Bolond Miska, 1860. (1. évfolyam, 1-31. szám)

1860-09-16 / 16. szám

16-dik szám. Pest, September 16. 1960. HETI NAPTÁR. Hétfő, September 17. Az emberiség gyönyörű haladási j­ele, hogy sokan már nem csak fejjel, kézzel és lábbal, ha­nem füllel is keresik a kenyerüket. Kedd, September 18. A „Kreuzzeitung“ Garibaldit még mindig Flibustiernek (tengeri rablónak) nevezi. Szerda, September 19. Természettani kérdés, hogy a buzogányok szabályzása után lehet-e a buzogány név alatt isme­retes réti növényeknek termeszteni. I. évfolyam. HETI NAPTÁR. Csütörtök, September 20. Egy német lap komolyan megbotránykozik azon, hogy Szegeden az utcák nevei magya­rul írják föl. • Péntek, September 21. Denunziante és Lamoric­ére egymás jel­lemszilárdságának méltánylása tekintetéből bru­derschaftot isznak. Szombat, September 22. Hesszenkasszelben megtiltják a felkiál­tó jelek használását; a vesszőt (comma) lehet használni. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési dij június 1-től September végéig 2 ujft; június 1-től az év végéig 3 ft 50 ujkt. — Az előfizetés és minden rekl­am­át­ió Emléh Gusztáv kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Lövész-utcza 10. sz.) küldendők. Visszaemlékezés a rigorozumokra. Csakhogy végeztem a rigorozumokkal, Most immár könnyen dúdolok . Hej a ki adta! az a rigorozálás — Az ám még a kutya dolog! Borsódzik a hátam, ha visszaemlékszem, S csak most bámulom magamat, Hogy még a lelkem is verítékké nem vált A hosszú két óra alatt, öt-hat professor is faggatja az embert, Ki németül, ki latinul, S ha felelni nem tud a bölcs kérdésekre, Hallgathat bátran — magyarul. Legszebb volt az, midőn németül kérdeztek (No mert hires német vagyok) Nyelvem helyett sokszor kezemmel beszéltem­, És ők nevettek rá nagyot. Meghiszem, hogy könnyű volt nekik nevetni Más emberfia bőrire. Helyzetükben én is nevetnék olyat, hogy Elhallanék mértföldnyire. No de hál’ istennek! valahára elmúlt Tőlem a keserű pohár . Mint tubákos pikszis, oly forma pecséttel kezemben a diploma már. Apám csodálkozott, hogy doktorrá lettem, Holott a törvényt tanulom. Azt hive, hogy a­ki betegeket gyógyít. Most is az a doktor csupán. Igaz, az orvosi tudományokból is Tudok már most egy kicsikét. Ki izzadni óhajt, annak a számára Tudnék már írni recipét. V. Egy elkeseredett asszonyság. (Rémjelenetek a házaséletből.) (Vége.) Félixet az egész „Korona“ kávéház eli­­teje mélyértelm­ű politikusnak ismerte, s egy szempontból kétségkívül az is volt, mert ha­tározottan megtudta ő mondani már több hó­nap előtt, hogy mi történik a nápolyi király seregével, ha egyszer Garibaldi „bandája“ kezd el neki muzsikálni; azonban más szem­pontból még­sem volt mélyértelmű­ politikus, mert egyátalán nem számította ki, mi történ­hetik egy szép asszonynyal,­ha férje nélkül eregetik mulatni. Mert ennek felfogására is kell ám politikai talentum. A fenebbi végzetteljes nap óta gyakran lehetett látni Adélt színházban, sétatereken, társaságokban férje nélkül; egyedüli kísérője volt az éltes Tyutyorkyné asszonyság, a ki tá­volról sógorságban volt a házukkal) s annak fia, a fiatal Vilmos sógor. (Szerző alkalmat vesz magának, zárjel közt megjegyezni, hogy a fiatal asszonyokra nézve semmi sem nagyobb veszedelem, mint a fiatal sógorok, kiket ha még hozzá Vilmosnak is hinak, irtóztató !) Mialatt Adél így férje nélküli mulato­zásnak adta magát, Félix megfeszített szor­galommal iparkodott helyreállítani bevételei és kiadásai mérlegén az egyensúlyt, mit neje költekezései ugyancsak meglódítottak. Adélnek legkisebb sejtelme sem volt a veszélyről, melynek ez után kitette magát, sem férjének feláldozásáról; mindamellett nemso­kára önmagától bele­unt a mulatságokba, tár­saságokba , melyeket szenvedhetetleneknek kezdett találni, s most épen ellenkező irányú szélsőségbe esett; hátkörébe vonult vissza, csak néhány ismerős barátot fogadott el, és hogy idején mégis némileg rövidítsen, regény­­olvasásnak feküdt. Félixnek ez időtájban azon kiállhatatlan paszsziója támadt, hogy foglalkozásai miatt sokat utazott, s gyakran hétszámra is­ távol volt a háztól, mi mindig nagy illetlenség egy fiatal házas­embertől. E szerint ép oly kevéssé zavarta Adélt újabb szórakozási módjában, mint a régiben, minél fogva tökéletesen elég­séges ideje volt a szép asszonynak regényei egy-egy hősét még hódítóbbá festeni, mint minővé már a költő tette, sőt megtestesülve maga elé állítani.­­ A nélkül is ingerlékeny phantáziája még izgatottabb lett, s egy reg­gelen azon erős és megrendíthetlen meggyő­ződéssel ébredt fel, hogy ő egy szerencsétlen asszony, férje nem bírja felfogni az ő szerel­mét, s az nem oly mértékben szereti őt, mint ő azt. E fölötti méltó fájdalmában gyötrődött napokon, heteken, hónapokon át. Egy napon levelet kapott férjétől. Az az irtózatos ember egy szóval sem érinté abban hazajöttét. — Ő boldog — mondá magában kese­rűen Adél — boldog nálam nélkül is! Ha­nem én! én ! — Elégette a levelet. Félórával később nagy izgatottsággal olvasott a szép asszony egy másik levelet. Ez mosusz-illatú, rózsaszínű papirosra volt írva. A levél néhány szava olvashatlan volt — kö­­nyek miatt vagy esetlegesen, azt nem tudni. A vége így szólt : „. . . Ön kezeiből várok én életet vagy halált, ha tudná, mit szenvedtem három hónap óta! Arra, mi ön előtt legszen­tebb, kérem, jöjön ma este. . . . Színház után * * *-nál várom. . . Az égre, ne beszéljen ne­kem józan észről, kötelességről. Fejem ég, s én nem állok jót semmiről; minden végletre képes vagyok, még ha halálról lenne is szó. Bocsásson meg, már magam sem tudom, hogy mit írok. Adél, szerelmet, vagy a halált. Vilmos.“ Nos, hát nincsenek-e e levél által iga­zolva szerzőnek azon gondolatai, miket fe­­nebb a fiatal sógorokról nyilvánított ? Ki képzelheti el, mi ment véghez Adél szivében? . . . Mikor az est közelgett, készen volt határozatával; Vilmos égő vágyának ele­get kívánt tenni. Igaznak tartotta szerelmét, s meg akarta őt menteni valami kétségbeesett lépéstől. És aztán még más ok is volt, mi er­re ingerlé­g a férje részéről tapasztalt közö­nyösség által keblében keltett elkesere­dettség! A jelölt óra még jó távol volt. Divánja puha vánkosai közé feküdt, még egyszer elgondolkozott a lépésen, melyre magát eltökélte; gondolt Vilmosra, gondolt férjére s következő raisonnementra jött: „Mi­ért nem bírta­m szerelmemet kellőleg méltatni? Miért hideg ? Bűnöm az, hogy szivem lángo­lóbb szerelem után vágyik ? Bűnöm az, hogy Vilmos szerelmének lángja vágyaimnak s az ő vágyainak önkényt­eléje lobog? Mit tűnő­döm a veszélyről, a boldogság annál nagyobb lesz.“-------Ilyen gondolatokba merült el, fürkészni iparkodott a mélységet, melybe esen­dő volt — és elaludt. Az óra tizet mutatott, mutatott aztán ti­zenegyet — mutatta az éjfélt, ekkor ébredt fel Adél. Ijedten felsikoltott, hanem már késő volt; az óra mutatója mindegyre tovább ment. Irtóztató éjszakája volt,­­ ha pillanat­ra behunyta szemeit, mindjárt felijedt az álom­ból . Vilmos véres árnyát látta maga előtt megjelenni. Végre reggel lett. Tizenegy órakor Vilmos anyja rohant be hozzá; dúlt tekintettel s fuldokló szavakkal roskadt a pamlagra. — Vigasztalásért jövök önhöz, gyerme­kem, nagy szerencsétlenség ért bennünket. Adél nem birt egy szót is szólni, csak reszketett. — Kegyed tudja — folytatá az asszony­ság— mily gonddal neveltem fiamat. Kilátása volt, hogy egy előkelő család leányával há­zasságra léphet; néhány nap múlva kellett volna aláírni a szerződést. Hanem az ő meg­gondolatlan, boldogtalan szerelme által már most mindennek vége! — Mindennek vége ?! — sikolta Adél. — Igen, én kétségbe vagyok esve. Va­­gyonom felét odadnám, ha titokban tarthat.

Next