Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-07-02 / 26. szám
ni» Indító téma Néhány nappal a Leányanyák szerelme című riportom megjelenése után levelet hozott a posta M. J. kézdivásárhelyi lakostól. A levélben egy újabb zátony fenyegette családi élet legutóbbi fejezetéről számolt be a levélíró : „Tisztelt Szerkesztőség és tisztelt Apáthy Géza elvtárs ! Olvasván az 1970. június 18-i számát a Brassói Lapoknak, megragadta a figyelmemet a 3. és a 8. oldalon levő Leányanyák szerelme című riport. Többször és alaposan elolvastam és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a közölt riportok mindenikében a férfi vagy a férj volt a hibás azért, mert a gyermekek félárván vagy apai szeretet és nevelés nélkül kell hogy felnevelkedjenek . . . . . . De sajnos akadnak anyák is, akik eldobják családjukat, gyermekeiket. Nem törődve a törvényekkel, nem törődve senkivel és semmivel, „futnak" egy másik, múló szerelem után vagy egy „igazi nagy szerelem" után, nem gondolván arra, hogy a tettükkel egy vagy több gyermek lelkét és életét teszik örökre tönkre és tiporják lábbal a sárba csak azért, hogy ők a céljukat elérjék. Erre példa az én családi esetem. Ez év februárjában kerültem Kézdivásárhelyre a feleségemmel, Marosvásárhelyről. A gyermekeket Marosvásárhelyen az én szüleimnél hagytuk, ameddig el tudunk rendezkedni úgy, hogy a gyermekek semmiben hiányt ne élezzenek és mindenük biztosítva legyen. A feleségem a kézdivásárhelyi konfekciónál kapott állást és a gyár megértő vezetőségétől kaptuk a blokklakást, én a CEIL Braşov V. számú kézdivásárhelyi egységénél kaptam megfelelő munkahelyet és támogatást, mindenféle szempontból. Ezért a megértésért külön köszönettel tartozom mindkét üzem vezetőségének. Miután berendeztük a lakást, kezdődtek meg nálunk a bajok. A feleségem - amikor délutános volt - egész délelőttöket töltött a cukrászdában különböző „ismerős" és „ismeretlen" barátnőkkel és barátokkal. Látván azt, hogy én nem tudok semmiről semmit, továbbment, és cukrászda után a lakásba hívatta vagy hívta fel férfi- és nőismerőseit, és ott ittak tovább addig, ameddig én meg nem fogtam őket. Amikor megfogtam a férfival a lakásban, megpofoztam, habár nem kellett volna, de annyira fel voltam idegesedve, hogy nem tudtam magamnak parancsolni. Amikor komolyan beszélgetni kezdtem vele erről az ügyről. „Ön fogadkozott, hogy többet nem fogja ezt csinálni. Tekintettel arra, hogy néztem a gyermekeket, én megbocsátottam neki, gondolván arra, hogy a két gyermeknek szüksége van az édesanyjára és az édesapjára ahhoz, hogy rendes, becsületes emberek legyenek a mi társadalmunkban. A feleségem a pihenő szabadságát Marosvásárhelyen a gyermekekkel töltötte. 1970. június 1-én este haza is érkezett. Közöttünk akkor este nem volt semmi veszekedés, semmi összeszólalkozás. Minden helyreállt, de csak látszólag, mert én másodikán délután, amikor hazaérkeztem az üzemből, a feleségem helyett csak egy papírt kaptam, melyen ez állt : „Jancsi, engem többet soha ne keress, mert nem vagyok és a gyermekek bocsássanak meg nekem". Egyszeriben semmi ok nélkül elment, de hová ? ? ? ... Marosvásárhelyen egy ismerősnek azt mondta, hogy amikor ő visszajön, úgy eltűnik, hogy soha senki meg nem kapja, hiába keresik. Kérdem én azt, hogy egy rendes, normális nő és anya ilyesmit cselekszik-e ? És helyesen cselekedett-e ? Nem szólnék egy szót sem, ha fiatal házasok lennénk, de már 7 éve együtt vagyunk és higgyék el nekem, hogy nagyon bánt engem ez az eset. Ha engem nem is nézett, de miért nem nézte a két gyermeket, mit ártottak neki a gyermekek, hogy ő így viselkedett ? ... ... Arra az elhatározásra jutottam, hogy rövid időn belül (kb. 1 hónap múlva visszautazom Marosvásárhelyre végérvényesen, a gyermekeimhez, mert nekem ott van a helyem mellettük és ők azok, akik a csintalanságaikkal fognak engem vigasztalni, mert nagyon kritikus helyzetbe jutottam ez ügy után. Maradok elvtársi tisztelettel M. J." M.J. elkeseredett hangvételű, a bizonytalanság nyugtalanító érzésében fogant levele megdöbbentett, és később is tétovázva nyúltam hozzá. Attól tartottam — és tartok is kissé —, hogy a levél tartalmának „kiszellőztetése" súlyosbíthatja az előállt válságot. Mégis „kiszellőztetem" azzal a reménnyel, hogy most, a „tizenkettedik órában" M.J. felesége, M.M. újragondolja meggondolatlan ballépését is igyekszik környezetével — elsősorban gyermekeivel és férjével — feledtetni. A közvélemény lesújtó ítéletét is csak így háríthatja el. M.J. levele bocsátott újabb riportútra, amelynek célja : megvizsgálni az érem másik oldalát. A riport utóiratában tételesen megfogalmaztam ugyan, hogy ,,a felelősség nem «női» vagy férfi» sajátosság, hanem általánosan emberi kötelességünk". Mert nők, férfiak egyaránt élhetnek felelősen avagy felelőtlenül. De az élet meggyőzőbb érv bármilyen tételnél. „Anyát keresek !“ „Férfias" üzemben, a brassói traktorgyártók fellegvárában kutattam fel férfiakat, akik egymagukra, a nő, az anya támasza nélkül kénytelenek felnevelni gyermekeiket. — Teljes regény az életem ! — sóhajtott fel R.I., a hőkezelő részleg mestere,miután néhány szóval jeleztem beszélgetésünk témáját. — Akár napokig mesélhetnék. — Mikor és hogyan kezdődött ? — Tíz évvel ezelőtt és nyilván szerelemmel, itt az üzemben. A feleségem is itt dolgozott. Szép lány volt, megakadt rajta a szemem, de nem láthattam, hogy a vérében ördög bújkál. Előbb megbarátkoztunk, aztán a barátság szerelemmé nőtt. Hogy egészen őszinte legyek, talán nem vettem volna feleségül, de nagyon megsajnáltam. Ahányszor elbeszélgettünk, mindig panaszkodott, hogy nincs senkije Brassóban, munkásszálláson lakik... — Szóval a sajnálat változott át szerelemmé ? — Igen. Egyet-mást ugyan észre kellett volna vennem, de milyen a szerelem, ha az ember fiatal ? Vak. Engem is elvakított. A feleségem sokszor kölcsönruhákban, jött találkára, panaszkodott, hogy csak sült krumplit vacsorázott. Szóval nagyon megesett a szívem rajta, hogy annyira „szegény". Hát ezért . . . Gondoltam, hálás lesz érte. — S a hála ? — Lassan rájöttem, miért volt oly „szegény" : csörgött ki az ujjai közül a pénz. .— Tehát a pénz hozta az első szóváltásokat . . . — Nem a pénz. Én nagyon jól kerestem már akkor, kétezer lejnél kevesebbet soha, de sokszor hármat is vittem haza. Ő is ezer lejen felül keresett. — S akkor ? — Alaptalanul gyanúsítgatott, vádaskodott. Féltékeny volt... Otthon elmérgesedett a helyzet, s 1962-ben, házasságunk után egy évvel, benyújtotta a válópert. Ekkor már anya volt. . . —Azóta neveli egyedül a kislányát ? — Nerri, én elleneztem a válást, bár az első tárgyalás idején elfogtam levelét, amit az üzemi kézilabda csapatának kapusához írt. Körülbelül ez állt benne : „Minden erőmmel megküzdök azért, hogy szerelmünk diadalmaskodjék. Most végleg megszabadulok a pasastól, a lakást is mi kapjuk, a gyerekkel aztán meglátjuk, mi lesz." ALPERES ANYÁK Apáthy Géza riportja A pasas én voltam. Ha érdekli, meg is mutathatom a levelet. Külön doszárban őrzöm, akárcsak a többi levelet, nyilatkozatot ... — Milyen nyilatkozatot ? — Ugyancsak 62 augusztusában megcsalt egy másik férfival. A férfitól — akármilyen hihetetlen — beismerő nyilatkozatot kaptam . — És mégis ellenezte a válást ? — Elleneztem, mert úgy gondoltam, ha már az én életem félrecsúszott, legalább a gyermekek ne nőjjenek fel anya nélkül. — Gyermekek ? Csak egyről tudtam ... — Három gyermekünk volt, de kettő meghalt : az egyik másfél, a másik négyéves korában. Nem akarom alaptalanul vádolni, de amikor második váltásban dolgoztam, sokszor már hatkor elment szórakozni és csak késő este jött haza. Férfiakkal vendéglőzött s a gyermekeket rr magukra hagyta. Egy alkalommal a szomszédnak az ablakon kellett bemásznia, mert a fiam leesett az ágyból és felverte bőgésével az egész blokkot. Csoda-e, ha megbetegedtek a gyermekek ? — Ha valóban ennyire borzalmas asszony volt, amint ön mondja, miért maradtak együtt oly sokáig ? — Hát a kislányért, de már külön éltünk. S aztán tavaly, augusztus 11-én elszökött. Itt hagyott a kislányommal, egyetlen fej nélkül, éppen tanév kezdete előtt, amikor tanszereket, egyenruhát, táskát kellett vásárolnom neki. Szerencsémre volt egy négyezer lejes csekkem, de volt hatezer lejem készpénzben, lakást akartunk vásárolni. Azt mind elvitte. — S most hol tartózkodik a felesége ? — Tirgu-Ocnán, a nővérénél. Négytagú család, s csak a sógorom pénzkereső, mégsem restell a nyakukon élősködni. — Adott-e hírt magáról ? — Egyszer sem írt, egy csokoládét, egy ceruzát sem küldött a kislánynak. — Ha a felesége meggondolná és hazajönne, visszafogadná-e ? — Az égvilágon semmiért, s a leányomról sem mondok le soha ! A regénynek vége , elválunk . . . — Ön még fiatal ember, nem gondolt arra, hogy újra meg kellene nősülnie ? — Egyelőre nem olyan sürgős. Én elsősorban anyát keresek, mert nőt nem nehéz ... R.I. harminchat évet töltött. Húsz év után Negyven és ötven közötti férfi robbant be a rögtönzött társalgóba, a szakszervezeti irodába, korát meghazudtoló fürgeséggel. Úgy ült le a szemközti székre, mint valamely nagy gyakorlatú interjú-alany. S ez a látszat beigazolódott, mert csakhamar kiderült, hogy M.C., az eladási osztály vezetője — aki közmegbecsülésnek örvend a traktorüzemiek sorában —, valóban gyakran szerepelt interjú-alanyként, nemegyszer fényképét is közölték, sőt a tévében is többször nyilatkozott. Előbb meglepődött, hogy ez alkalommal nem munkájáról, üzemről vagy traktorról, hanem magánéletéről „faggatják", és ezt ki is fejezte : — Az én családi helyzetemet már mindenki ismeri, nemcsak a gyárban, hanem a milícián, törvényszéken, szóval minden fórumon ismerik, ezért lepett meg, hogy létezik mégis egy ember, akit még érdekelhetne. Mindjárt megtudja azt is, miért. Szóval, jegyezze : húsz évet éltem együtt a feleségemmel.-, Szerelemből vettem feleségül, szerelemből született meg a gyermekünk és tizennégy éven át szerelemben éltünk. Életünkben nem volt semmi rendhagyó, boldogok voltunk, egymásnak örvendtünk és a gyermeknek. Gyarapodtunk is, a házból nem hiányzott semmi. Madame M-et a Traktornegyed legelegánsabb asszonyai közé számíthatták. Nem tagadom , mindig 2 500 lej fölött kerestem. De az utóbbi hat esztendő megkeserítette az életemet, kálváriámmá vált. Nagyon csalódtam feleségemben. — Miben állt csalódása ? — Rájöttem, hogy tizennégy éven keresztül délibábos álmokban éltem . . . Egy gonosz, minden rosszra képes, és emellett buta nőt választottam élettársul. — A jelek szerint önök ellenségekké váltak. Hogyan? — Igaz, a legádázabb ellenségemként szegült ellenem. Minden erejét latba vetette, csakhogy tönkre tehessen. Négyszer válópert indított ellenem, öt másik perbe is belerántott, és mivel egyetlen perben sem sikerült felülkerekednie, más fórumokhoz is segítségért fordult, a milíciához, a pártbizottsághoz, szóval mindenütt kilincselt, csakhogy szétzúzzon . . . Egyszer rámszabadította a milíciát, azt hazudta, hogy loptam az üzemből, a házkutatáson, persze, semmi bizonyítékot nem találtak . . . — Mégis, mi a véleménye, tizennégy évi békés házasélet után, hogyan változhatott meg ennyire? — Elsősorban azért, mert gonosz. Másodszor, mert féltékeny. Hivatalom jellegzetességéből eredően, nagyon sokat jártam terepre, olykor napokat hiányoztam otthonról. Ahányszor hazajöttem terepről, jeleneteket rendezett. Pokollá lett az életem. Azt nem mondom, hogy én szent voltam, és messziről elkerültem a vendéglőket. Előfordult, hogy ittam, legtöbbször keserűségemben, de nem csaltam meg soha. — Megpróbálta-e eloszlatni féltékenységét, közeledett-e hozzá ? — Igen, alkalmaztattam az üzemben, hogy közelebb kerülhessen hozzám, de két hét elteltével rámförmedt: szégyelljem magam, egy olyan üzemben, amelyben főnök vagyok, ő nem dolgozik, mit szólnának az emberek ? — Hol dolgozott azelőtt ? — Nem dolgozott soha , sem azelőtt, setm azután. A család pénzéből pereskedett, meg szerte eladta a házból a dolgokat. — Amíg ön a kálváriát járta, a gyermekhez hogy viszonyult ? — Sehogy. Az utóbbi négy évben egyetlen ingét sem mosta ki, egy teát nem főzött neki. Szép fizetésem ellenére is gyakran feküdtünk le éhesen. — Hát a felesége senkit sem szeretett ? — Dehogynem. Férfiatlan dolog, de be kell vallanom : egyszer meglestem, amióta külön utakon jár. Egy férfi társaságában le is fényképeztem, a fénykép most bizonyítékul szolgál a válóperünkben. — Tehát ismét válófélben vannak ? — Igen, de ezt a válópert már én indítottam. A fiam elvégezte a szakiskolát, itt dolgozik az üzemben, 1 200 lejes havi fizetéssel. — S a fiú kivel marad ? — Természetesen velem. Egy éve külön lakásban élünk már. A fiam meglátogatta egyszer az anyját, de be sem engedte a lakásba, a folyosóra tuszkolta. A fiam azt mondta, látni sem akarja többé. Mindenesetre nemsokára nagykorúvá válik, önállósul... — És ő is megnősül. — Természetesen, de én megelőzöm. Bemutattak egy nagyon rendes, becsületes nőt, máris sokat viseli gondunkat, pedig neki is van egy gyermeke. Mihelyt lezárul a válóperem, feleségül veszem. Szépítsük meg egymás életét. . . És C.M. Konok férfiarcán megenyhültek a vonások... Utóirat Három rendhagyó élet vallott : nem tárulkozott ki teljességében, nem is tárulkozhatott, hiszen az emlékezet megőrző képessége is véges. Az sincs kizárva, hogy az igazság kissé „egyoldalú", esetleg némi „hazabeszéléstől" sem mentes, de az kétségtelen, hogy jelen riportomban férfiak a kizárólagos „felperesek". S ahogy előbbi riportomban, a Leányanyák szerelmében sem hallatták szavuk az „alperes" férfiak, ez esetben is tekintsünk el az „alperes "asszonyok véleményétől. Az élet sem hallgatja meg őket, úgy ítélkezik fölöttük. És szigorúan ítélkezik. BL 26. SZÁM 3. oldal