Borászati Lapok – 70. évfolyam – 1938.

1938-01-01 / 1. sz.

LXX. évfolyam, 1. szám (Jubileumi év) Budapest, 1938. január 1 /ittlömiv + li/t-Gyümölc/fc c rm el kr i«é/«p­orgazda/A 9 i­ n­eblap BLÖFICET •géai én«- M r Vél é?r« «• r lipH *m • r ••minlifca i évr« _ tM 1*1 »/« «m­­ ••• tel f» ém —1190 lel É S I »fj*K: C«ehMl«TiMika i »/« évrt _ «• EG '/HTM­ 1H Ki Vt é»r» - 1 41 ti IU(HlláfUbl­i V«éTr« IS* dtair Vt «tt* r» dinár Vi évre 4H dlatt Á­llandó Gyt­möletttermelettft Kovát Vfaierkeastf t Er. Baross Endre Feleifia surkeutf t Dr. Reizman Zoltán SzerkesitSMg­ia kiadóhivatal­­ Bu­dapest V., Báthory­ u. 22., II. em. Telefonszám: 111-1­75 A hetven éves „Borászati Lapok” hasábjairól küldjük az idén újévi üdvözletünket lapunk kedves olvasóinak. Az elfogódottságnak alig lebírható érzésével forgatjuk a magyar szőlő­gazdaság és a magyar agrártársadalom leg­öregebb szaklapja régi évfolyamainak sárguló lapjait. Hetven év a magyar szőlőgazdaság történeté­ben óriási idő és ez alatt a 70 év alatt sok minden történt. Elhatároztuk, hogy a nevezetes évfordulóra tekintettel, a magyar szőlő- és borgazdaságot s annak történetét ismertető külön jubileumi számban fogunk az elmúlt 70 esztendő eseményei­vel foglalkozni. Ezúttal a megindulásnak rövid történetét ismertetjük. Ezernyolcszázhatvannyolc­ban Somssich Pál „Nyilt levél"-et intézett Entz Ferenchez,, amelyben felhívta, hogy adjanak ki borászati füzeteket, amelyekben: „2. Magyarország szőlőinek kezelését fejte­getve, talaj-, fajmívelés stb. tekintetében a ter­mészettudomány tanait hirdessék és annak alap­elveivel ismertessék meg a nagyközönséget, hogy mindenki saját viszonyai szerint alkalmazhassa azokat. 2. A szüretelésnek jelenben divatozó botrá­nyos hiányait fedezzük fel a bornak hordóban és palackokban, pincében és azon kívüli, hazánk­ban még mindig nem ismert bánásmódjait írjuk le szőlős- és borászgazdáink előtt, hogy belássák és elhagyják a régi rossz szokást, megkedveljék és alkalmazzák a célszerű és újabb elbánásnak módját. 3. Szóljunk a kereskedésről is, annak akadá­lyairól, fogásairól és fortélyairól, szóval hassunk mindazon ismeretek terjesztésére, melyek nélkül elmaradunk a művelt világtól, melynek népei túlszárnyalnak bennünket,—mert meg van írva : ,,elvesz az én népem, mert tudomány nélkül való." Erre a felhívásra indította meg Entz Ferenc a Borászati Füzetek­et, amelyek azután néhány év múlva Borászati Lapok­ká alakultak. A szerkesztő hármas mottóval indította meg lapját, ez a hármas mottó : a Reform, az Assotiatio és a Munkafelosztás volt. ,,A borászati reform és haladás terén mint szövetnek fog a Borászati­­ Lap világítani." „Minden magyar szőlősgazda tekintse magát mint tagját az általános magyar szőlészeti és borászati conzortiumnak, lapunkat pedig, mint ezen nagyszerű conzortium közvetítő orgánumát vegye pártfogás alá." ,,Ha egyszer a rokonsz­ellemek és erők e füze­tekben a nyilvánosság elé fognak lépni, akkor vélem elértnek az időt arra, hogy munkásságunk széles terét képességeink szerint a szőlészek, pincekezelők és borkereskedők osztályaira fel­osszuk s munkásságunk mikénti és mily mérv­beni nyilvánulását elhatározzuk és életbelép­tessük." „Fel tehát hazám­ borosgazdái ! Mi is száz­ezeren vagyunk! ! Tekintsünk a méhek eszélyes és szorgalmas népére és követve oket, nem maradhat el a siker, mely milliókra rug, s melynek birtokában nemcsak mi­magunknak, hanem egy országnak lehetünk támaszai, hasznos polgárai." Ezekkel a gondolatokkal indította meg bol­dog emlékezetű Entz Ferenc — aki kiváló szőlész és amellett országos nevű orvos is volt — a magyar szőlősgazdák szaklapját. Ezeket a sorokat ma is száz százalékban alá­írhatjuk. A hetven éves Borászati Lapok talán még nehezebb körülmények és a magyar szőlőgaz­daságnak még súlyosabb helyzetében folytatja nagy harcát az Entz Ferenc által is említett sok százezer magyar ember érdekében. Ennek a küzdelemnek eredményei tagadha­tatlanul jelentkeznek, ami még inkább ösztönöz nehéz hivatásunk lelkiismeretes teljesítésére. A nagy elődök célkitűzéseinek megfelelően mindenkor igyekezni fogunk a reánk bízott érdekeket becsületesen megvédeni. Azok az intézkedések, amelyek a közelmúltban a magyar szőlőgazdaság helyzetének intézményes megjavítására irányultak és amelyek az új évben is folytatódnak, feljogosítanak annak a remény­ségünknek kifejezésére, hogy a reánk következő új esztendővel a magyar szőlőgazdaság helyzeté­ben a régen várt enyhülés mégis be fog következni. Ebben a reményben kíván olvasóinak méltán megérdemelt boldog újesztendőt a hetvenéves Borászati Lapok. A borhamisítások hajdanában írta: S. Pálinkás Osula m. kir. kísérletügyi főadjunktus II. V. Kénezés, füstölés. Hogy a régi rómaiak kénezték-e a borokat, nem tudjuk biztosan, Plinius csak annyit említ, hogy Cato leírja a kén használatát is, de nem világlik ki, hogy elégetéssel termelt kéndioxidot használtak-e, vagy pedig a kénport egyszerűen a borba szórták. Ez utóbbi egészen érthetetlen volna, mert mi célja lehetett a kén in natura használatának. Annyi bi­zonyos, hogy vásznat, szövetet már fehérítettek kéngőzzel, mikor kalickaszerű vázra húzott sátor­ban füstölték, fehérítették. Azt meg viszont biz­tosan tudjuk, hogy a rómaiak az apotheca-ban füstre akasztották a borral telt amphorákat, hogy a bort tartóssá tegyék, de hogy azután füstízt kap­tak-e a borok, vagy sem, arról nem szól a krónika, bár lehet, hogy az ő ízlésüknek megfelelt, mert különben nem füstölték volna meg a boraikat. A kénezést Petrus de Crescentiis említi a XIII-században (Ruralium commodorum libri XII. 4.), de még később is nagy harcok volttak ellene, mert a kénezést borhamisításnak minősítették, főként pedig az emberi egésségre ártalmasnak tartották, mert szerintük kólikát, podagrát, görcsöket okoz. Dr. Sebizius Melchior a XVI. században írja, hogy némelyek timsót, meszet és ként tesznek a borba, de az ilyen bor rendkívül ártalmas. A kénezést a legtöbb állam szigorúan tiltotta még a XV. szá­zadban is, mert betegségokozónak tartották, így pl. 1465-ben Kölnben az egyik városi tanácsost bebörtönözték, állását és borkereskedői jogát el­vesztette a kénezés miatt. A kénezés kérdését 1487-ben, illetve 1495. év­ben szabályozták, megengedvén, hogy az új hordó a készítésekor egyszer kénezhető, majd később pedig, hogy­­ Fuderra­­­lat kén használható és az eladónak meg kellett mondania, hogy a bor ké­nezve van. Még a későbbi századokban is sok ellen­zője volt a kénezésnek, mert szerintük a túlkéne­zett bor az ember idegeinek és tüdejének ártalmas. Az ilyen túlkénezett bort azután úgy kúrálták, hogy a hordóba zsinegre kötözött friss tyúktojást lógattak bele, hogy az a ként magába szedje, egy másik bölcs pedig azt ajánlotta, hogy az akona­nyílásra egy darab pirított kenyeret kell ráhelyezni. Sőt érdekes, hogy egy 1766. évben megjelent szakkönyv azt írja, hogy az édesborokat nem sza­bad kénezni, hanem cukor elégetése útján kell meg­füstölni. Viszont 1793-ban a „Der erfahrene Wein­handler" puskaport ajánl erre a célra. Sőt konzer­válószer gyanánt vígan használták a vitriololajat is. Szóval eléggé változatos receptúrával rendelkez­tek a kénezésre, — pro és contra. VI. Cukrozás, édesítés. Oh — bizony ez sem új a nap alatt, mert régen kitalálták előttünk az ókoriak és nem a mai fogyasztóközönség ízlése kívánja az édeskés boro­kat, hanem értettek ehhez a mesterkedéshez már az egyiptomiak, zsidók, görögök, rómaiak is — de persze ők csak a kezük ügyébe eső édesítő anyagokat használták, így pl. legelsősorban be­sűrített mustot — sapa és defrutum —, azután mézet, fügét, mazsolát, datolyát, stb. Az ú. n. chaptalozás, vagyis a mustnak, bor­nak répa- vagy nádcukorral való feljavítása már a XIX. század találmánya, valamint a szacharin, krisztallese, stb. cukorpótlószerek is. Azonban a régiek sem maradtak el az ilynemű csalafintaság­ban, mert a drága cukor és méz helyett számtalan más anyagot is használtak a borok édesítésére. Az embernek égnek áll a haja a borzadály­tól, amikor ezeket a régi borhamisításokat olvassa, mert bizony őkelmék a régi jó időkben nagy elő. Egyes szám ára 40 fillér

Next