Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-07-02 / 26. szám

ni» Indító téma Néhány nappal a Leányanyák szerelme című riportom megjelenése után levelet hozott a posta M. J. kézdivá­­sárhelyi lakostól. A levélben egy újabb zátony­ fenyeget­­te családi élet legutóbbi fejezetéről számolt be a levél­író : „Tisztelt Szerkesztőség és tisztelt Apáthy Géza elvtárs ! Olvasván az 1970. június 18-i számát a Brassói Lapok­nak, megragadta a figyelmemet a 3. és a 8. oldalon levő Leányanyák szerelme című riport. Többször és ala­posan elolvastam és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a közölt riportok mindenikében a férfi vagy a férj volt a hibás azért, mert a gyermekek félárván vagy apai sze­retet és nevelés nélkül kell hogy felnevelkedjenek . . . . . . De sajnos akadnak anyák is, akik eldobják csa­ládjukat, gyermekeiket. Nem törődve a törvényekkel, nem törődve senkivel és semmivel, „futnak" egy másik, múló szerelem után vagy egy „igazi nagy szerelem" után, nem gondolván arra, hogy a tettükkel egy vagy több gyermek lelkét és életét teszik örökre tönkre és tiporják lábbal a sárba csak azért, hogy ők a céljukat elérjék. Erre példa az én családi esetem. Ez év februárjában kerültem Kézdivásárhelyre a felesé­gemmel, Marosvásárhelyről. A gyermekeket Marosvásár­helyen az én szüleimnél hagytuk, ameddig el tudunk rendezkedni úgy, hogy a gyermekek semmiben hiányt ne élezzenek és mindenük biztosítva legyen. A feleségem a kézdivásárhelyi konfekciónál kapott ál­lást és a gyár megértő vezetőségétől kaptuk a blokkla­kást, én a CEIL Braşov V. számú kézdivásárhelyi egysé­génél kaptam megfelelő munkahelyet és támogatást, mindenféle szempontból. Ezért a megértésért külön kö­szönettel tartozom mindkét üzem vezetőségének. Miután berendeztük a lakást, kezdődtek meg nálunk a bajok. A feleségem - amikor délutános volt - egész délelőt­­töket töltött a cukrászdában különböző „ismerős" és „is­meretlen" barátnőkkel és barátokkal. Látván azt, hogy én nem tudok semmiről semmit, to­vábbment, és cukrászda után a lakásba hívatta vagy hívta fel férfi- és nőismerőseit, és ott ittak tovább addig, ameddig én meg nem fogtam őket. Amikor megfogtam a férfival a lakásban, megpofoztam, habár nem kellett volna, de annyira fel voltam idegesedve, hogy nem tud­tam magamnak parancsolni. Amikor komolyan beszélgetni kezdtem vele erről az ügyről. „Ön fogadkozott, hogy többet nem fogja ezt csi­nálni. Tekintettel arra, hogy néztem a gyermekeket, én megbocsátottam neki, gondolván arra, hogy a két gyer­meknek szüksége van az édesanyjára és az édesapjára ahhoz, hogy rendes, becsületes emberek legyenek a mi társadalmunkban. A feleségem a pihenő szabadságát Marosvásárhelyen a gyermekekkel töltötte. 1970. június 1-én este haza is érkezett. Közöttünk akkor este nem volt semmi vesze­kedés, semmi összeszólalkozás. Minden helyreállt, de csak látszólag, mert én másodikán délután, amikor haza­érkeztem az üzemből, a feleségem helyett csak egy pa­pírt kaptam, melyen ez állt : „Jancsi, engem többet soha ne keress, mert nem vagyok és a gyermekek bocsássa­­nak meg nekem". Egyszeriben semmi ok nélkül elment, de hová ? ? ? ... Marosvásárhelyen egy ismerősnek azt mondta, hogy amikor ő visszajön, úgy eltűnik, hogy soha senki meg nem kapja, hiába keresik. Kérdem én azt, hogy egy rendes, normális nő és anya ilyesmit cselekszik-e ? És helyesen cselekedett-e ? Nem szólnék egy szót sem, ha fiatal házasok lennénk, de már 7 éve együtt vagyunk és higgyék el nekem, hogy nagyon bánt engem ez az eset. Ha engem nem is nézett, de miért nem nézte a két gyermeket, mit ártottak neki a gyermekek, hogy ő így viselkedett ? ... ... Arra az elhatározásra jutottam, hogy rövid időn belül (kb. 1 hónap múlva­ visszautazom Marosvásárhely­re végérvényesen, a gyermekeimhez, mert nekem ott van a helyem mellettük és ők azok, akik a csintalanságaik­­kal fognak engem vigasztalni, mert nagyon kritikus hely­zetbe jutottam ez ügy után. Maradok elvtársi tisztelet­tel M. J." M.J. elkeseredett hangvételű, a bizonytalanság nyug­talanító érzésében fogant levele megdöbbentett, és ké­sőbb is tétovázva nyúltam hozzá. Attól tartottam — és tartok is kissé —, hogy a levél tartalmának „kiszellőz­­tetése" súlyosbíthatja az előállt válságot. Mégis „kiszel­­lőztetem" azzal a reménnyel, hogy most, a „tizenkette­dik órában" M.J. felesége, M.M. újragondolja meggon­dolatlan ballépését is igyekszik környezetével — elsősorban gyermekeivel és férjével — feledtetni. A közvélemény le­sújtó ítéletét is csak így háríthatja el. M.J. levele bocsátott újabb riportútra, amelynek célja : megvizsgálni az érem másik oldalát. A riport utóiratában tételesen megfogalmaztam ugyan, hogy ,,a felelősség nem «női» vagy férfi» sajátosság, hanem általánosan emberi kötelességünk". Mert nők, férfiak egyaránt élhetnek fe­lelősen avagy felelőtlenül. De az élet meggyőzőbb érv bármilyen tételnél. „Anyát keresek !“ „Férfias" üzemben, a brassói traktorgyártók fellegvá­rában kutattam fel férfiakat, akik egymagukra, a nő, az anya támasza nélkül kénytelenek felnevelni gyermekeiket. — Teljes regény az életem ! — sóhajtott fel R.I., a hő­kezelő részleg mestere,­­miután néhány szóval jeleztem beszélgetésünk témáját. — Akár napokig mesélhetnék. — Mikor és hogyan kezdődött ? — Tíz évvel ezelőtt és nyilván szerelemmel, itt az ü­­zemben. A feleségem is itt dolgozott. Szép lány volt, megakadt rajta a szemem, de nem láthattam, hogy a vérében ördög bújkál. Előbb megbarátkoztunk, aztán a barátság szerelemmé nőtt. Hogy egészen őszinte legyek, talán nem vettem volna feleségül, de nagyon megsaj­náltam. Ahányszor elbeszélgettünk, mindig panaszkodott, hogy nincs senkije Brassóban, munkásszálláson lakik... — Szóval a sajnálat változott át szerelemmé ? — Igen. Egyet-mást ugyan észre kellett volna vennem, de milyen a szerelem, ha az ember fiatal ? Vak. Engem is elvakított. A feleségem sokszor kölcsön­ruhákban, jött találkára, panaszkodott, hogy csak sült krumplit vacsorá­zott. Szóval nagyon megesett a szívem rajta, hogy annyi­ra „szegény". Hát ezért . . . Gondoltam, hálás lesz érte. — S a hála ? — Lassan rájöttem, miért volt oly „szegény" : csörgött ki az ujjai közül a pénz. .— Tehát a pénz hozta az első szóváltásokat . . . — Nem a pénz. Én nagyon jól kerestem már akkor, két­ezer lejnél kevesebbet soha, de sokszor hármat is vit­tem haza. Ő is ezer lejen felül keresett. — S akkor ? — Alaptalanul gyanúsítgatott, vádaskodott. Féltékeny volt... Otthon elmérgesedett a helyzet, s 1962-ben, há­zasságunk után egy évvel, benyújtotta a válópert. Ekkor már anya volt. . . —­­Azóta neveli egyedül a kislányát ? — Nerri, én elleneztem a válást, bár az első tárgyalás idején elfogtam levelét, amit az üzemi kézilabda csapatá­nak kapusához írt. Körülbelül ez állt benne : „Minden erőmmel megküzdök azért, hogy szerelmünk diadalmas­kodjék. Most végleg megszabadulok a pasastól, a la­­kást is mi kapjuk, a gyerekkel aztán meglátjuk, mi lesz." ALPERES ANYÁK Apáthy Géza riportja A pasas én voltam. Ha érdekli, meg is mutathatom a le­velet. Külön doszárban őrzöm, akárcsak a többi levelet, nyilatkozatot ... — Milyen nyilatkozatot ? — Ugyancsak 62 augusztusában megcsalt egy másik férfival. A férfitól — akármilyen hihetetlen — beismerő nyilatkozatot kaptam . — És mégis ellenezte a válást ? — Elleneztem, mert úgy gondoltam, ha már az én éle­tem félrecsúszott, legalább a gyermekek ne nőjjenek fel anya nélkül. — Gyermekek ? Csak egyről tudtam ... — Három gyermekünk volt, de kettő meghalt : az egyik másfél, a másik négyéves korában. Nem akarom alaptalanul vádolni, de amikor második váltásban dol­goztam, sokszor már hatkor elment szórakozni és csak késő este jött haza. Férfiakkal vendéglőzött s a gyerme­keket rr magukra hagyta. Egy alkalommal a szomszédnak az ablakon kellett bemásznia, mert a fiam leesett az ágyból és felverte bőgésével az egész blokkot. Csoda-e, ha megbetegedtek a gyermekek ? — Ha valóban ennyire borzalmas asszony volt, amint ön mondja, miért maradtak együtt oly sokáig ? — Hát a kislányért, de már külön éltünk. S aztán ta­valy, augusztus 11-én elszökött. Itt hagyott a kislányom­mal, egyetlen fej nélkül, éppen tanév kezdete előtt, ami­kor tanszereket, egyenruhát, táskát kellett vásárolnom neki. Szerencsémre volt egy négyezer lejes csekkem, de volt hatezer lejem készpénzben, lakást akartunk vásárolni. Azt mind elvitte. — S most hol tartózkodik a felesége ? — Tirgu-Ocnán, a nővérénél. Négytagú család, s csak a sógorom pénzkereső, mégsem restell a nyakukon élős­­ködni. — Adott-e hírt magáról ? — Egyszer sem írt, egy csokoládét, egy ceruzát sem küldött a kislánynak. — Ha a felesége meggondolná és hazajönne, vissza­fogadná-e ? — Az égvilágon semmiért, s a leányomról sem mon­dok le soha ! A regénynek vége , elválunk . . . — Ön még fiatal ember, nem gondolt arra, hogy újra meg kellene nősülnie ? — Egyelőre nem olyan sürgős. Én elsősorban anyát ke­resek, mert nőt nem nehéz ... R.I. harminchat évet töltött. Húsz év után Negyven és ötven közötti férfi robbant be a rögtönzött társalgóba, a szakszervezeti irodába, korát meghazud­toló fürgeséggel. Úgy ült le a szemközti székre, mint valamely nagy gya­korlatú interjú-alany. S ez a látszat beigazolódott, mert csakhamar kiderült, hogy M.C., az eladási osztály veze­tője — aki közmegbecsülésnek örvend a traktorüzemiek sorában —, valóban gyakran szerepelt interjú-alanyként, nemegyszer fényképét is közölték, sőt a tévében is több­ször nyilatkozott. Előbb meglepődött, hogy ez alkalommal nem munkájá­ról, üzemről vagy traktorról, hanem magánéletéről „fag­gatják", és ezt ki is fejezte : — Az én családi helyzetemet már mindenki ismeri, nemcsak a gyárban, hanem a milícián, törvényszéken, szóval minden fórumon ismerik, ezért lepett meg, hogy létezik mégis egy ember, akit még érdekelhetne. Mind­járt megtudja azt is, miért. Szóval, jegyezze : húsz évet éltem együtt a feleségemmel.-, Szerelemből vettem fele­ségül, szerelemből született meg a gyermekünk és tizen­négy éven át szerelemben éltünk. Életünkben nem volt semmi rendhagyó, boldogok voltunk, egymásnak örvend­­tünk és a gyermeknek. Gyarapodtunk is, a házból nem hiányzott semmi. Madame M-et a Traktornegyed leg­elegánsabb asszonyai közé számíthatták. Nem tagadom , mindig 2 500 lej fölött kerestem. De az utóbbi hat esz­tendő megkeserítette az életemet, kálváriámmá vált. Na­gyon csalódtam feleségemben. — Miben állt csalódása ? — Rájöttem, hogy tizennégy éven keresztül délibábos álmokban éltem . . . Egy gonosz, minden rosszra képes, és emellett buta nőt választottam élettársul. — A jelek­ szerint önök ellenségekké váltak. Hogyan? — Igaz, a legádázabb ellenségemként szegült elle­nem. Minden erejét latba vetette, csakhogy tönkre te­hessen. Négyszer válópert indított ellenem, öt másik perbe is belerántott, és mivel egyetlen perben sem si­­­került felülkerekednie, más fórumokhoz is segítségért fordult, a milíciához, a pártbizottsághoz, szóval min­denütt kilincselt, csakhogy szétzúzzon . . . Egyszer rám­szabadította a milíciát, azt hazudta, hogy loptam az üzemből, a házkutatáson, persze, semmi bizonyítékot nem találtak . . . — Mégis, mi a véleménye, tizennégy évi békés házas­élet után, hogyan változhatott meg ennyire­? — Elsősorban azért, mert gonosz. Másodszor, mert fél­tékeny. Hivatalom jellegzetességéből eredően, nagyon sokat jártam terepre, olykor napokat hiányoztam otthon­ról. Ahányszor hazajöttem terepről, jeleneteket rendezett. Pokollá lett az életem. Azt nem mondom, hogy én szent voltam, és messziről elkerültem a vendéglőket. Előfor­dult, hogy ittam, legtöbbször keserűségemben, de nem csaltam meg soha. — Megpróbálta-e eloszlatni féltékenységét, közeledett-e hozzá ? — Igen, alkalmaztattam az üzemben, hogy közelebb kerülhessen hozzám, de két hét elteltével rámförmedt: szégyelljem magam, egy olyan üzemben, amelyben fő­nök vagyok, ő nem dolgozik, mit szólnának az embe­rek ? — Hol dolgozott azelőtt ? — Nem dolgozott soha , sem azelőtt, setm­ azután. A család pénzéből pereskedett, meg szerte eladta a ház­ból a dolgokat. — Amíg ön a kálváriát járta, a gyermekhez hogy­ vi­szonyult ?­­ — Sehogy. Az utóbbi négy évben egyetlen ingét sem mosta ki, egy teát nem főzött neki. Szép fizetésem elle­nére is gyakran feküdtünk le éhesen. — Hát a felesége senkit sem szeretett ? — Dehogynem. Férfiatlan dolog, de be kell vallanom : egyszer meglestem, amióta külön utakon jár. Egy férfi társaságában le is fényképeztem, a fénykép most bizo­nyítékul szolgál a válóperünkben. — Tehát ismét válófélben vannak ? — Igen, de ezt a válópert már én indítottam. A fiam elvégezte a szakiskolát, itt dolgozik az üzemben, 1 200 lejes havi fizetéssel. — S a fiú kivel marad ? — Természetesen velem. Egy éve külön lakásban élünk már. A fiam meglátogatta egyszer az anyját, de be sem engedte a lakásba, a folyosóra tuszkolta. A fiam azt mondta, látni sem akarja többé. Mindenesetre nemso­kára nagykorúvá válik, önállósul... — És ő is megnősül. — Természetesen, de én megelőzöm. Bemutattak egy nagyon rendes, becsületes nőt, máris sokat viseli gondunkat, pedig neki is van egy gyermeke. Mihelyt lezárul a válóperem, feleségül veszem. Szépítsük meg egymás életét. . . És C.M. Konok férfiarcán megenyhültek a vonások... Utóirat Három rendhagyó élet vallott : nem tárulkozott ki tel­jességében, nem is tárulkozhatott, hiszen az emlékezet megőrző képessége is véges. Az sincs kizárva, hogy az igazság kissé „egyoldalú", esetleg némi „hazabeszélés­­től" sem mentes, de az kétségtelen, hogy jelen ripor­tomban férfiak a kizárólagos „felperesek". S ahogy előb­bi riportomban, a Leányanyák szerelmében sem hallatták szavuk az „alperes" férfiak, ez esetben is tekintsünk el az „alperes "asszonyok véleményétől. Az élet sem hallgatja meg őket, úgy ítélkezik fölöt­tük. És szigorúan ítélkezik. BL 26. SZÁM 3. oldal

Next