meg, mivel nem tudományos sorrendben és következetességgel, de úgy teendjük fel a kérdéseket, amint azok elménkben felmerülnek s a legegyszerűbb módon közöltélnek, és ez okból a megteendő választ is ugyanoly egyszerű móddal ugyan, de mint a leghelyesebb és biztos praxist szeretnék olvasni, hogy annak révén az is, ki eddigelé nézeteltérésben vagy ellenkező praxisban volt, indíttatva érezze magát a leghelyesebb irány követésére. 1. E kérdéseket legelsőbben is azon kérdéssel kezdjük, hogy váljon megengedhető gyakorlat, helyes praxis-e az, melyet többen gyakorolnak áldozataink közül s mely szerint a szentmise előkészületi részében az u. n. proszkomédia alkalmával sokan, ha arra az áldozok jelenléte nem készteti s nem kényszeríti őket, az „Агнець“ baloldalán a 9. angyali rend emlékezete, tisztelete és segélyül hívása érdekében előirt 9. particula ( — частица) helyett, előmondva az összes sz. rendeket, csupán egyetlen particulái lesznek, s ugyan e praxist követik az élők mint a halottak, commemoratiója alkalmával is, csupán egy-egy particulát tévén, az előírás szerint eszközlendő több particula lételének helyettesítése gyanánt?! Ez minden esetre kényelmesebb praxis s a szent ténykedés gyorsabb lefolyására mindenesetre nagy befolyással van s ha helyes és teljes joggal és nyugodtsággal követhető eljárás, akkor csakugyan minden egyes közülünk annyival is inkább követhetné, minthogy ez által, lévén a praxis összehangzó, egyező, a szentmise végzésének hosszadalmasabb vagy jelentékenyen rövidebb volta megszűnik, a mennyiben e különbözet, eltekintve a szentmisének gyorsabb, vagy áhítatra gerjesztőbb, lassadabb, a szent ténykedés magasztos méltóságához és szentségéhez hozzá illőbb, sőt attól egyenesen megkövetelt bensőséggel teljes, átérzett, s igy természetesen hosszasabbra nyúló lassudad, méltóságteljes végzésétől s e két praxis között felmerülő időkülönbözettől, javarészben a fent ismertetett particula kevesbítés — avagy azok teljességének alkalmazása rovására írandó. E sorok írója éveken át a particulákat teljes összegükben alkalmazza ; lehetséges, hogy igen sokan, a legtöbben szintén ez eljárást követik, de ha az ellentétes praxis egy érdemű s egyaránt helyes és lelkiismeretbeli nyugodtsággal követhető, csakúgy mint a házssadalmasabb, akkor nem forog fenn semmi fontosabb indok arra nézve, miért kövesse az ember a hosszab eljárást, mellőzvén a rövidebb, kényelmesebb, de ugyanoly érdemes és ugyanoly helyes rövidebb praxist ?! Az előírás szerinti hosszadalmas, a teljes összegű particulákat felölelő praxis minden esetre helyesebb, de vájjon ez esetben bűn nélkül követhető-e a fenti, particula kevesbitéssel űzött nagy elterjedtségű gyakorlat, avagy teljességgel mellőzendő-e ? 2) A szent mise alkalmával a betegek részére s a szentség imádás céljául s hogy Üdvözítőnk mondása — minden helyen foganatosítva, megvalósítva legyen : „Се азъ съ вами есмь во всяз нидо скончанія віка“, a mi állandó jelenlétet föltételez és követel, az e szent és magasztos célok elérése végett a szentségtartóba eltétetni rendelt consecrált particulák, melyeket Urunk öt szent sebének emlékezetére ötös számban és ke- I reszt alakban elhelyezni láttam és szoktam, jó magam is, váljon feltétlenül суть „ ли наиаваемы св. кровію“ vagy pedig bűn nélkül és érvényesen és helyesen gyakorolható amaz eljárás, mely szerint а „наиаяніе св. кровію“ elhagyatik, arra való tekintettel, hogy ilyképen a „species“ nedves templomokban, ősszel, főleg és tavaszszal, de télen is a nedves hideg, nyáron a nagy hőség behatását tekintetbe véve, hosszabb ideig sértetlenül áll meg az időjárás változatai daczára mint ellenesetben. Mert habár a nyolcadnapi sőt hetenkénti szentségváltoztatást is alkalmazzuk, vannak, lehetnek esetek, melyekben e változtatás még rövidebb időközökben lenne alkalmazandó s a nyolczadnapra való halasztás már súlyos mulasztási esetet képez, — amely eset mellőzvén a „напаяній св. кровію“ eljárást, gyérebben fordulna elő. (Folytatása kov.) Van-e szükség a papi nőtlenségre? Irta: Dr. Hadzsega Bazil hittudor, tb. pápai káplán, theolog, tanár. A coelibatus a kath. anyaszentegyháznak egyik ősrégi intézménye, mellette , és ellene írtak kezdettől fogva sokan, nemrég „Egy plébános“ munkájáról emlékeztünk meg lapunkban, melyet akkor főbb vonásaiban ismertettünk is olvasónkkal, bár annak teljes indokolásával nem is értettünk egyet, mint ezt akkoriban meg is jegyeztük. Most Dr. Hadzsega Bazil írt munkát e fontos kérdésről, mely tulajdonképen a papnöveldében a tanév elején a szokásos értekezés gyanánt került s І azt a szerző 1897. szeptember hó 30-án az ungvári kir. püspöki gk. theologiai lyceum hittanhallgatóinak föl is olvasta. Utóbb elhatározta szerző ez értekezésnek a nyilvánosság előtt való közzétételét. Ebben leginkább azon indokok vezérelték, melyeket saját maga a következő szavakkal jellemez: „Annyi tudatlanság és részakarat, annyi nem ismerés, félreismerés és rágalmazás társul ez intézményben, hogy már önmagában is nem fölösleges munka ez intézményt ismertetni, alapítóját, célját, szükségességét, befolyását és az általa elért eredményeket megvilágítani, szóval letakarítani a közéletünkben is nem egyszer reá halmozott szenynyet és bemutatni valódi képét, alakját! Nem célunk e munka tudományos oldalaival foglalkozni, ezt szakavatottabb kezekre hagyjuk; mi csak azt konstatáljuk, hogy szerző ezúttal új téren mutatta be magát. Azt már tudtuk róla, hogy tudományosan képzett egyházi férfiú, ki vasszorgalommal végezte tanulmányait és azóta is példás kitartással végzi tanári és konviktusi igazgatói teendőit. Mint központi theológus, már a budapesti papnöveldében irt egy pályanyertes egyházi művet, azóta leginkább a lapok közöltek tőle egyes „essai“-ket, közben az árvaintézetről számolt be egy évkönyvban, valójában pedig most először jelenik meg mint önálló író. Jelenlegi műve egyúttal válasz, illetőleg ellensúlyozása a fennt említett plébános munkájának, melyet szerzője azóta viszszavont, jobban mondva dr. Hadzsega az igazságot akarja benne szolgálni és földeríteni az olvasóközönség előtt. Szerző tárgyát világosan adja az olvasók elé, s előbb magát a celibátus ősi intézményét mutatja be, amint azt az egyház tanítja és pedig részletesen a nőtlenséget, annak előnyeit az egyház és társadalom szempontjából tárja föl, majd az ellenvetéseket cáfolja, kimutatván, hogy a papi nőtlenség sem az Isten fogalmával, sem az egyén természetjogaival, sem az egyház és társadalom igazi érdekeivel nem ellenkezik. Végül a görögkatholikus papok házasságáról emlékezik meg, természetesen az egyház szelleméhez és a mű czéljához képest tárgyalván e kérdést. Igen érdekesen fejtegeti, hogy mi adott létet a görög katholikus papok házasságának. „Az első három században a keleti görög és a nyugati latin egyház a papság nősülése tekintetében ugyanegy fegyelmet gyakoroltak. Ugyanezen egy fegyelem fennállott még a negyedik században is. Ekkor azonban az arianizmus és az azt követő egyéb eretnekségek által mind lazább és lazább lett e fegyelem. Előbb a konstantinápolyi patriarki dhátusban, később az egész keleten a papi nőtlenség fegyelme annyira sülyedt, hogy az eretnekségek behatása alatt, részben az eretnekségekben, részben pedig a katholikus egyházban is a papi coelibatus betartása egyedül a püspökökre lett szorítva, mig a papoknak a női együttélés megengedtetett. Ezen a gyakorlat által behozott papnősülést a 692-ben tartott trullai zsinat elfogadta s a római pápák is megerőltették.“ Ugyanis a nevezett zsinat határozatai között a 13-ik kánonban ki lett mondva „miszerint a papok a szent rendek fölvétele előtt nőül vett feleségeikkel szabadon folytathatják a sz. rendek felvétele után is az életközösséget.“ Ez lett alapja a görögkatolikus papok nősülésének, melyet az idők járása bizony nagyon megnehezített s abban tökéletesen igaza van Dr. Hadzsegának, hogy „a szegény pap gazdálkodik, fárad, dolgozik, hogy megélhessen, ha szegényesen is, úgy hogy a görögkatholikus pap élete minálunk általánosságban a gyermeknevelés, gazdálkodás, megélhetés és családfenntartás gondjaiból alakul meg“! Mindenesetre elismerésre méltó, hogy képzett egyházi férfiúink, mint a minő Hadzsega Bazil is, az egyházi irodalom terén működnek és ezt az utóbbi időben elhanyagolt tért munkásságukkal betöltik, ami kétségtelen jó akaratot, szorgalmat és buzgóságot tanúsít. Óhajtandó lenne, ha e példát a hivatottak közül mentői többen követnék, mint ezt már másszor is mondottuk ösztönzésül, mert meggyőződésünk, hogy amint a gyakorlati pályán működő lelkészek az életben, úgy a szellemileg kiképzettebb egyének a teória és irodalmi munkásság mezején érvényesítsék képességüket. Dr. Hadzsega műve különben Jäger Bertalan, lapunk kiadójánál jelent meg s csinos kiállításban, a mi a munkának külsőleg is előnyére, a nyomdának dicséretére válik. Ára 35 krajczár. ez—r.— Egyházmegyei ügyek. А паї/і/méltósági vall. és közoktatásügyi m. kir. minisztérium a novoszelicai, feketepataki és gombási gk. tanítók fizetését 400 frtig egészítette ki. Marina István felső-rónai és ifj. Mucsicska András orosz-komoróczi tanítóknak évötödös pótlékot engedélyezett. Éneklész-tanítói kinevezések. Egreczky Emil nyíregyházai tanító Máramaros-Szigetre é.-tanitóvá, Lezo András Mártonkára é.-tanitóvá és Fedorka István oki. é. t. Gyulajba é. tanítóvá neveztettek ki. Az eperjesi egyház negyéből. Államsegély. A nagymélt. vall. és közt. m. kir. ministerium az eperjes e. m. szegényebb javadalmazásu papok felsegélyezésére 7195 frtot adományozott, a melyből 81 pap kisebb nagyobb öszszegekben részesült. Kinevezések: Hucskó János vernári lelkész Telgártra, Hanulya József eperjesi káplán Vernárra helyettes lelkésznek és végre Semetkovszky Mihály szobosi h.-lelkész Stelbachra lelkésznek lettek kinevezve.