Bolond Miska, 1861. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1861-06-30 / 26. szám

26-dik szám. Pest, Junius 30. 1861. II. évfolyam. HETI NAPTÁR. Csütörtök, julius 4. Ha a megyék és alispánok mellett elfér a finánc és katonaexekució, hát mért ne férne el a ministerium mellett is. Még majd megjön az a 48. Péntek, julius 5. Bizony baj az, ha az embernek sokkal tartoznak. Az öt forintos adósságot csak megfizetjük, hanem akinek nagyon sokkal tartozunk, hát annak nem adunk semmit. Szombat, július 6. Az új országházban a padokat mind baloldalra kellene építeni, miután most nálunk voltakép jobb oldaliak nem is találtatnak. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési dij júliustól december végéig 3 ft. júliustól September végéig 1 ft. 50 kr. — Az előfizetés és minden reclamatió a Bolond Miska kiadóhivatalába (Barátok tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Lövész utcza 10. sz.) küldendők. HETI NAPTÁR. Hétfő, július 1. A régi rendszer még is tett valamit magyarrá. A policáj fordította a demonstrációt „tüntetésinek s e forditást most már minden politikai lap elfogadta. " Kedd, julius 2. úgy van most némely ember , mint lutrihúzás előtt. Jól tudhatná, hogy nem nyer semmit s mégis kombinál, hogy mit csinálna majd a 200 ezer forinttal. Szerda, július 3. Egészen más Napóleon, ő Olaszországban a nyolc hetes intézményeket is elismeri, de mások a nyolc százados intézményeket sem ismerik el. mi Mai számunkkal lejár a félév s ezért. előfizetőinket mielőbbi szives megrendelésre kérjük. A föltételek lapunk homlokán olvashatók. Privát levelek. Feltörögeti Bolond Miska. I. G gróf kopfáz, gróf Ypsilonhoz. Tudja excellenciád, hogy a magyar ügyben pár nap alatt elvégre is döntenünk kell. Mint az excellenciáddal tartott privát értekezésből meggyőződtem, kétségkívül excellenciád is azon véleményben van, hogy a kiegyenlítés csak a magyarok teljes kielégítésével s a 48-diki törvények rögtöni életbeléptetésével történhetnék. Ez megnyugtatná a kedélyeket s annyi adósság s az államorgánumok demoralizátiójából kétségkívül a kibontakozás terére vinné a státust, mely másként a dissolutio lassú, de biztos örvényének szélén áll. Excellenciádnak velem együtt bizonyára szívén fekszik a státus ügye, de sajnos, hogy ezen ügy, a mi magán helyzetünkkel a legtragikaibb módon összeütközik. Mert igaz ugyan, hogy a magyar ügy diadalával diadalmaskodnék a státus is, de még igazabb az, hogy amint az eddigi egyesítő rendszer megváltozik, mi személyesen azonnal elbukunk. Márpedig tisztelet és becsület a státusnak, de elvégre is az a fődolog, hogy az embernek személyes állása biztosítva legyen. Remélem, erről excellenciád is meg van győződve. Méltóztassék tehát excellenciádnak oda működni (valamint én is oda működöm) hogy a különben annyira derék és jobb sorsra méltó magyar nemzet ne kapjon semmit, vagy pedig csak félengedményeket, ami lényegében a semmivel teljesen egyenlő. Kétségkívüli, hogy a magyarok minden félengedményt határozottan fognak visszautasítani, de ez esetben igen könnyű lesz a makacsság vádját nyakukba akasztanunk. A sysztém bármelyik esetben is megmarad s mi is megmaradunk, így ugyan a státus kétségkívül egy újabb s a mostaninál veszélyesebb metamorfózis előtt áll, de ez elhúzódhatik pár esztendeig, amíg mi teljes kényelemmel gazdálkodhatunk; mikor pedig majd a bomlás beáll, akkor elmegyünk mi is majd Rómába, egy kicsit mezítláb sétálni. Vagyok excellenciádnak alázatos szolgája. Gróf Confus. II. Egy vidéki kisasszony egy pesti kisasszonyhoz. A Duna mellől. Kedves Marikám! Hallom, hogy Pesten igen jól mulattok az országgyűlésen, ahova igen elegáns közönség szokott járni s a Széchenyi-sétatéren is, ahol hetenként kétszer táncvigalmak tartatnak. Mi is itt igen jól mulatunk. A papa ugyan az országgyűlésen van, hanem mi azért nélküle is rendezünk itt pompás sókékat. Mig ő ott a haza sorsa fölött szónokol, mi itt pompásan mulatunk a katonatisztekkel, kik városunkban igen szép számmal vannak. A lehető legudvariasabb, elegáns tisztek s különösen felségesen tudják táncolni a zeppedlit. Én nem tudom mért van az, de a zeppedlit a maga egész kedvességében csak a katonatisztek tudják táncolni. Különösen a báró Krikrok fölülmúlhatatlan. A mi kis városunkban nincsen egyéb újság, minthogy az adót exequálják, de ne gondold kedvesem, hogy ez valami elkeseredést idéz elő. Ok a világért sem. Míg mi sokékat rendezünk, a fiatalság közül is többeket lehet látni, kik a katonatiszt urakkal karon fogva sétálnak. Én megvallom kedves Marim, hogy én nem is tudnék élni a katonatisztek társasága nélkül s meg nem foghatom azokat az ostoba olasz nőket, akik az ő társaságuk mellőzésével magukat a legnagyobb élvezettől megfosztják. Ezt kétségkívül valami félszeg nemzetiségi ideák okozzák, de kikérem magamnak, én is jó honleány vagyok, Pestről hozattam a legújabb magyar kalapot s egyátalában mindig Széchenyimentében szoktam járni. Egyébiránt mint báró Krikrok megjegyzé, ők is, mint ulánusok, magyar nemzeti színben járnak — zöld rokk, vörös aufschlag, fehér gomb. Ugye Marikám báró Krikrok igen elmés ember ? — Különben is most mindig az egytértésről szoktak beszélni a lapok s én azt hiszem, hogy nekünk a katonatisztekkel is a legszebb egyetértésben kell élni. Én e honleányi kötelességemet a legnagyobb örömmel teljesítem. Csókollak kedves Marikám, Henki. U. I. Ma báró Krikrok, mikor megfogta a kezemet, azt mondta, hogy: „Quelle grace!“ — ugye Marikám, ez azt teszi, hogy én szép vagyok. Nincs kedvesebb ember ennél a báró Krikroknál. Ugyanaz. III. X. megbízott Y. ő kegyelmességéhez. Kegyelmes úr ! A pénzt, kegyelmes meghagyása szerint a tárcámba tettem, azután elmentem a felvidékre, a legelső faluban a népet magam elé hivattam s kegyelmes meghagyása szerint kiosztottam mind az ötezer forintot. A hatás egyelőre nagyon kedvezőnek látszott, a nép elvette a pénzt, mosolyogva a tarisznyájába tette és sietett a kocsmába. Mikor már elindultak, utánuk kiáltottam, hogy amit már bővebben is elmondok egy szónoklatban, jól megjegyezték, miszerint azt a pénzt nem a magyarok küldik ám, akik, amijök van is elvennék, hanem küldik az ő jóakaróik, akik különösen most nekik rettentő jót akarnak. A nép azt mondta, hogy „dobre dobre“ s valami különös módon mosolygott, mely mosolygás különösségének az értelmét csak később lettem képes magamnak megexplikálni. Amint félóráig — a főtisztelendő plébános úrnál ott mulattam, hát egyszerre csak a kocsmából zajos hangok ütik meg füleimet. Ne botránykozzék meg kegyelmességed, de ki kell mondanom (sit venia verbo) hogy a Garibaldit éltették. Siettem rögtön a helyszínére s feleletre vontam a botrány okozóit, de amint megláttak, a tengeri rablót annál zajosabban éltették. Szemükre vetettem, hogy hát ez a hála ? de ők azt felelték, hogy igen is ez, s hogy én ne is tagadjam, azért hogy ők csak olyan szegény tót emberek, igen jól tudják azt, miszerint én nekik azt a pénzt Garibalditól hoztam, hanem ne féljek semmit, ők el nem árulnak. Zsivio Garibaldi! Igyekeztem őket ezen buta meggyőződésből észre teríteni, de nem használt semmit, amennél inkább tagadtam, annál jobban hitték, hogy én csakugyan egyenesen Garibalditól jövök. Mondtam aztán ki vagyok, kiktől küldettem, kiktől jövök, de azt mondták , hogy oh nem, azok ott lenn a völgyben, a másik faluban vannak, az adót exequálni. Mikor elvégre láttam, hogy semmi fölvilágosítás sem használ, vissza akartam tőlük kérni a pénzt, de biz azt kiadták már mind aborovicskára. Tehát se pénz, se posztó. Valóban a felforgató elemnek sikerült a dolgot oda vinni, hogy nem hisznek már nekünk sehol semmit, még akkor sem, midőn valóban jót cselekszünk. Midőn kegyelmességednek küldetésem bal kimenetelét szomorodott szívvel referálnám, teljes megadással hajtom le szerencsétlen feje-