Borászati Lapok – 52. évfolyam – 1920.
1920-11-25 / 48. sz.
LH. évfolyam. Előfizetési dijak Magyarországon: Negyedévre :()•— K. Egy hóra 20 — „ Előfizetési dijak külföldön, egynegyedévre: 8. H. 8.-ban _ 12 dinár Cseh-Szlovákiában 25 fokol Romániában 20 lei Egyes lappéldány ára 5 — K. 48. szám. Budapest, 1920. november 25. A „FRUCTUS" a gyümölcsértékesítő és szeszfőzőszövetkezetek központja mint szövetkezetnek hivatalos lapja. Megjelenik minden csütörtökön. Laptulajdonos: Dr. BAROSS ENDRE. Szerkesztésért és kiadásért felelős: Dr. DRUCKER JENŐ. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IX., Üllői út 25. (Köztesek) Külföldi képviselet: Wien, VII., Westhahnstrasse 60. Hirdetések és mellékletek felől a kiadóhivatal ad felvilágosítást Telefonszám: József 99—28. A Vendéglősipar és a borfogyasztás. Irta: Szilágyi Mihály pinczemester. Kapuvár, nov. 20. A »Borászati Lapok" 43-ik számában, vezető helyen behatóan tárgyalja a szállodai-, vendéglős- és kocsmaiparnak képzettséghez kötését, — hivatkozva egy már kiadott rendeletre, mely a nevezett iparág gyakorlását, helyesen — képzettséghez, szakértelemhez köti. Ha már rendelet van, hisszük, hogy meg lesz a vendéglős szakiskola is. Ámde attól még hosszú idő választ el, hogy ezen szakiskolából kikerült diplomás" vendéglősök, kocsmárosok álljanak a mindenféle raffinériával kijátszott fogyasztóközönség rendelkezésére. Márpedig a fogyasztóközönség igénye gyors és gyökeres javulást óhajt és vár e téren és a többé-kevésbbé tönkretett magyar bor jó hírneve, a fogyasztás fellendítése és a borivás mértékletes megkedveltetetése érdekében is mielőbb tenni kell valamit. Elvégre is milliók élnek Magyarországon szőlőtermelésből, bortermelésből és nemcsak nemzetgazdasági, de közegészségi szempontból is helyesebb volna a borivást rokonszenvessé tenni, mint a mindenféle koncentrált szesz élvezetével a szervezetet tönkretenni, a testet mérgezni és a lelket butítani. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha kellő szakértelemmel, ambíczióval és keresztyéni lelkiismerettel rendelkeznek vendéglőseink. S nem csupán a nyereség, a pillanat alatti meggazdagodás vágya vezesse a mulató-, illetve étkezőtulajdonost, hanem a hazafiság, szaktudás és emberszeretet is. Kérdés azonban, hogy a szóban lévő szakiskola teljes egészében megfelel-e a reá váró feladatnak ? Alig hiszem! Szerintem más módon is kell a mindenkori illetékes miniszternek szakközegei, illetve hivatalnokai által teljes energiával érvényt szerezni rendeleteinek, mert, sajnos, nálunk nagyon is értik azoknak kijátszását és félremagyarázását. Igaz, hogy a magántulajdon elve ellen van, de mégis oda kellene a hatóságoknak hatni, hogy a vendéglősöket, kocsmárosokat szigorúan ellenőrizzék s akik a közegészségnek és köztisztaságnak nem megfelelő ételt vagy italt szolgálnak ki, attól az engedély — minden további nélkül — megvonassék. Ha az adózás szempontjából oly preczízen tud eljárni az állam finánczközegei által, miért ne lehetne emez oldalon a beavatkozás, a borellenőrző bizottságok stb. által. Olykor-olykor egy kis bepillantás a pinczébe, a söntésbe, bizony nem ártana, mert sok a visszaélés és a rosszindulatú hanyagság. Itt jut eszembe egy régi népies anekdota, mikor a gazda új tehenészt fogadott fel, ilyen formán oktatta ki: „János ! Jól megértsd a dolgot, a kannákba öntöd a vizet és ahhoz a tejet is nem megfordítva — így aztán senki sem mondhatja, hogy hamisítást követel el, hogy vizet öntöl a tejbe." Ez a keverési methodus, sokak szerint állhat a borra is. Tisztelet a méltányos kivételnek, iskola végzése nélkül is van kifogástalan vendéglős, kikhez kétség nem fér. És a nagyobb szálloda- vagy vendéglőtulajdonosok, kik jóhírnevükre sokat adnak, boraik kezeléséhez külön szakembert tartanak, avagy maguk kezelik gonddal, odaadással és tudással azokat. Viszont vannak bornagytermelők, bornagykereskedők, kiknek több száz, sőt több ezer hektoliter bort tartalmazó pinczéjükben, legjobb esetben kádársegédek, de többször nyugalmazott béresek, kőmives- és ácssegédek, protekciós kontárgyerkőczök pancsolnak, mint „pinczemesterek". Még jó, ha ilyen helyekre egy szakember bejuthat munkásnak, természetesen alárendelt minőségben, de legtöbbnyire állás nélkül tengődnek. Hogy a vendéglősök és kocsmárosok nagy százaléka kikből kerül ki, azt az idézett czikkben nagyon szépen vázolta, de teljesen nem merítette ki a czikkbó. Én nem kutatom kilétüket. Annyit azonban kénytelen vagyok megállapítani, hogy sok része annyit ért a borhoz, mint a hajdú a harangöntéshez. Nem is szólva a hordók tisztántartásáról. Szinte fáj az embernek a lelke, hogy azt az áldott, természetes isteni italt, a bort, hogyan tudják boszorkányos módon eredeti mivoltából kifordítani és a fogyasztásra csaknem élvezhetetlenné tenni. „A jó bor elkél czégér nélkül is" mondja a példabeszéd. Azok a kontárok s lelketlen kufárok azonban nem törődnek azzal, hogyha romlott italt mérnek ki és rossz kiszolgálásban részesítik vendégeiket, azok elpárolognak, szinte irtóznak a bicskanyitogató vinkótól, akkor nemcsak maguknak tesznek kárt, de ártanak a köznek is, mert ha egy idegen — véletlenül — olyan helyen találja megízlelni a bort, bizony nem a legkedvezőbb véleménnyel lehet nemcsak azon vidék, de az egész, híres magyar borokról is. Üdvös dolog lenne a vendéglői szakiskola és az a rendelkezés, hogy csak az abban tanult és a borkezeléshez értő szakemberek, vagy a gyakorlatilag ismereteket szerzett és hivatalosan igazolt egyének kapjanak vendéglői, italmérési jogot. Ezzel egyetemben — a fentebb vázoltak szerint — a szigorú ellenőrzés elengedhetetlen követelmény, tekintet nélkül arra, hogy az illető végzett vagy nem végzett egyén. Csak egy nagy baj van! A vendéglői és szállodai berendezéshez nem elég a szaktudás, hanem fontos tényező a pénz, az anyagiak... és még valami... a protekció. Egy pénznélküli, szegény szakember nem tud szállodát vagy korcsmát nyitni. Az államnak, vagy községnek pedig — adózás szempontjából — nem fontos, hogy szakképzettek-e vendéglősei. Az a fő, hogy jó adóalany legyen. Mindazonáltal haladás lesz a képesítéshez kötés, mert legalább a több vagy kevesebb fáradtsággal szerzett sok pénzű, vagy kényelemkereső egyének nem juthatnak oly könnyen italmérési joghoz. Á estima, írta: Horváth Gábor.*) Marosvásárhely, okt. Dunántúl, a szőlő hazájában, hivja a nép a szőlő kacscsát — kapaszkodó szervét — „csumának de ugyanígy nevezik néhol a termést hozó kocsányt is. A szőlő ezen kúszó szervének régente semmi fontosságot sem tulajdonítottunk. Kúszó növény, kapaszkodó szervre volt szüksége az ősidőkben, de most már, ha van jó ha nincs úgy is jó, hiszen a kulturált növénynek erre szüksége nincs. Talán sohasem tulajdonítottunk volna neki a mechanikai értelemnél többet, de főleg nem tulajdonítottunk volna ezen egyszerű szervnek fontosabb élettani hivatást, ha a szőlők kényszerített oltásánál biológusaink, kutatva, nem terelik reá figyelmünket, hogy a természet a „csumának lett légyen az kacsos vagy kocsányból származó, a kúszás és gyümölcstermelésnél egyéb rendeltetést is adott. Több évvel ezelőtt két jeles szakemberünk, egyik gyakorlati férfiú (Wetter K. Pál) a másik növényfiziológus (Bernátsky Jenő dr.) gyakorlati és tudományos foglalkozásuk körében történetesen egyidőben jöttek azon tapasztalatra, hogy a szőlővesszők jobb érésénél illetőleg a *) Megszállott területen élő és a „Borászati Lapok" olvasói előtt ismeretes szakírónk cikkét, amit körülményes utakon juttatott el, örömmel közöljük mai számunkban, bizonyságául a nagy összetartozásnak, mely nemcsak magyarságunk, hanem a szőlősgazdatársadalom körén belül is életerősen működik. Szerk. :Mai számunk 6 oldal