Borászati Lapok – 52. évfolyam – 1920.

1920-11-25 / 48. sz.

LH. évfolyam. Előfizetési dijak Magyarországon: Negyedévre :­()•— K. Egy hóra 20 — „ Előfizetési dijak külföldön, egynegyedévre: 8. H. 8.-ban _ 12 dinár Cseh-Szlovákiában 25 fokol Romániában 20 lei Egyes lappéldány ára 5 — K. 48. szám. Budapest, 1920. november 25. A „FRUCTUS" a gyümölcsértékesítő és szeszfőzőszövetkezetek központja mint szövetkezet­nek hivatalos lapja. Megjelenik minden csütörtökön. Laptulajdonos: Dr. BAROSS ENDRE. Szerkesztésért és kiadásért felelős: Dr. DRUCKER JENŐ. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IX., Üllői­ út 25. (Köztesek) Külföldi képviselet: Wien, VII., Westhahnstrasse 60. Hirdetések és mellékletek felől a kiadóhivatal ad felvilágosítást Telefonszám: József 99—28. A Vendéglősipar és a borfogyasztás. Irta: Szilágyi Mihály pinczemester. Kapuvár, nov. 20. A »Borászati Lapok" 43-ik számában, vezető helyen behatóan tárgyalja a szállodai-, vendég­lős- és kocsmaiparnak képzettséghez kötését, — hivatkozva egy már kiadott rendeletre, mely a nevezett iparág gyakorlását, helyesen — kép­zettséghez, szakértelemhez köti. Ha már rendelet van, hisszük, hogy meg lesz a vendéglős szakiskola is. Ámde attól még hosszú idő választ el, hogy ezen szakiskolából kikerült diplomás" vendéglősök, kocsmárosok álljanak a mindenféle raffinériával kijátszott fogyasztó­közönség rendelkezésére. Már­pedig a fogyasztó­közönség igénye gyors és gyökeres javulást óhajt és vár e téren és a többé-kevésbbé tönkre­tett magyar bor jó hírneve, a fogyasztás fel­lendítése és a borivás mértékletes megkedvel­tetetése érdekében is mielőbb tenni kell valamit. Elvégre is milliók élnek Magyarországon szőlő­termelésből, bortermelésből és nemcsak­ nem­zetgazdasági, de közegészségi szempontból is helyesebb volna a borivást rokonszenvessé tenni, mint a mindenféle konc­entrált szesz élvezetével a szervezetet tönkretenni, a testet mérgezni és a lelket butítani. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha kellő szakértelemmel, ambíczióval és keresztyéni lelkiismerettel rendelkeznek vendég­lőseink. S nem csupán a nyereség, a pillanat alatti meggazdagodás vágya vezesse a mulató-, illetve étkezőtulajdonost, hanem a hazafiság, szaktudás és emberszeretet is. Kérdés azonban, hogy a szóban lévő szak­iskola teljes egészében megfelel-e a reá váró feladatnak ? Alig hiszem! Szerintem más módon is kell a mindenkori illetékes miniszternek szak­közegei, illetve hivatalnokai által teljes energiá­val érvényt szerezni rendeleteinek, mert, sajnos, nálunk nagyon is értik azoknak kijátszását és félremagyarázását. Igaz, hogy a magántulajdon elve ellen van, de mégis oda kellene a hatóságoknak hatni, hogy a vendéglősöket, kocsmárosokat szigorúan ellenőrizzék s akik a közegészségnek és köz­tisztaságnak nem megfelelő ételt vagy italt szol­gálnak ki, attól az engedély — minden további nélkül — megvonassék. Ha az adózás szem­pontjából oly preczízen tud eljárni az állam finánczközegei által, miért ne lehetne emez oldalon a beavatkozás, a borellenőrző bizottsá­gok stb. által. Olykor-olykor egy kis bepillantás a pinczébe, a söntésbe, bizony nem ártana, mert sok a visszaélés és a rosszindulatú hanyagság. Itt jut eszembe egy régi népies anekdota, mikor a gazda új tehenészt fogadott fel, ilyen formán oktatta ki: „János ! Jól megértsd a dol­got, a kannákba öntöd a vizet és ahhoz a tejet i­s nem megfordítva — így aztán senki sem mondhatja, hogy hamisítást követel el, hogy vizet öntöl a tejbe." Ez a keverési methodus, sokak szerint állhat a borra is. Tisztelet a méltányos kivételnek, iskola vég­zése nélkül is van kifogástalan vendéglős, kikhez kétség nem fér. És a nagyobb szálloda- vagy vendéglőtulajdonosok, kik jóhírnevükre sokat adnak, boraik kezeléséhez külön szakembert tartanak, avagy maguk kezelik gonddal, oda­adással és tudással azokat. Viszont vannak bor­nagytermelők, bornagykereskedők, kiknek több száz, sőt több ezer hektoliter bort tartalmazó pinczéjükben, legjobb esetben kádársegédek, de többször nyugalmazott béresek, kőmives- és ács­segédek, protekc­iós kontárgyerkőczök pancsol­nak, mint „pinczemesterek". Még jó, ha ilyen helyekre egy szakember bejuthat munkásnak, természetesen alárendelt minőségben, de leg­többnyire állás nélkül tengődnek. Hogy a vendéglősök és kocsmárosok nagy százaléka kikből kerül ki, azt az idézett czikk­ben nagyon szépen vázolta, de teljesen nem merítette ki a czikkb­ó. Én nem kutatom kilétü­ket. Annyit azonban kénytelen vagyok megálla­pítani, hogy sok része annyit ért a borhoz, mint a hajdú a harangöntéshez. Nem is szólva a hordók tisztántartásáról. Szinte fáj az embernek a lelke, hogy azt az áldott, természetes isteni italt, a bort, hogyan tudják boszorkányos módon eredeti mivoltából kifordítani és a fogyasztásra csaknem élvezhe­tetlenné tenni. „A jó bor elkél czégér nélkül is" mondja a példabeszéd. Azok a kontárok s lelketlen kufá­rok azonban nem törődnek azzal, hogyha rom­lott italt mérnek ki és rossz kiszolgálásban részesítik vendégeiket, azok elpárolognak, szinte irtóznak a bicskanyitogató vinkótól, akkor nem­csak maguknak tesznek kárt, de ártanak a köz­nek is, mert ha egy idegen — véletlenül — olyan helyen találja megízlelni a bort, bizony nem a legkedvezőbb véleménnyel lehet nemcsak azon vidék, de az egész, híres magyar borok­ról is. Üdvös dolog lenne a vendéglői szakiskola és az a rendelkezés, hogy csak az abban tanult és a borkezeléshez értő szakemberek, vagy a gyakorlatilag ismereteket szerzett és hivatalo­san igazolt egyének kapjanak vendéglői, ital­mérési jogot. Ezzel egyetemben — a fentebb vázoltak szerint — a szigorú ellenőrzés el­engedhetetlen követelmény, tekintet nélkül arra, hogy az illető végzett vagy nem végzett egyén. Csak egy nagy baj van! A vendéglői és szál­lodai berendezéshez nem elég a szaktudás, hanem fontos tényező a pénz, az anyagiak... és még valami... a protekc­ió. Egy pénznélküli, szegény szakember nem tud szállodát vagy korcsmát nyitni. Az államnak, vagy községnek pedig — adózás szempontjából — nem fontos, hogy szakképzettek-e vendéglősei. Az a fő, hogy jó adóalany legyen. Mindazonáltal haladás lesz a képesítéshez kötés, mert legalább a több vagy kevesebb fáradtsággal szerzett sok pénzű, vagy kényelem­kereső egyének nem juthatnak oly könnyen italmérési joghoz.­­ Á estima, írta: Horváth Gábor.*) Marosvásárhely, okt.­­ Dunántúl, a szőlő hazájában, hivja a nép a­­ szőlő kacscsát — kapaszkodó szervét — „csu­­­mának de ugyanígy nevezik néhol a termést­­ hozó kocsányt is. A szőlő ezen kúszó szervének régente semmi­­ fontosságot sem tulajdonítottunk. Kúszó növény,­­ kapaszkodó szervre volt szüksége az ősidőkben,­­ de most már, ha van jó ha nincs úgy is jó, hiszen a kulturált növénynek erre szüksége nincs. Talán sohasem tulajdonítottunk volna neki a mechanikai értelemnél többet, de főleg nem tulajdonítottunk volna ezen egyszerű szervnek fontosabb élettani hivatást, ha a szőlők kény­szerített oltásánál biológusaink, kutatva, nem terelik reá figyelmünket, hogy a természet a „csumának lett légyen az kacsos vagy kocsány­ból származó, a kúszás és gyümölcstermelésnél egyéb rendeltetést is adott. Több évvel ezelőtt két jeles szakemberünk, egyik gyakorlati férfiú (Wetter K. Pál) a másik növényfiziológus (Bernátsky Jenő dr.) gyakor­lati és tudományos foglalkozásuk körében tör­ténetesen egyidőben jöttek azon tapasztalatra, hogy a szőlővesszők jobb érésénél illetőleg a *) Megszállott területen élő és a „Borászati Lapok" olvasói előtt ismeretes szakírónk cikkét, amit körülmé­nyes utakon juttatott el, örömmel közöljük mai számunk­ban, bizonyságául a nagy összetartozásnak, mely nem­csak magyarságunk, hanem a szőlősgazdatársadalom körén belül is életerősen működik. Szerk. :Mai számunk 6 oldal

Next