Borászati Lapok – 65. évfolyam – 1933.

1933-01-01 / 1. sz.

1. SZÁM. 65-IK ÉVFOLYAM­­ ban gazdagabbak is látják a bajokat, de viszont a fiatalságban talán erősebb az élniakarás és vágy üde, friss atmoszféra után, harcok és kemény küz­delmek után. Látjuk, hogy annyi nehéz ínséges év után a szőlősgazdákon valóságos apátia, fásult­ság lett úrrá, ilyen körülmények között igazán nem hagyhatjuk kiaknázatlanul a fiatal erők expanzivitását és szaktudásuk frisseségét. Az állami kiadások és a helyi költségadományok folytonos megszorítása az amúgy is levegő után kapkodó szőlőtermelés nyakán húzza mindig szorosabbra a hurkot. Kis dotációk, a hivatalos utak, kiszállások minimumra szorítása illuzóri­kussá teszik azt például, hogy a kerületi felügyelő az ő körzetét bejárja, ellenőrizze és helyszínen akár előadások tartásával, akár pinceellenőrzések kapcsán a helyes szőlőtermelésre és okszerű bor­kezelésre tanítsa a termelőket. Égető szükség parancsolja pedig, hogy az ilyen érintkezés szak­ember és a szaktanácsokra nagyon rászoruló ter­melő között minél sűrűbb és közvetlenebb legyen. Bármi áron lehetővé kellene tenni ezt a szorosabb nexust. Valóságos apostoli munka várna kint a kerületek vezetőire, sőt azt hiszem, nem térek le a tárgyilagosság útjáról, ha tovább menve, kimon­dom, hogy a kerületi felügyelők mellé gyakorno­kokat is beoszthatnának, kik az óriási munka végzésében nagyon is szükséges segítséget nyújt­hatnának. Azonkívül a hét vármegyére szóló kerü­letek székhelyén jól felszerelt laboratóriumoknak kellene lenni több százszoros nagyítású mikrosz­kópokkal, analytikai mérleggel stb., ahol esetleg egy-egy vegyészmérnök útmutatása mellett foly­nának beható tudományos kísérletek és vizsgáló­dások a szőlőkön és borokon egyaránt. Mert csakis a tudományos kísérletezés decentralizálásá­val lehet az egyes szőlőféleségek speciális helyi érvényesüléséről, beváltságáról, a belőlük szár­mazó borok alkatrészeinek milyenségéről, az és karakterbeli tulajdonságuknak kialakulásáról tiszta képet kapni. Kimerítő vizsgálatok ered­ményeképen azután kiváló nemes jellegű, állan­dóan príma minőségű márkázott, tiszta, egészsé­ges borokkal jelenni meg úgy a belső, mint a nem­zetközi piacokon, hisz manapság a kvalitás az, ami valeárt adhat a termelvényeknek s nem a mennyiség. Csonka hazánkban, annak ellére, hogy őstermelő állam vagyunk, a szőlőmivelés is, de főleg a borkezelés igen kezdetleges módon folyik, aminek oka nemcsak a rossz gazdasági viszo­nyok nyomán bekövetkezett elfásultság, hanem — sok esetben — a szaktudás hiánya is. Körül­belül 100 éve annak, hogy egy Schams Ferenc nevű kiváló szőlészünk írásaiban kikelt a szőlő- és bortermelés terén tapasztalható hanyag, a nyugat­európai nívótól messze álló mivelési, kezelési módok ellen, mikor is szerinte az ország borainak tetemes része beteg és silány minőségű volt s Íme most a Borászati Lapok egy nemrégi számában Biró Géza ny. főintéző tollából a következőket olvashattuk : „az esetek többségében a borter­melés olyan rendkívül primitív alapon folyik, hogy ez már a nagy bortermelő Magyarországra egyenesen szégyenletes, s a továbbiakban is ,nem csupán a rossz gazdasági viszonyok az okai annak, hogy a borfogyasztás erősen csökken és nehezen akar javulni, hanem a sok rosszul kezelt bor is, erről a kormány nem tehet, de tehet a szőlősgazdatársadalom. Itt e téren okvetlen tenni kell valamit. Itt az ideje, hogy a szőlő- és borter­melés végre újjá szülessék !" Keserű, de arany igazságok ezek, amelyek mind sűrűbben hangzanak már el, fel kell, hogy emeljük a szőlő- és bortermelést nem mennyiségben, de minőségben és kulturában a nyugateurópai köz­gazdasági koncepció színvonalára és ha ennek egyedüli akadálya csak a rendelkezési alap cse­kélysége volna, majd teremtenek rá alapot maguk a termelők. Például ha ezután minden eladott hí­­bor Malligand-fok árának csak egy hetvenedrészét erre a célra befizetnék, nagyon szerény számítás alapján 1 hl. bor után 20 fillért és ha úgy kontem­pláljuk, hogy évente körülbelül 2 millió hl. bor cserél gazdát, akkor 400,000—500,000 pengő jut­hatna erre a célra olyan összeg, amely megadná az alapot fenti elgondolások lehetővé tételére. Aki alkalmasabb eszközöket tud találni, szóljon hozzá, de az eszmét tegyük magunkévá, mert a lényeg a fontos. Siessünk minden úton-módon a hazai bortermelés megmentésére. Minden téren haladás van és fejlődés s így mi bortermelők sem dolgoz­hatunk már a régi, elavult, lejárt hagyományok légkörében és eszközeivel. Friss vért az elaggott beteg testbe, friss levegőt oda, hol a doh szaga az elmúlásról kezd beszélni. Akkor nem takarékos­kodunk, ha a szőlőtermelés elől vonjuk el a pénzt, ellenkezőleg, minden ráfordított fillér bőven fog kamatozni s jelentős szerepet fog játszani az álta­lános gazdasági fellendülésben. Befejezésül a sok közül mint egyik példát sza­badjon ideiktatnom az egyik napilapunkban meg­jelent cikkből egy kis szemelvényt: ,,. .. a sző­lősgazdák tekintélyes része lemondott a törköly kifőzéséről. Ehelyett mint trágyát, szétteregetik a szőlősorok között s igy a törköly finom levét, amelyet az eső mos ki belőle, a homok issza meg. A borseprő szintén nem jut el a pálinkafőzdékbe. Egyszerűen a trágyadombra kerül. A szőlőbirtoko­sok nagy fásultságukban arra nem is gondolnak, hogy e káros állapot ellen tenni is lehetne valamit. Pedig itt tulaj­donképen vagyonokat érő kincsek pusztulnak el... !" Látjuk tehát, hogy a szervezetlenség és a ter­melők magukrahagyása súlyos következmények­kel jár, még­pedig nemcsak az egyesek esetében, hanem az ő leromlásukon keresztül a nemzet egyetemére is. Azért ismét csak azt hangsúlyozom, hogy ne késsünk, ne várjunk, a tizenkettedik óra itt van még, nem késő a segítség, de sohá talán már ezt sem mondhatjuk. * 1933. január 1. * Illő helyet kér a borgazdaság a szeszkoncertben. Irta : Moskovits Miksa. Erdőbénye, dec. 10. A mult század második felében kivándorolt Tarnopolból a Sajmovits család legidősebb sarja Bécsbe. Jó esze és veleszületett kereskedői ügyessége révén sikerült neki ott csakhamar jólétre szert tenni és szép pozíciót elérni. Itt is az apjának, hogy küldje el hozzá a legfiatalabb öccsét, akit távozásakor alig ismert meg. Meg­fürdette, felruháztatta teljesen új ruhafélével és elvitte magával a színházba, hadd lássa az öcskös ott a színpadon a tömör életet. Alig hogy elhelyez­kedett a két testvér, a szomszédságukban egy finom úrinő az orrocskáját kezdte fintorgatni. Az idősebb Sajmovits rosszat sejtve súgva kérdezi az öccsét: „Felvettél te minden tiszta fehér­neműt ?" Igen, feleli a tarnopoli fiú, Harisnyát is ? faggatja tovább a sokat tapasztalt bátyja. Azt nem, felelte a fiú, minek ? Hiszen ezt nagy­részben takarja az új cipő. Erre a két testvér feltűnés nélkül eltávozott. Másnap nyomatékosan hangsúlyozta öccse előtt a bátyja, hogy feltétlenül tiszta, új harisnyát is kell cserélnie s igy újra elment a két testvér a szinházba. Alighogy elhelyezkednek, egy finom dáma megint kezd „orrolni". Rögtön gyanút fogva odaszól a gentle­man Sajmovits, nem vettél fel tiszta harisnyát ? Hogyne, felelt ez sértődötten s erre veszi is ki zsebéből s diadalmasan lobogtatva mutatja a­­szennyes harisnyát. Fájó sóhajjal csak megint ott hagyják az előadást, amely után annyira vágytak. S ki tudja, hány helyről lett a tarnopoli Sajmovits kitaszítva, minthogy a szegénységnek harisnya nélkül is van szaga, a pénznek pedig nincs. A borpárlatügyet, sőt az egész országos szesztermelést tárgyalják most a szeszesekkel. Ki tudja, módjában áll-e a teljesen leszegényedett, harisnyanélküli borgazdaságnak a gazdag, fényes, előkelő szeszkoncertben szóhoz jutni. A folyó évi október hó 18-án Tokajban tartott szőlészeti kongresszuson szándékosan kerülték ezt a kérdést, mint a macska a forró kását. Ez lehet helyes és nem is. Mindenesetre gyanús a sötét kamra. Tavaly például a végmegállapodás a borgazdaság háta mögött történt. Tavaly csupán arról volt szó, hogy apasszák valamennyire a borfelesleget a szeszmennyiség javára. Most azon­ban fordítva indult meg az eszmecsere, apasztani a szesztermelést és illő helyet találni a borgazdaság részére. A földmivelésügyi miniszter őnagyméltósága megígérte ugyan a tokaji kongresszuson, hogy talpraállítja a magyar borgazdaságot. Ezt az ígéretet nem akarja senki sem alábecsülni, de a közelmúlt mutatja, hogy egy miniszter már belefúlt a mesterséges szeszáradatba. De a borgazdaságnak talpon kell maradnia, ha számtalan miniszter ígér, nem ígér, bukik, vagy nem bukik. Miniszter jön, a miniszter megy és a szőlőföld örökké áll. Ha egy őstermelési ágazatnál termelési túláradás beáll, úgy az érthető. Hiszen — mondjuk — a szervezetlen bortermelés, amelynek a szőlőterülete megvan és a számtalan tulajdonosa állandóan változik, az eredménye azelőtt is mindig ingadozó volt. Most a halálos betegágyán igazán nem nyöghet kotta szerint; hol többet, hol kevesebbet terem. De a technikailag berendezett, kvóta- és kartelszerűen szervezett szeszipar minek termel annyit, hogy kénytelen legyen az össztermelésnek egyötödrészét ingyen odadobni a külföldnek, ezt igazán nem lehet józan ésszel felfogni. Ezt csak az teheti, aki a termelési nyereséget bezsebeli, de az értékesítési veszteséget másra tudja át­hárítani. E luxusexportot megfizeti részben a mezőgazdaság, még inkább az országos bor­gazdaság, de főképen vérez általa a Tokaj hegyalj­a, mert itt a talaj kötöttsége folytán legdrágább a termelés. Így tehát a magyar föld terményéből és a magyar ember verejtékes munkája által elő­állított javakkal — szesszel — hizlaljuk minden ellenszolgáltatás nélkül a külföldet, vagyis minden kardcsapás nélkül modern hűbéresei vagyunk a külföldnek.

Next