Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-06-11 / 23. szám

BL A HAZAI­­ PRÓZAÍRÁS Á­ram­k­örében A hazai prózaírás legjelentő­sebb képviselőinek alkotásaiból nyújt át az olvasónak egy cso­­korravalót az Eminescu Kiadó a Veac de lumină című, ez évben megjelent elbeszélés-kötetben. A kötet áttekintést nyújt­­a romá­niai prózaírók alkotóművészeté­­nek alakulásáról, tematikájának figyelemre méltó sokoldalúságá­ról, érezhető stiláris gazdagodá­sáról az elmúlt évtizedekben, ar­ról az érdekes és sokat ígérő írói nemzedékről, amely szocialista valóságunk talaján bontakoztat­ja ki­ egyre izmosodó tehetségét. A kötet legjelentősebb szerzői között — Eugen Barbu, Ion Bă­­­ ieşu, Geo Bogza, Traian Coşovei, Lucia Demetrius, Al. I. Ghik­a, Remus Luca, Teodor Mazilu, Francisc Munteanu, Horia Păt­­raşcu, D. R. Popescu, Nicolae Tic és mások — örömmel fedez­zük fel kilenc hazai magyar író kitűnően lefordított prózai alko­tását is : Bajor Andor, Huszár Sándor, Nagy István, Panek Zol­tán, Papp Ferenc, Páskándi Gé­za, Sütő András, Szabó Gyula és Veress Zoltán novelláit, vala­mint a hazai német irodalom képviselőinek — Anton Breiten­hofer­ek, Arnold Hausernak, Franz Storchnak - egy-egy no­velláját. A Jött egy leány a te­lepre, a Félelem, a Zászlós De­meter — hogy csak néhány nagy­sikerű romániai magyar novella­címet említsünk — méltó színvo­nalat képviselve kapcsolódik be­le a hazai kortárs prózairodalom eleven áramkörébe A fordítás-irodalom — minden­ki előtt ismeretes — messzi múlt­ba visszanyúló hagyományokra tekint vissza nálunk ; a kölcsö­­­­nös fordítás — a népek kölcsö­nös megismerésének, barátságá­nak, testvériségének ez a magas­rendű eszköze­­ azonban rend-­­­szerünkben fejlődött, alakult élő, sokirányú, elszakíthatatlan kap­csolattá a román és magyar al­kotók és olvasók között. A román költészet, prózaírás és dráma­írás legjobbjai mélyednek el éppoly figyelemmel, érdeklődés­sel a hazai magyar írók alkotá­saiban (olykor szinte azonnali, színvonalas fordítással „reagálva le" a megjelenést), mint magyar kollégáik, akiknek szorgalmas és ihletett fordítói tevékenysége e­­redményeképpen a magyar ol­vasótábor is állandóan, átfogóan tájékozódhat a kortárs román irodalomban. Z­énárt Zsuzsa - És mit vennél, ha lenne pénzed ? - Százszor hallot­ta már ezt a kérdést a lánytól, s mindig ugyanúgy vá­laszolt rá, mintha csak egy hivatalos formula lenne. - Játszani akarsz ? — kérdezte. - Ühüim. - A lány most hamiskás volt, éppen olyan, mint másfél évvel ezelőtt. Tudta ezt a lány is, azért volt ilyen, biztosan. - Megéri ? - Ne ijedj meg, nem akarok lefeküdni veled - mond­ta a lány. - Jó. Ha pénzem volna, autót vennék. És beutaznám vele a világot. A lány mellé ült az ágyra, érezte meleg illatát is. Ki­nyújtotta a kezét, félkörben maga elé húzta, mintha egy kocsi ajtaját csukná be. . - Fehér, ugye ? - kérdezte. - Legyen fehér. Bár könnyen piszkolódik. - Bé bele­kapaszkodott a levegőbe, mintha egy kormányt markol­na, mozgatta a lábát , kapcsolt. - Brrr - dúdolta a lány és rázta a fejét, hogy a haja lobogjon, mint a szélben. - Nagyon jó. Brrrr... - Na, itt merre ? - kérdezte Bé. - A város felé ? - A szerpentinre ... - Nem arról van szó — mondta a fiú. - Ne rontsd el megint, kérlek. - A Hercegnő nem nézett rá, mereven előrefigyelt. A kopott furníros szek­rény éppen elállta az utat. - Kanyar, vigyázz - és ki­dőlt oldalra, a fiú felé. Feje érintette Bé vállát. - Szép szekér, festett. S mekkora kucsmája van az öregnek .. . - Hát a nyugdíja vajon mekkora ? - A szerpentin ... - suttogta a lány, és közelebb hú­zódott. Lassan ingott erre-arra, beledőlt a kanyarba. Néha megrázta a fejét, hogy lobogjon a haja. Egészen közel húzódott Béhez, és a vállára hajtotta a fejét. - Fé­lek - mondta, de a fiú nem ölelte át. - Nincs szeme ? Az anyja istenit ! - kiáltott egy gyalogosra. - Ne burrogj ! Jó kocsi ez, hangja nincs, csak röpül. - Aztán elcsavarta a képzeletbeli kormányt. A szoba falai, mint a szürke sziklafalak magasodtak fö­léjük a szerpentin két oldalán, mely úgy fúrta be ma­gát a hegyek közé, mint egy dugóhúzó. Bé ökölbe feszítette a kezét, mintha a kormányt mar­kolta volna. A válla zsibbadni kezdett. Megpróbálta el­képzelni magát, ahogy ül egy rozsdaszín pléddel leta­kart ágyon, hülyén előretartja a kezét, és mozgatja a lábfejét. — Mint egy kisgyerek a bilin ... - Mit csinálsz ? Ne engedd el a kormányt ! Bé ismét felemelte karját, aztán hirtelen erős mozdu­latokkal dőlt ki jobbra-balra. A rugók nyikorogtak az ágyban. - Mi történt ? Bé csak annyit mert mondani : - Kilyukadt a bal hátsó... - és ölébe ejtette a ke­zét. - Állj meg, nem szeretnék meghalni. Éppen most nem. Szörnyű nehéz út, ugye ? De azért reggelre, remélem, ott leszünk, nem ? - Persze. Csak tudnám, hogy hol. A lány felállt, úgy tett, mintha kinyitná a fehér kocsi ajtaját, aztán Bé elé került. Az arcáig hajolt le, szájá­val O-t formált, és szaporán fújta ki a levegőt. - Most mit csinálsz ? - Letörlöm a szélvédőt. Tudod, ilyenkor, este renge­teg a szúnyog, s mind ráragadnak a szélvédőre... - Széles, szinte ölelő mozdulatokkal törülni kezdte a kép­zeletbeli ablakot, egészen közel a fiú arcához. Kis mel­lei ritmikusan mozogtak. - Emlékszel, mikor karamboloztunk ? - kérdezte, s me­reven figyelte Bét. A karját is leengedte, úgy figyelt. - Jó memóriám van. - Bé a vakolatlan falrészt néz­te szemben, a szekrény fölött. A lány újból mozgásba lendült, egyre közelebb hajolt a fiú arcához, s apró kis szusszanásai Bé arcára mele­gedtek. A Hercegnő ajkai szétpattantak ... - Hölgyem, beszállás. Még összepiszkítja a nercbun­dáját - mondta Bé egy kicsit tehetetlenül, és megrán­totta a lányon a bé háziruhát. - De azért játszunk tovább, ugye ? Bé ismét ökölbe szorította kezét az arca előtt, a lány mellé ült, és rázta a fejét, hogy lobogjon a haja a szél­ben. Bé nem akarta abbahagyni már a játékot, mert akkor meg kellett volna mondani, hogy miért tette. Csak C­siki László gépiesen csavarta erre­ arra a képzeletbeli kormányt és ingatta magát az ágyon. - Hülyeség - gondolta. - Az álom-autó hátsó gumija kiszakadt . . . — Az álom-autó bal hátsó gumija kiszakadt... — mondta. A Hercegnő konokon, erős mozdulatokkal rázta a fe­jét, haja csapkodott, súlyosan. Ismét a fiú vállára haj­totta a fejét. Be­érezte, amint szinte rásimul ez a ki­csi, kemény fej ; mintha dúdolt volna a lány, haja ne­héz illata felé lebegett. Átölelte a vállát, s már érezte a mozdulást a lányban, hogy ő is átfogja a nyakát. — Nincs értelme - ugrott fel hirtelen. - Hátha jön.. . . — Háttal állt felé, s úgy képzelte, ha megfordul, a lányt látja majd, elnyúlva az ágyon, feléemelt fejjel. De a Hercegnő mozdulatlanul ült, ölébe ejtett kezekkel, mint a szomorú terhes asszonyok. Le lehetett volna rajzolni a szemét, a lámpa fényének tűhegye sem mozdult el benne. — Mesélj tovább - kérte Bé —, kérlek, mesélj tovább - toldotta meg idegesen. - Nem hallod ? — Nem akarom tovább mondani. — Valahogy mintha a hang is mozdulatlan lett volna, végleges, kész, mint egy gyári munkadarab. — Azt mondasz, amit akarsz... Hazudhatsz is. Tovább! — Nem lenne szabad.­­ Most síróssá vált a hang. Bé úgy gondolta, ha látná szemét a lány, megérezné, milyen szüksége van neki minderre. Bizarr gondolat volt. A másik mozdulatlansága idegesítette. — Tovább ! - kiáltott rá. - Továbbmondod, érted ? Tovább, az istenit. Mindent tudnom kell. Rekedt, szinte ijedt kiáltás volt ez. — Ripacs - mondta a lány halkan, s csak most for­dult felé. Az arca azonban mozdulatlan maradt. Csend. Bé igyekezett visszatartani a lélegzetét, nem lihegni. A lány előrebillent fejjel ült az ágyon, csak ült. — Máskor ne kiabálj - szólalt meg nagy későre, és a befalazott közajtó felé intett. - Meghallhatják. Bocsáss meg, hisztis vagyok. •") Részlet A hazugok szigete című regényből A FESTŐ HAZATÉR A XIX. század első felének művészetét a francia klasszicizmus hatása határozta meg Európa-szerte. Ez a hatás főképp az akkori osztrák iskola közvetítésével­ jutott el hozzánk, ugyanis abban az időben a tehetséges ifjak külföldre — Bécsbe, Ró-­­­mába, Párizsba - mentek művészetet ta­nulni. Ilyen világot járt hazánkfia volt Ba­rabás Miklós is (1810—1898). Korának ha­zai művészete a szabadságharc talaján fejlődött, a reformkorban lefektetett szi­lárd eszmei alapokon erősödött a magyar művészet legegységesebb fejezetévé, ép­pen azokban a szomorú évtizedekben, a­­mikor a Habsburg elnyomás a legkegyet­lenebb volt. Barabás Miklós művészete ezen a kese­rű talajon sem került a romantika bűv­körébe, hanem szerény, sajátosan jámborszavú, klasszikus egyensúllyal bíró festészet maradt. Életműve mégis korszak­­alkotónak minősíthető, mert a fennálló társadalmi viszonyok között is vallotta, hogy délibáb-kergető buzgalommal, túlfű­tött nemzeti romantikával már lehetetlen a művészet megszilárdulását és hatását biztosítani. Barabás szűkösebb reménnyel, higgadtabb józansággal, szerényebb mun­kával, de mégis tartósabb eredménnyel dolgozott és vívta ki a nagyközönség tetszését. Mindig reálisan ítélte meg a helyzetet - ez volt sikerének és tekinté­lyének titka. 1825-1835 a vándorlás, útkeresés évei a művész életében. Nagyszebentől Bu­karestig, onnan Bécsig, majd az olasz művészeti központokig nem volt könnyű az út. Egyedül vívta meg harcait az élet­­­­tel és önmagával is. Tulajdonképpeni ta­nítómestere sem volt. Amit megtudott és elért, szorgalmának és fáradtságot nem is­merő munkaakaratának tulajdonítható. En­nek a jellemvonásnak legfőbb indítéka becsvágya volt. Vágyainak megfogalmazá­sában azonban mindig szerénység jelle­mezte, mégis a legmagasabb csúcsokig emelkedett fel. Háromszéken, Márkosfal­­ván született, s a magyar művészet és szel­lemi élet egyik legkiválóbb egyénisége lett. Már 26 éves korában az Akadémia levelező tagjaként becsülte a köztudat.— 1835-ben állítota ki Pesten első jeles munkáját, amelyet Velencében festett egy híres Veronese-kép nyomán (Európa el­rablása). Az első siker után képek egész sorát festi meg, sámtalan kiállítást ren­dez. Képeinek bán, finom egyéniségének vonzó természete elbűvölte környezetét, olyannyira, hogy Pesten mindenki igyeke­zett őt állandó leülepedésre bírni. Maga Széchenyi is rajom érte, pártfogásába ve­szi és megrendelhet szerez még a „fő­­rangúak" körében is. Pesten állandó képzőművészeti életről csak Barabás Mikós letelepedése óta le­het beszélni. Nyomában sokan a magyar fővárosba tömörülők és a kialakulóban levő nemzeti műszet támogatóivá vál­tak. Munkásságuk 10l fokozatosan háttérbe szorították az idegen művészet egyedural­mát. Barabás műészi magatartásában, s részben stílusában is elindítja az új mű­vész-nemzedék kibontakozását. Barabás Miklós alkotói tevékenységében döntő tényező vt­( az arcképfestés (a korra jellemző), a a terület, ahol a mű­vészek és műbaráok legtöbbször találkoz­hattak. Ez volt az a feladatkör, amely a valósághű megjelenítés szempontjából a festők mesterségteli tudását leginkább próbára tette, visont ez volt az a műfaj is, amelynek művlésére a gazdasági vi­szonyok változása nem hathatott károsan. Kiválóbb portré az új társadalmi osz­tály jelenlétét tüközik. Igazi típus-ábrá­zolók, a megváltott körülmények között formálódó ember életviszonyait, jellemét és érzéseit fejezik ki. Portréi mér­téktartó bécsi biedermeier stílusban közvetítik a franci­­ ünnepnapokat idéző légkört, persze melegebben, otthonosab­ban. Kellemes, ki­g idillikus hangulatuk­kal, nagyfokú hasonlóságukkal maradtak meg emlékezetünkben ezek a képek. Ba­rabás kerülte a magikum kifejezését, a drámai konfliktusok érzékeltetését, a csa­pongó szenvedély közvetítését portréiban. A fény-árnyék puha átmenete, a színek egyenletes eloszttó finomsága, a vonal (rajz) pontos kimértsége, a felület sima, gondos kidolgozás, jellemzi mérsékelt tem­peramentumáról taúskodó festészetét. Ba­rabás arckép­csanokának túlnyomó ré­szét a kor legkiválóbb elméinek ábrázo­lása, a közügyekben is szót kérő értelmi­ség népszerűsítése foglalja el. (Eötvös Jó­zsef fiatalkori arcképe, az ifjú Liszt Fe­renc álló portréja stb.) A sokszorosítás­ban megjelent kőnyomatai is felsorakoz­tatják mindazokat, akik a hősi esztendők­ben a politikai, gazdasági és kulturális eseményeket irányították . . . Barabás arcképművészete értékes társa­dalom- és kultúrtörténeti dokumentumgyűj­temény, a reformkornak és a polgári for­radalom korszakának jeles képviselőiről készült példamutató remekművek ragyogó galériája. Művészetében elsősorban a polgárság igényeit elégítette ki. Ő volt a nemzeti irányzat­­első képviselője. Ő volt az, aki szorgalmazta a Képzőművészeti Akadémia megalakulását, melynek igazgató-elnöki tisztségét maga töltötte be. Elsőként fe­dezte fel és ábrázolta — Petőfi mély át­éléséhez és nosztalgiájához hasonlóan — az alföld szépségét. S ő volt az is, aki elsőként választotta képei tárgyául a ro­mán nép életét. A vásárra induló román család című életkép ünnepélyes szépségé­vel nagy sikert aratott, s a román festé­szet körében is egyedülálló esemény volt abban az időben (1843). És ő volt az az első is, aki a kor fontos eseményét — a Lánchíd alapkőletételét — a történelmi festmény színvonalán ábrázolta. Késői remekműve, az 1874-ben festett Bittó Istvánná arcképe a már kiforrott mű­vészi tökély példaképe, fejlődésének utol­só nagy állomása — egy egész század szellemét hordozza magában. Barabás Miklós műveinek jelentős ré­szét megtaláljuk múzeumainkban, emlék­­szobrát"­ pedig ott láthatjuk Márkosfal­­ván, amely azt jelzi, hogy egy nagy mű­vész, aki egykor innen indult el, ma hal­hatatlanként tér vissza szülőfalujába. Plugor Sándor *) A Márkosfalván felállított márvány­­szobrot Hunyadi László marosvá­sárhelyi szobrászművész készítette. Bittó Istvánné arcképe Barabás Miklós olajfestménye Apáthy Géza MAJDNEM SZOMORÚ ALKALMI VERS Nem tűz-, de víz­pokolként szakadt földünkre az ég : csillagok már csak a megőrző-megtartó emlékezetben ragyogtak, s a Nap is már csak a szívekben. Gyökerestől kitépte őket a tobzódó, eszeveszett, leromlott természet, ahogy földi, földbéli csillagainkat, a kenyér magvait is gyökerestől tépte ki. Megtébolyodott, irdatlan erő : nem a gyomot, a szépet, házunk és álmunk tépte meg, hogy elültessen bánat-gyomokat. De, íme, a gyökerestől megtépázott altatódalok, simogatások, csókok fölött kigyúlt a kézfogások fellegyző párbeszéde­i húszmillió gyökérrel fogódzunk a földbe, és minden gyökerünk neve : munka. Visszamunkáljuk a földbe a magvakat, visszamunkáljuk a csillagokat az égre, égen és földön is kivirágzik szívünk : elsodorhatatlan tavaszi címer. Ion Brad A MI HÁZUNK IS A mi házunk is rettegésben élt, szelíd küszöbén átszakadt az ár. Vizek bősége — soha ily vad zenét ! — könnyáztatta, ólmos egekbe szállt. Nem néztünk vissza, bár apánk homlokába, anyánk sírjába mart a fergeteg. Szennyes hullámok üvöltő, garázda hada mocskolt be vágyat, könnyeket. Minden tűzhelyünk könnybelábadt szemmel siratta vesztünk - de megfeszült karok villámlottak az égnek hihetetlen erővel - Házat, hazát védni ma nékik mondatott. Fordította : Lendvay Éva Végvári Péter GYÓGYÍTÓ ÉNEK Gyógyító ének kellene Eleven sebekre, Görnyedő lelkekre, Vérző országokra, Síró csillagokra. Gyógyító ének kellene Gyötrődő elméknek, Csontig felsebzettnek, Embernek, állatnak, Szennyezett tájaknak. Gyógyító ének kellene Fáknak és füveknek, Csonka szerelmeknek, Szétszabdalt világnak, Keletnek, Nyugatnak. Gyógyító ének kellene Gyászra, borzadályra, Árvízre, aszályra, Szomjúságra, éhre — Minden betegségre. Gyógyító ének kellene . . . Zengjen hát két kezünk . Gyógyító éneke ! gyomlálta, Irodalom—művészet 23. SZÁM 6-7. oldal V BRÂNCUSI * BUKARESTBEN Június ötödikén a Nemzeti Múzeum kiállí­tótermeiben ünnepélyes légkörben nyitották meg a nagy román szobrász első hazai ret­rospektív kiállítását. Az eredetileg Philadel­phiában bemutatott gazdag szobor- és rajz­­gyűjtemény Brâncuşi híres és kevésbé ismert alkotásait tartalmazza. A 49 remekmű túlnyo­mó része még nem szerepelt Brâncuşi-kiállítá­­saink katalógusában, ezért a bukaresti szobor­szemle rendkívül jelentős minden művészet­­szerető ember számára. Értékes kultúrtör­téneti esemény. A tárlaton látható többek között a Pogány­­kisasszony-ciklus néhány változata, az X-her­­cegnő, a Kakas, a Csodamadarak-sorozat is. Az itt közölt eddig ismeretlen önarckép (1924) a párizsi Modern Művészeti Múzeum Brâncuşi­­gyűjteményéből való. Madár Constantin Brâncuşi bronzszobra (a velencei Peggy Guggenheim-gyűjtemény)

Next