Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-08-13 / 32. szám

I1 Egy újkeletű, de széltében-hosszában elterjedt szólásmondás szerint, három féle ember létezik : jó ember, rossz ember és sofőr. Azzal a szándékkal, hogy megvizsgáljuk, rejt-e ma­gában bizonyos fokú igazságot e tréfálkozó szólásmondás, a legilletékesebbek közt tettem szóvá : a brassói 2-es számú gépkocsipark sofőrjei közt. — Ha csak olyan sofőr-ugrató tréfa lenne, rá se hederítenénk — kezdi meg a rögtönzött „kerekasztalt" Feldioreanu Iosif, a fiatalabb gépkocsivezetők Jóska bácsija, aki kiválóan beszél magyarul is. Inkább az fáj, hogy egyes emberek e szólás szellemében bánnak velünk. Al­árhová megyünk, majd mindenütt azt kell tapasztalnunk, hogy csak sofőrök vagyunk. Köszönjük szépen az ilyen megkülönböztetést. — Mivel magyarázza ezt Jóska bácsi ? — Azzal, hogy az emberek túl sokat adnak a kül­sőségekre. Nézze, a mi munkánk olyan természetű, hogy nem ülhetünk be a kormánykerék mellé nyak­­kendősen, ünneplő ruhában. Arra is gondolnunk kell, hogy időnként be kell másznunk a kocsi alá. És hiá­ba tartja a közmondás, hogy nem a ruha teszi az em­bert. .. Pedig mi is tudunk öltözködni, de sajnos erre kevés a szabadidőnk... — Úgy érzi, csak ilyen külsőségek alapján szüle­tett meg az a bizonyos szólásmondás ? — Szó se róla, mi sofőrök sem vagyunk angyalok, mi is emberek vagyunk és különböző emberek, jók és rosszak, mégis egy kalap alá vesznek bennünket. Mint­ha nem is lennénk emberek, csak sofőrök. És aztán az is igaz, hogy a fiatal sofőrök sokat rontanak a szakma becsületén. Miért ? Mert az országnak nagy szüksége van a sofőrökre, s ezért futószalagon gyárt­ják őket. Hat hónapi elméleti és három hónapi gya­korlati oktatás után már meg is kapják a könyvet. Ennyi idő alatt még a szakmát is kevesen sajátíthatják el annak rendje-módja szerint, természetes, hogy nagy részük nem rendelkezik a megfelelő általános műveltséggel sem. Sajnos, erre a szakmára olyanok is jelentkezhetnek, akik alig négy osztályt végeztek. Ez pedig, véleményem szerint, kevés. Úgy jönnek sofőr­­séget tanulni, hogy azt sem tudják, mi fán terem. Csak azt látják, szalad a kocsi, és ez vonzza őket. Az ilye­nek a szakmából is hamar kiábrándulnak, felelőtlenek­ké válnak, nem tudnak az emberekkel viselkedni... De most látom, én is kezdek általánosítani... — Lát-e valamilyen megoldást ebben a kérdésben ? — Egyelőre nem látok semmilyen megoldást. Ha csak a jövő nem hozza magával... Manapság úgy fel­gyorsult az élet üteme, és gyorsul továbbra is, hogy a sofőrökre legalább annyira szükség van, mint a mindennapi kenyérre. Ezért nem nagyon lehet válo­gatni. .. De legyek őszinte ? Maguk, újságírók, is hozzájárulnak jóhírünk csorbításához. A mi munkánk­ról ritkán írnak jót, az újságolvasók legtöbbször csak azt olvashatják rólunk, hogy feketézőnk, hogy balese­teket okozunk, hogy ittasan vezetünk, meg mit tudom én, milyen „gaztetteket“ követünk el, írják meg azt is, hogy mi is emberek vagyunk... — Megbánta-e, hogy ezt a szakmát választotta? — Ötvennégy éves vagyok és harmincnégy éve sofő­­rösködöm. Azt hiszem, nincs még egy olyan gépkocsi­­típus, amilyenen ne dolgoztam volna. Végigpróbáltam a szakma minden nehézségét, de ha még egyszer választ­hatnék, szintén ezt választanám. Látom arcán a kér­dést is : miért ? Szeretem a sebességet, de különösen az tetszik szakmámban, hogy megismerhettem az or­szágot, keresztül-kasul bejárhattam, helyekkel és em­berekkel találkozhattam. Mondtam már, mindenfajta kocsin dolgoztam, de a legjobban az autóbuszt szere­tem. Éppen azért, mert emberekkel kerülhetek kap­csolatba. — Családi problémái voltak-e szakmája miatt ? — Az igaz, hogy kevés időt töltök a családom kö­rében, sokat vagyok úton, de ezért különösebb problé­máim nem adódtak. Előfordult, hogy a feleségem zsör­tölődött : „Már megint mész ?!“. De nem panaszkod­­hatom, általában megértett. Egész életében dolgozott ő is, tudja, mi a kötelesség... Szerencsémre, a gyer­mekek jó tanulók, nem sínylik meg, hogy sokat hiány­zom otthonról. — Anyagilag értékelik-e a munkájukat ? — Úgy hiszem, egyetlen sofőr sem panaszkodhat a fizetésre. Én havonta megkeresem a kétezret, s ha kissé jobban nekiveselkedem a munkának, megkapom a hármat is. Ezért is megértő az asszony. A házban nem szenvedünk semmiben hiányt, néhány évvel ez­előtt személygépkocsit vettünk , családi sofőr lettem. Az autóbusz okozta fáradságot kiskocsin pihenem ki... A huszonhat éves Cojanu b­an tíz éve a gépkocsi­szállítási vállalat alkalmazottja és nyolc éve sofőr. Csak teherautón dolgozott és csak hosszú járaton. — Nagyon szeretem a szakmámat különösen azért, mert alkalmam van megismerni az embereket. Annak ellenére, hogy árut szállítok, nagyon sok emberrel kerülök kapcsolatba. Sajnos, én is tapasztaltam, hogy egyes emberek szemében csak sofőr vagyok. Főleg idegenben. H1a elmegyek egy vendéglőbe ebédelni, a pincér átnéz a fejem búbján, s a jobban öltözött ven­déget szolgálja ki előbb. Ha véletlenül nincs hol aludnom, és szállodában próbálkoznék, majd mindig azonos választ kapok : „Sajnos. .." Tekintettel arra, hogy az árut rendeltetési helyén át is kell adnom, sokszor az igazgatói irodákba is fel kell mennem. Nem általánosíthatok, de láttam már igazgatót, aki fintor­­gott a benzinszagtól, sőt az is megtörtént, hogy az egyik kitessékelt az irodából. A legnagyobb baj az, hogy az áruátvevők nem szervezik meg az átvételt. Az még hagyján, hogy néha sorban kell állnunk, amíg a kocsinkra sor kerül, de­ sokszor órák telnek el, amíg sikerül valamely pecsét birtokába kerülni, vagy ra­kodómunkásokat szerezni Higyye el, hét-nyolcórás ve­zetés után nem kellemes ilyesmivel foglalkozni. Külö­nösen azért, mert kirakodási időt a rakomány súlyá­val arányosan szabják meg. De csak számunkra, mert ezzel más nem igen törődik. Az is megtörtént, hogy egy egész napot vesztegeltem áruátadási nehézségek miatt. — Előfordult-e, hogy a kocsi kabinjában kellett aludnia ? — Hajaj, nem is egyszer ! Egyes helyeken annyira sem törődnek az emberrel, hogy szállást biztosítsanak éjszakára. Ha bírja, útnak indul, ha túlságosan fáradt, a kabinban alszik. Nyáron ez sem probléma. De télen ? Egyszer úgy megfáztam, hogy amikor kiléptem a ko­csiból, nem is éreztem, mikor ért földet a lábam. Apáthy Géza riportja .Nyilván, ezek kirívó esetek, de az áruátadással járó problémák a leglelkiismeretesebb sofőrt is „elrontják“. — Miért „rontanak" el ? — A lelkiismeretes sofőr úgy indul útnak, hogy a rábízott rakománynak minél hamarabb rendeltetési helyére kell érnie, mert másként termelési kieséseket, egyéb zavarokat okozhat. És amikor megkérdezik, azt tapasztalja, nem várja senki, rájön, hogy a gyors szállítás csak számára fontos. S ha ez többszörösen megismétlődik, lassan fásulttá, közömbössé válik... — Ezek után, úgy hiszem, fölösleges megkérdeznem, mi fárasztja a legjobban a hosszútávú sofőrt ? — Egyáltalán nem fölösleges. Mert tudja, mi fá­raszt legjobban ? Akár hiszi, akár nem, mindennél jobban fáraszt a motor egyenletes dugása, úgy el­andalít, akár egy altatódal... Ezért külön szerencse minden autóstop-utas... C. I.-re egyelőre nem vonatkozik a sofőr-röplap fel­hívása : „Sofőr ! Vezess figyelmesen, szeretteid haza­várnak". Legényember, de „családi" jövőt gondol ma­gának. Amikor a motor búgása ellankasztaná, kidugja fejét az ablakon, hogy felüdítse a szél. És fizetéséből minden hónapban „félretesz", hogy családjának majd ne legyenek anyagi gondjai. Stejeroiu Octavian, aki eddigi párbeszédünk során sűrűn helyeselt, szabódik : nincs különösebb mondani­valója. Utóbb kiderült, hogy van . — Előbb kalauzként dolgoztam. Annyira megszeret­tem a gépkocsit, hogy elvégeztem a hathónapos sofőriskolát. Három hónapi gyakorlat után én is meg­kaptam az engedélyt. De ez majdnem húsz évvel ezelőtt történt : előbb fát szállítottam Babarunkától Derestyéig, és csak azután kaptam egy autóbuszt — kitüntetésként — miután a szűk, hepe-hupás erdei utakon bebizonyítottam, hogy jó sofőr vagyok. Úgy éreztem akkor, életcélom vált valóra. A mai kezdő sofőrök pedig egyből trolira ülnének... A hathónapos kiképzést magam is kevésnek tartom, különösen azért, mert a sofőröknek — talán taxisofőrökön kívül, akik úriemberek hozzánk képest — csak ritkán adódik al­kalmuk esetleg egy esti líceumban kiegészíteni tanul­mányaikat. Pedig a korszerű gépkocsivezetőnek sok rokon­ tudományba bele kell kóstolnia : a mechaniká­ba, az elektromosságtanba, hogy csak a legszüksége­sebbeket említsem. — Még mindig autóbuszon dolgozik ? — Tavaly óta egy benzin-ciszternán dolgozom. Be­teg voltam, a korom is előrehaladott, már nem bírtam az autóbuszon. Már-már arra gondoltam, kitanulom a kazánfűtést. De az autótól nem könnyű megszabadul­ni. Most lényegesen könnyebb, nem kell éjszakai vál­tásban dolgoznom, nem kell a kalauz munkakörét is betöltenem, sem az emberekkel vesződnöm... — Tehát könnyebb a munkája, mint az autóbuszon. — Feltétlenül. — És nyugodtabb is ? — úgy hiszem, igen ! — Most veszem észre, sofőrökkel beszélgetek és meg sem kérdeztem : mi a véleményük a közlekedési szabályokról ? — Szerintem rendkívül szigorúak, de a megnöve­­kedett forgalom körülményei között elengedhetetlenül szükségesek. Főleg azért, mert sok a kihágás részünk­ről. De azt is meg kell mondanom, sokszor önhibán­kon kívül suppantanak nyakunkba egy-egy büntetést. Legtöbbször a kocsik villamos-berendezésével járjuk meg. Valóságos szerencsejáték : ahogy újraindulunk, gondosan szemügyre vesszük, nincs semmi baj, de alig tettünk meg pár száz métert, hopp — egyszer csak kiég egy körte. Előreláthatatlan „baleset", ahogy la­kásában sem tudja az ember előre, mikor hagyja cserben a villanykörte. De hiába perlekedünk a sza­bályokkal, tudjuk , bennünket is védenek. Sántha J­an mikrobuszon dolgozik, ha olykor nem kellene napokig hiányoznia három kislánya mellől, „úri" sofőrnek nevezhetné magát. Kisszámú utasai társaságában — legtöbbször sportolókat, turistákat szállít — jól érzi magát , nem éreztetik vele, hogy ő csak sofőr. Boldog, hogy az autóbuszon, trolibuszon folytatott szóváltásoknak sincs többé kitéve... A 2-es számú gépkocsi-szállítási vállalat néhány sofőrjével folytatott beszélgetésem felkeltette érdeklő­désem az egészen „úri" sofőrök iránt. — Önöket, taxisofőröket, kollégáik „úri" sofőrök­nek nevezték — próbálom bedobni a „viszály almáját". De Bucuţă Gheorghe nem tiltakozik : — Ami a munkánk megszervezését illeti, magam is azt mondhatom : „urak" vagyunk. Tizenkét órát dolgozunk, majd huszonnégyet pihenünk. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy több időt töltsünk családunk, gyermekeink körében. Páll Árpád közbeszól : — Azt a tizenkét órát sem töltjük a kormányke­rék mellett. Amíg utasokra várunk, újságot olvasunk, könyvet, erről-arról elbeszélgethetünk. Szóval, valóban „úri" sofőrök vagyunk, de csak nappal, az éjszakai műszakért már nem kell hogy irigyeljenek. B. Gh. is osztja ezt a véleményt : — Az éjszakai műszak sem okozna különösebb problé­mát, ha ilyenkor nem kellene önmagukról megfeledke­zett, spicces vagy éppenséggel részeg embereket haza­szállítani. Legtöbbjük kötekedik, erőszakos, érteni kell a nyelvükön. Esetenként mégis a milíciához kell fordul­nunk segítségért. A feleségeink mindig aggódnak ér­tünk, amikor éjszaka dolgozunk. P.A folytatja : — Ilyenkor már mi is érezhetjük, hogy nem be­csülik meg eléggé munkánkat. A túlzott jókedv egyes embereket tréfacsinálásra biztat : fiktív címekre hív­nak. Erre már többször ráfizettünk. Éppen ezért a nyilvános telefonon tett megrendeléseket már figye­lembe sem vesszük... Benedek Emil, a taxi­állomás műszaki ellenőre így vélekedik az „úri“ sofőrségről : — Az a tény, hogy „tekintélyesebb" kocsin, taxin dolgoznak, esetleg növelheti a sofőrök tekintélyét is. De az is igaz, hogy éppen az éjszakai műszak jelleg­zetes nehézségeire való tekintettel, taxi­sofőrjeinket­­ válogattuk. Taxin csak megbízható, komoly, nyugodt, nagy élettapasztalattal rendelkező sofőr dolgozhat. Sofőrök nyilatkoztak gondjaikról, örömeikről. Em­beri gondokról, emberi örömökről. A „jó ember, rossz ember és a sofőr" osztályozás­­— amint láthattuk — csak a tréfában állja a helyét. Őrizzük meg — ugrató jellege ellenére is — ezt a tréfát, de csak megmosolyog­­tatás céljából. Ne fordítsuk komolyra a tréfát, mert azonnal sért. Mert a „csak sofőr“-sértődöttség, ha túl­zottnak, esetenként alaptalannak tűnhet, nem mindig oktalan. Kétségtelen, hogy a jellegzetesen huszadik századi, tehát új szakma tekintélyét, jóhírét elsősorban a sofő­rök hivatottak „öregbíteni". De a szakma „fogyasztói­nak" is. Amint a fenti beszélgetések során is kiderült, tár­­sadalmunk intézményesen értékeli a sofőrök tevékeny­ségét, gondoskodik arról, hogy megfelelő munka és életkörülmények közepette dolgozhassanak, és gondos­kodik testi-lelki épségükről is. A sofőrök embertársaik részéről várnak több megértést, több támogatást, több tiszteletet. És ezt joggal elvárhatják : ha utasokként életünket is rájuk bízzuk, kétségtelenül megérdemlik, hogy kalapot emeljünk előttük, és a szakma előtt is. Fogadják e riportot is tisztelgés és tisztelet jeleként. A szólásmondást is átfordítjuk : jó sofőr, rossz sofőr, de ember ! BL 32. SZÁM 3. oldal

Next