Verhovay Gyula: Az álarcz korszaka (Budapest, 1889)
A betü öl
A betű öl. A betű öl. Csakugyan öl-e ? úgy kell lennie, mert a szentírás mondja, úgy van, mert az élet igazolja. A czédruspálczikával viaszba karczolt betű épp úgy öl, mint az aczélvésővel márványba faragott betű; a lúdtollal perczegtetett betű csak úgy öl, mint az aczéltollal lepingált betű, de egy sem úgy, mint Guttenberg huszonnégy mozgatható betűábrája. Nem hiába, hogy ólomból van, mint a golyó; nem hiába, hogy méreg, mint az ólom. Mi él hát bennük? . . Az igazság. Kit? Azt, aki megírja az igazságot. Gyermek voltam, mikor az első ólombetűknek ábráit saját alkotása képpé sorakoztattam. Tizenöt éves gyermek voltam, mikor e kép, mint első czikkem nyomtatásban megjelent. Még csak ötödik gimnazista Kassán, s már e czikk láttára, szüleimnek azt írom: „Ha Isten is úgy akarja, mint én, író lesz belőlem.“ Az első betű határozott sorsom fölött. Az első betűvel megindultam kimondani az igazságot, hogy minél gyakrabban törjék be a fejemet. Hej! pedig mily tündérképet alkottak nekem azok az első betűk. Hányszor jártam első zsöngém Után keresztül-kasul azt az országot, melynek virágnyoszolyái és illatfelhői közt annyi a kéj, s annyi a kín. Ebben az országban a kéjnek is van kínja, és a kínban is annyi a „kéj és gyönyör, mely édes, akkor is, ha megöl.“ Kéj csak kettő van a világon : a szabadság kéje és a betű kéje. Mondják, hogy van egy harmadik és negyedik kéj is: a szerelem kéje és a feltámadás kéje. Hiszem, hogy a feltámadás kéjei lesz a legtündéribb, de tudni, nem tudom, csak sejtem. Szinről szinte nem láttam ugyan 1*