Gombos Albin: Szent László a lovagkirály (Budapest, 1925)

I. A Kárpátok koszorújában hazát foglaló magyarság jövendő sorsa azon fordult meg, hogy hozzá tud-e simulni a vele határos nyugati országok vallási, állami, társadalmi és kulturális életéhez. A hunnok és az avarok szomorú végzete világosan megmutatta, hogy a magyarságnál erősebb népek is csak ideig-óráig tarthatják fenn magukat a Duna-Tisza térségein, ha harcos ellentétbe helyezkednek a kereszténység­gel s a kereszténységben gyökerező intézményekkel. A honfoglaló magyarság eleinte a hunnok és az avarok útjait követte, de még idejében sikerült a nemzetet megállítani a lejtőn két nagy uralkodónknak: Géza fejedelemnek és Szt. Istvánnak. Az apa kezdte s a fiú csodálatos uralkodói művészettel egy emberöltő alatt bevégezte a keresztény magyar királyság felépítését. Valóban óriásoknak való feladat volt a "Szilaj és harcias keleti népet nyugati mintára állammá szer­vezni és függetlenségét biztosítani két terjeszkedni vágyó biro­dalom : a görög és a római-német császárság között. A keresztény magyar királyság megszervezése tehát sikerült, de az új épület még minden ízében nyers volt. A magyarság lelkének egyik felével még a régi világhoz vonzódott, mert az idegenszerű intézmények oly rövid idő alatt nem mehettek át a vérébe. Félni lehetett, hogy a leg­kisebb megrázkódtatás rombadönti a nagyszerű művet. Ez a félelem a maga igazi nagyságában először akkor mutatkozott meg, amikor a szent király egyetlen fia, Imre herceg, várat­lanul elhunyt. Ki fogja most már István király alkotását meg nem tántorítható hittel oltalmazni, vaskézzel fenntartani ?! A törvényes örökösök, a szent király unokaöccsei, részint tapasztalatlan ifjak voltak, részint megbízhatatlanok, akik leplezve vagy leplezetlenül tanújelét adták annak, hogy a régi pogány világhoz vonzódnak. És e válságos időben, ami­kor Magyarország jövendője forgott kockán, István király örök­példát adott minden magyarnak abban a tekintetben, hogy a nemzet a legerősebb vérségi kapcsolatnál is előbbrevaló. Tulaj­don véreit, a gyengéknek mutatkozó árpádházi hercegeket (Endrét, Bélát és Leventét) száműzte s utódjává sógorának, a velencei hercegnek fiát, Pétert tette, akiről azt hitte, hogy meg tudja védelmezni a fiatal magyar királyságot minden külső és belső ellenséggel szemben. Nem úgy történt. A legbölcsebb intézkedések sem háríthat­ták el a nemzetről a megpróbáltatás hosszú éveit. A fiatal ma­gyar királyság István halála (1038) után szinte egyik napról a másikra az örvény szélére jutott. Véres polgárháború színterévé lett az ország és III. Henrik római-német császár személyében már az új örökös is megjelent, hogy birtokába vegye hazánkat.

Next