Verhovay Gyula: Az álarcz korszaka (Budapest, 1889)
A betü öl
ti szent várost, az új Jeruzsálemet, mely úgy lebeg a lábnok előtt, mint mennyből alászállt paradicsomi varázslat, de meglövetésem után fél lábbal már ott voltam, ahol a végtelen az ő örök titkaival kezdődik. A haldoklásból, mely a túlvilág felé kalauzolt, visszaszólított a gondviselés. És azóta megbámulom, mikor oly ridegnek, oly szívtelennek mondják Izraelt, a halál angyalát és oly csontosnak, oly ijesztőnek képét. Hisz álom az csak, s az álom oly édes. Talán azért, oly édes, mert puha ölében nem érezünk semmit abból, ami földhöz kötött. Miért vádolják az élet legnagyobb igazságát, az egyenlőség egyetlen igaz apostolát, a halált, hogy álmot hoz a szemekre ? Hisz ez álomban szintúgy nem érezünk semmit abból, ami földi és ebben az édes álomban oly könnyű lesz bevárni azt a trombitaharsogást, melynek jelére „az Isten eltöröl minden könyhullatást a szemekből és a halál többé nem lészen.“ Schoppenhauernek kietlen filozófiája a szenvedések és csapások tömegét a léthez köti. Lenni, annyi mint szenvedni, megszűnni, annyi mint megszabadulni. A lét gyertyavilág, mely ha ellobbant, a kormon és füstön kivül semmi sem marad utána. De hát micsoda erő mozgatja azt az anyagot, mely ember volt, míg élt és ha mint ember kialudt, pára és hamu lesz belőle? A semmi ? A semmi nem mozgathatja, mert a semmi nem erő, csak semmi, az élet meg erő, tehát nem semmi. Csodálatos, hogy a kétségbeesés e filozófiájának világában is, mely a kioltott életerőt semmi gyanánt száműzi a semmiségbe, van örök erő, mely önmagát kiegészíti, hogy életet adva újra éljen. Ez az erő az ő világukban a tejfentartás kéje. Darwin előtt a halott porából nőtt rózsa, az anyagból lett új anyag, a feltámadás jelképe. Schoppenhauer előtt az ágy mellé került bölcsőben rejlik a feltámadás. Idegek kéjmámora, mely idegeket nemz, hogy azok kéje új idegeket nemzen. És a szellem ? És az Isten ? Lenne bár a hús kéje, mint Schoppenhauer tanítja; legyen a szerelem gyönyöre, mint a költők dalolják; annál, kit messzehatóbb czélok igézete fiatalon sodort a közélet bűvkörébe, a szerelem egyéniségét elnyomják a kötelességek, a húsz az eszme. Az a darab deszka, melyre a papírt támasztjuk, oly mám őri jó, mint a színpad annak, aki rálépett. Egyik is, másik is a világot jelenti, de a színpad csak egy kölcsönzött, rizsporral, festékkel.