Borászati Lapok – 70. évfolyam – 1938.
1938-01-01 / 1. sz.
LXX. évfolyam, 1. szám (Jubileumi év) Budapest, 1938. január 1 /ittlömiv + li/t-Gyümölc/fc c rm el kr i«é/«porgazda/A 9 i neblap BLÖFICET •géai én«- M r Vél é?r« «• r lipH *m • r ••minlifca i évr« _ tM 1*1 »/« «m ••• tel f» ém —1190 lel É S I »fj*K: C«ehMl«TiMika i »/« évrt _ «• EG '/HTM 1H Ki Vt é»r» - 1 41 ti IU(HlláfUbli V«éTr« IS* dtair Vt «tt* r» dinár Vi évre 4H dlatt Állandó Gytmöletttermelettft Kovát Vfaierkeastf t Er. Baross Endre Feleifia surkeutf t Dr. Reizman Zoltán SzerkesitSMgia kiadóhivatal Budapest V., Báthory u. 22., II. em. Telefonszám: 111-175 A hetven éves „Borászati Lapok” hasábjairól küldjük az idén újévi üdvözletünket lapunk kedves olvasóinak. Az elfogódottságnak alig lebírható érzésével forgatjuk a magyar szőlőgazdaság és a magyar agrártársadalom legöregebb szaklapja régi évfolyamainak sárguló lapjait. Hetven év a magyar szőlőgazdaság történetében óriási idő és ez alatt a 70 év alatt sok minden történt. Elhatároztuk, hogy a nevezetes évfordulóra tekintettel, a magyar szőlő- és borgazdaságot s annak történetét ismertető külön jubileumi számban fogunk az elmúlt 70 esztendő eseményeivel foglalkozni. Ezúttal a megindulásnak rövid történetét ismertetjük. Ezernyolcszázhatvannyolcban Somssich Pál „Nyilt levél"-et intézett Entz Ferenchez,, amelyben felhívta, hogy adjanak ki borászati füzeteket, amelyekben: „2. Magyarország szőlőinek kezelését fejtegetve, talaj-, fajmívelés stb. tekintetében a természettudomány tanait hirdessék és annak alapelveivel ismertessék meg a nagyközönséget, hogy mindenki saját viszonyai szerint alkalmazhassa azokat. 2. A szüretelésnek jelenben divatozó botrányos hiányait fedezzük fel a bornak hordóban és palackokban, pincében és azon kívüli, hazánkban még mindig nem ismert bánásmódjait írjuk le szőlős- és borászgazdáink előtt, hogy belássák és elhagyják a régi rossz szokást, megkedveljék és alkalmazzák a célszerű és újabb elbánásnak módját. 3. Szóljunk a kereskedésről is, annak akadályairól, fogásairól és fortélyairól, szóval hassunk mindazon ismeretek terjesztésére, melyek nélkül elmaradunk a művelt világtól, melynek népei túlszárnyalnak bennünket,—mert meg van írva : ,,elvesz az én népem, mert tudomány nélkül való." Erre a felhívásra indította meg Entz Ferenc a Borászati Füzeteket, amelyek azután néhány év múlva Borászati Lapokká alakultak. A szerkesztő hármas mottóval indította meg lapját, ez a hármas mottó : a Reform, az Assotiatio és a Munkafelosztás volt. ,,A borászati reform és haladás terén mint szövetnek fog a Borászati Lap világítani." „Minden magyar szőlősgazda tekintse magát mint tagját az általános magyar szőlészeti és borászati conzortiumnak, lapunkat pedig, mint ezen nagyszerű conzortium közvetítő orgánumát vegye pártfogás alá." ,,Ha egyszer a rokonszellemek és erők e füzetekben a nyilvánosság elé fognak lépni, akkor vélem elértnek az időt arra, hogy munkásságunk széles terét képességeink szerint a szőlészek, pincekezelők és borkereskedők osztályaira felosszuk s munkásságunk mikénti és mily mérvbeni nyilvánulását elhatározzuk és életbeléptessük." „Fel tehát hazám borosgazdái ! Mi is százezeren vagyunk! ! Tekintsünk a méhek eszélyes és szorgalmas népére és követve oket, nem maradhat el a siker, mely milliókra rug, s melynek birtokában nemcsak mimagunknak, hanem egy országnak lehetünk támaszai, hasznos polgárai." Ezekkel a gondolatokkal indította meg boldog emlékezetű Entz Ferenc — aki kiváló szőlész és amellett országos nevű orvos is volt — a magyar szőlősgazdák szaklapját. Ezeket a sorokat ma is száz százalékban aláírhatjuk. A hetven éves Borászati Lapok talán még nehezebb körülmények és a magyar szőlőgazdaságnak még súlyosabb helyzetében folytatja nagy harcát az Entz Ferenc által is említett sok százezer magyar ember érdekében. Ennek a küzdelemnek eredményei tagadhatatlanul jelentkeznek, ami még inkább ösztönöz nehéz hivatásunk lelkiismeretes teljesítésére. A nagy elődök célkitűzéseinek megfelelően mindenkor igyekezni fogunk a reánk bízott érdekeket becsületesen megvédeni. Azok az intézkedések, amelyek a közelmúltban a magyar szőlőgazdaság helyzetének intézményes megjavítására irányultak és amelyek az új évben is folytatódnak, feljogosítanak annak a reménységünknek kifejezésére, hogy a reánk következő új esztendővel a magyar szőlőgazdaság helyzetében a régen várt enyhülés mégis be fog következni. Ebben a reményben kíván olvasóinak méltán megérdemelt boldog újesztendőt a hetvenéves Borászati Lapok. A borhamisítások hajdanában írta: S. Pálinkás Osula m. kir. kísérletügyi főadjunktus II. V. Kénezés, füstölés. Hogy a régi rómaiak kénezték-e a borokat, nem tudjuk biztosan, Plinius csak annyit említ, hogy Cato leírja a kén használatát is, de nem világlik ki, hogy elégetéssel termelt kéndioxidot használtak-e, vagy pedig a kénport egyszerűen a borba szórták. Ez utóbbi egészen érthetetlen volna, mert mi célja lehetett a kén in natura használatának. Annyi bizonyos, hogy vásznat, szövetet már fehérítettek kéngőzzel, mikor kalickaszerű vázra húzott sátorban füstölték, fehérítették. Azt meg viszont biztosan tudjuk, hogy a rómaiak az apotheca-ban füstre akasztották a borral telt amphorákat, hogy a bort tartóssá tegyék, de hogy azután füstízt kaptak-e a borok, vagy sem, arról nem szól a krónika, bár lehet, hogy az ő ízlésüknek megfelelt, mert különben nem füstölték volna meg a boraikat. A kénezést Petrus de Crescentiis említi a XIII-században (Ruralium commodorum libri XII. 4.), de még később is nagy harcok volttak ellene, mert a kénezést borhamisításnak minősítették, főként pedig az emberi egésségre ártalmasnak tartották, mert szerintük kólikát, podagrát, görcsöket okoz. Dr. Sebizius Melchior a XVI. században írja, hogy némelyek timsót, meszet és ként tesznek a borba, de az ilyen bor rendkívül ártalmas. A kénezést a legtöbb állam szigorúan tiltotta még a XV. században is, mert betegségokozónak tartották, így pl. 1465-ben Kölnben az egyik városi tanácsost bebörtönözték, állását és borkereskedői jogát elvesztette a kénezés miatt. A kénezés kérdését 1487-ben, illetve 1495. évben szabályozták, megengedvén, hogy az új hordó a készítésekor egyszer kénezhető, majd később pedig, hogy Fuderralat kén használható és az eladónak meg kellett mondania, hogy a bor kénezve van. Még a későbbi századokban is sok ellenzője volt a kénezésnek, mert szerintük a túlkénezett bor az ember idegeinek és tüdejének ártalmas. Az ilyen túlkénezett bort azután úgy kúrálták, hogy a hordóba zsinegre kötözött friss tyúktojást lógattak bele, hogy az a ként magába szedje, egy másik bölcs pedig azt ajánlotta, hogy az akonanyílásra egy darab pirított kenyeret kell ráhelyezni. Sőt érdekes, hogy egy 1766. évben megjelent szakkönyv azt írja, hogy az édesborokat nem szabad kénezni, hanem cukor elégetése útján kell megfüstölni. Viszont 1793-ban a „Der erfahrene Weinhandler" puskaport ajánl erre a célra. Sőt konzerválószer gyanánt vígan használták a vitriololajat is. Szóval eléggé változatos receptúrával rendelkeztek a kénezésre, — pro és contra. VI. Cukrozás, édesítés. Oh — bizony ez sem új a nap alatt, mert régen kitalálták előttünk az ókoriak és nem a mai fogyasztóközönség ízlése kívánja az édeskés borokat, hanem értettek ehhez a mesterkedéshez már az egyiptomiak, zsidók, görögök, rómaiak is — de persze ők csak a kezük ügyébe eső édesítő anyagokat használták, így pl. legelsősorban besűrített mustot — sapa és defrutum —, azután mézet, fügét, mazsolát, datolyát, stb. Az ú. n. chaptalozás, vagyis a mustnak, bornak répa- vagy nádcukorral való feljavítása már a XIX. század találmánya, valamint a szacharin, krisztallese, stb. cukorpótlószerek is. Azonban a régiek sem maradtak el az ilynemű csalafintaságban, mert a drága cukor és méz helyett számtalan más anyagot is használtak a borok édesítésére. Az embernek égnek áll a haja a borzadálytól, amikor ezeket a régi borhamisításokat olvassa, mert bizony őkelmék a régi jó időkben nagy elő. Egyes szám ára 40 fillér