Katolikus gimnázium, Besztercebánya, 1893
Röviden a műveltségről és emberszeretetről. Irta: Blanár Ödön. „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!“ Kedves tanulók! Azzal a vágygyal, lelkem azon meleg óhajtásával irom e sorokat, vajha intézetünk minden jóravalóbb és gondolkodni szerető növendéke a szünidőben kipihenve magát a szellemi munkától, felüdülve a szabad levegő, az erőt adó mozgás és éltető napsugár hatása alatt, elmélkedve olvasná át, amit papírra vetettem. Nem mondhatok el mindent, amit az ifjúságnak ismerni, tudni és tennie kell, csak az igazi ember lényének két fenséges tulajdonságáról teszek rövid megjegyzéseket, amik a szív és elme továbbfejlesztésére és képzésére úgy a szűkebb körben, mint az emberi társadalomban felette szükségesek. Sokat hangoztatott, de kellőleg meg nem értett dolgokról teszek említést; talán itt-ott ismert gondolatok belevegyítésével, mindamellett így se baj az, hisz kinek ne fogadhatna be és ne tanulhatna szive és esze még többet, mint amennyit tud? A szellem és kedély oly bő raktár, melyet sohasem lehet eléggé megtölteni. Mindig marad abban hely újabb ismeretek, más gondolatok befogadására. Ritka ember az, aki ne találna még mindig valamit, minek elsajátítása által fokonkint közeledik az emberi értelemben vett tökélyhez. E néhány sor, amit itt főkép a tanuló ifjúságnak nyújtok — csak egyes mozzanatok, egyes hullámok az élet tengeréből, a melyekre, — mint útmutatókra akarom a fiatal kebleket figyelmeztetni, hogy utánuk irányozzák gondolkozásukat abban a sokszor igen nehéz és kétes kimenetelű küzdelemben, amit az emberi ajk életnek nevez. 1