Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-08-13 / 32. szám
I1 Egy újkeletű, de széltében-hosszában elterjedt szólásmondás szerint, három féle ember létezik : jó ember, rossz ember és sofőr. Azzal a szándékkal, hogy megvizsgáljuk, rejt-e magában bizonyos fokú igazságot e tréfálkozó szólásmondás, a legilletékesebbek közt tettem szóvá : a brassói 2-es számú gépkocsipark sofőrjei közt. — Ha csak olyan sofőr-ugrató tréfa lenne, rá se hederítenénk — kezdi meg a rögtönzött „kerekasztalt" Feldioreanu Iosif, a fiatalabb gépkocsivezetők Jóska bácsija, aki kiválóan beszél magyarul is. Inkább az fáj, hogy egyes emberek e szólás szellemében bánnak velünk. Alárhová megyünk, majd mindenütt azt kell tapasztalnunk, hogy csak sofőrök vagyunk. Köszönjük szépen az ilyen megkülönböztetést. — Mivel magyarázza ezt Jóska bácsi ? — Azzal, hogy az emberek túl sokat adnak a külsőségekre. Nézze, a mi munkánk olyan természetű, hogy nem ülhetünk be a kormánykerék mellé nyakkendősen, ünneplő ruhában. Arra is gondolnunk kell, hogy időnként be kell másznunk a kocsi alá. És hiába tartja a közmondás, hogy nem a ruha teszi az embert. .. Pedig mi is tudunk öltözködni, de sajnos erre kevés a szabadidőnk... — Úgy érzi, csak ilyen külsőségek alapján született meg az a bizonyos szólásmondás ? — Szó se róla, mi sofőrök sem vagyunk angyalok, mi is emberek vagyunk és különböző emberek, jók és rosszak, mégis egy kalap alá vesznek bennünket. Mintha nem is lennénk emberek, csak sofőrök. És aztán az is igaz, hogy a fiatal sofőrök sokat rontanak a szakma becsületén. Miért ? Mert az országnak nagy szüksége van a sofőrökre, s ezért futószalagon gyártják őket. Hat hónapi elméleti és három hónapi gyakorlati oktatás után már meg is kapják a könyvet. Ennyi idő alatt még a szakmát is kevesen sajátíthatják el annak rendje-módja szerint, természetes, hogy nagy részük nem rendelkezik a megfelelő általános műveltséggel sem. Sajnos, erre a szakmára olyanok is jelentkezhetnek, akik alig négy osztályt végeztek. Ez pedig, véleményem szerint, kevés. Úgy jönnek sofőrséget tanulni, hogy azt sem tudják, mi fán terem. Csak azt látják, szalad a kocsi, és ez vonzza őket. Az ilyenek a szakmából is hamar kiábrándulnak, felelőtlenekké válnak, nem tudnak az emberekkel viselkedni... De most látom, én is kezdek általánosítani... — Lát-e valamilyen megoldást ebben a kérdésben ? — Egyelőre nem látok semmilyen megoldást. Ha csak a jövő nem hozza magával... Manapság úgy felgyorsult az élet üteme, és gyorsul továbbra is, hogy a sofőrökre legalább annyira szükség van, mint a mindennapi kenyérre. Ezért nem nagyon lehet válogatni. .. De legyek őszinte ? Maguk, újságírók, is hozzájárulnak jóhírünk csorbításához. A mi munkánkról ritkán írnak jót, az újságolvasók legtöbbször csak azt olvashatják rólunk, hogy feketézőnk, hogy baleseteket okozunk, hogy ittasan vezetünk, meg mit tudom én, milyen „gaztetteket“ követünk el, írják meg azt is, hogy mi is emberek vagyunk... — Megbánta-e, hogy ezt a szakmát választotta? — Ötvennégy éves vagyok és harmincnégy éve sofőrösködöm. Azt hiszem, nincs még egy olyan gépkocsitípus, amilyenen ne dolgoztam volna. Végigpróbáltam a szakma minden nehézségét, de ha még egyszer választhatnék, szintén ezt választanám. Látom arcán a kérdést is : miért ? Szeretem a sebességet, de különösen az tetszik szakmámban, hogy megismerhettem az országot, keresztül-kasul bejárhattam, helyekkel és emberekkel találkozhattam. Mondtam már, mindenfajta kocsin dolgoztam, de a legjobban az autóbuszt szeretem. Éppen azért, mert emberekkel kerülhetek kapcsolatba. — Családi problémái voltak-e szakmája miatt ? — Az igaz, hogy kevés időt töltök a családom körében, sokat vagyok úton, de ezért különösebb problémáim nem adódtak. Előfordult, hogy a feleségem zsörtölődött : „Már megint mész ?!“. De nem panaszkodhatom, általában megértett. Egész életében dolgozott ő is, tudja, mi a kötelesség... Szerencsémre, a gyermekek jó tanulók, nem sínylik meg, hogy sokat hiányzom otthonról. — Anyagilag értékelik-e a munkájukat ? — Úgy hiszem, egyetlen sofőr sem panaszkodhat a fizetésre. Én havonta megkeresem a kétezret, s ha kissé jobban nekiveselkedem a munkának, megkapom a hármat is. Ezért is megértő az asszony. A házban nem szenvedünk semmiben hiányt, néhány évvel ezelőtt személygépkocsit vettünk , családi sofőr lettem. Az autóbusz okozta fáradságot kiskocsin pihenem ki... A huszonhat éves Cojanu ban tíz éve a gépkocsiszállítási vállalat alkalmazottja és nyolc éve sofőr. Csak teherautón dolgozott és csak hosszú járaton. — Nagyon szeretem a szakmámat különösen azért, mert alkalmam van megismerni az embereket. Annak ellenére, hogy árut szállítok, nagyon sok emberrel kerülök kapcsolatba. Sajnos, én is tapasztaltam, hogy egyes emberek szemében csak sofőr vagyok. Főleg idegenben. H1a elmegyek egy vendéglőbe ebédelni, a pincér átnéz a fejem búbján, s a jobban öltözött vendéget szolgálja ki előbb. Ha véletlenül nincs hol aludnom, és szállodában próbálkoznék, majd mindig azonos választ kapok : „Sajnos. .." Tekintettel arra, hogy az árut rendeltetési helyén át is kell adnom, sokszor az igazgatói irodákba is fel kell mennem. Nem általánosíthatok, de láttam már igazgatót, aki fintorgott a benzinszagtól, sőt az is megtörtént, hogy az egyik kitessékelt az irodából. A legnagyobb baj az, hogy az áruátvevők nem szervezik meg az átvételt. Az még hagyján, hogy néha sorban kell állnunk, amíg a kocsinkra sor kerül, de sokszor órák telnek el, amíg sikerül valamely pecsét birtokába kerülni, vagy rakodómunkásokat szerezni Higyye el, hét-nyolcórás vezetés után nem kellemes ilyesmivel foglalkozni. Különösen azért, mert kirakodási időt a rakomány súlyával arányosan szabják meg. De csak számunkra, mert ezzel más nem igen törődik. Az is megtörtént, hogy egy egész napot vesztegeltem áruátadási nehézségek miatt. — Előfordult-e, hogy a kocsi kabinjában kellett aludnia ? — Hajaj, nem is egyszer ! Egyes helyeken annyira sem törődnek az emberrel, hogy szállást biztosítsanak éjszakára. Ha bírja, útnak indul, ha túlságosan fáradt, a kabinban alszik. Nyáron ez sem probléma. De télen ? Egyszer úgy megfáztam, hogy amikor kiléptem a kocsiból, nem is éreztem, mikor ért földet a lábam. Apáthy Géza riportja .Nyilván, ezek kirívó esetek, de az áruátadással járó problémák a leglelkiismeretesebb sofőrt is „elrontják“. — Miért „rontanak" el ? — A lelkiismeretes sofőr úgy indul útnak, hogy a rábízott rakománynak minél hamarabb rendeltetési helyére kell érnie, mert másként termelési kieséseket, egyéb zavarokat okozhat. És amikor megkérdezik, azt tapasztalja, nem várja senki, rájön, hogy a gyors szállítás csak számára fontos. S ha ez többszörösen megismétlődik, lassan fásulttá, közömbössé válik... — Ezek után, úgy hiszem, fölösleges megkérdeznem, mi fárasztja a legjobban a hosszútávú sofőrt ? — Egyáltalán nem fölösleges. Mert tudja, mi fáraszt legjobban ? Akár hiszi, akár nem, mindennél jobban fáraszt a motor egyenletes dugása, úgy elandalít, akár egy altatódal... Ezért külön szerencse minden autóstop-utas... C. I.-re egyelőre nem vonatkozik a sofőr-röplap felhívása : „Sofőr ! Vezess figyelmesen, szeretteid hazavárnak". Legényember, de „családi" jövőt gondol magának. Amikor a motor búgása ellankasztaná, kidugja fejét az ablakon, hogy felüdítse a szél. És fizetéséből minden hónapban „félretesz", hogy családjának majd ne legyenek anyagi gondjai. Stejeroiu Octavian, aki eddigi párbeszédünk során sűrűn helyeselt, szabódik : nincs különösebb mondanivalója. Utóbb kiderült, hogy van . — Előbb kalauzként dolgoztam. Annyira megszerettem a gépkocsit, hogy elvégeztem a hathónapos sofőriskolát. Három hónapi gyakorlat után én is megkaptam az engedélyt. De ez majdnem húsz évvel ezelőtt történt : előbb fát szállítottam Babarunkától Derestyéig, és csak azután kaptam egy autóbuszt — kitüntetésként — miután a szűk, hepe-hupás erdei utakon bebizonyítottam, hogy jó sofőr vagyok. Úgy éreztem akkor, életcélom vált valóra. A mai kezdő sofőrök pedig egyből trolira ülnének... A hathónapos kiképzést magam is kevésnek tartom, különösen azért, mert a sofőröknek — talán taxisofőrökön kívül, akik úriemberek hozzánk képest — csak ritkán adódik alkalmuk esetleg egy esti líceumban kiegészíteni tanulmányaikat. Pedig a korszerű gépkocsivezetőnek sok rokon tudományba bele kell kóstolnia : a mechanikába, az elektromosságtanba, hogy csak a legszükségesebbeket említsem. — Még mindig autóbuszon dolgozik ? — Tavaly óta egy benzin-ciszternán dolgozom. Beteg voltam, a korom is előrehaladott, már nem bírtam az autóbuszon. Már-már arra gondoltam, kitanulom a kazánfűtést. De az autótól nem könnyű megszabadulni. Most lényegesen könnyebb, nem kell éjszakai váltásban dolgoznom, nem kell a kalauz munkakörét is betöltenem, sem az emberekkel vesződnöm... — Tehát könnyebb a munkája, mint az autóbuszon. — Feltétlenül. — És nyugodtabb is ? — úgy hiszem, igen ! — Most veszem észre, sofőrökkel beszélgetek és meg sem kérdeztem : mi a véleményük a közlekedési szabályokról ? — Szerintem rendkívül szigorúak, de a megnövekedett forgalom körülményei között elengedhetetlenül szükségesek. Főleg azért, mert sok a kihágás részünkről. De azt is meg kell mondanom, sokszor önhibánkon kívül suppantanak nyakunkba egy-egy büntetést. Legtöbbször a kocsik villamos-berendezésével járjuk meg. Valóságos szerencsejáték : ahogy újraindulunk, gondosan szemügyre vesszük, nincs semmi baj, de alig tettünk meg pár száz métert, hopp — egyszer csak kiég egy körte. Előreláthatatlan „baleset", ahogy lakásában sem tudja az ember előre, mikor hagyja cserben a villanykörte. De hiába perlekedünk a szabályokkal, tudjuk , bennünket is védenek. Sántha Jan mikrobuszon dolgozik, ha olykor nem kellene napokig hiányoznia három kislánya mellől, „úri" sofőrnek nevezhetné magát. Kisszámú utasai társaságában — legtöbbször sportolókat, turistákat szállít — jól érzi magát , nem éreztetik vele, hogy ő csak sofőr. Boldog, hogy az autóbuszon, trolibuszon folytatott szóváltásoknak sincs többé kitéve... A 2-es számú gépkocsi-szállítási vállalat néhány sofőrjével folytatott beszélgetésem felkeltette érdeklődésem az egészen „úri" sofőrök iránt. — Önöket, taxisofőröket, kollégáik „úri" sofőröknek nevezték — próbálom bedobni a „viszály almáját". De Bucuţă Gheorghe nem tiltakozik : — Ami a munkánk megszervezését illeti, magam is azt mondhatom : „urak" vagyunk. Tizenkét órát dolgozunk, majd huszonnégyet pihenünk. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy több időt töltsünk családunk, gyermekeink körében. Páll Árpád közbeszól : — Azt a tizenkét órát sem töltjük a kormánykerék mellett. Amíg utasokra várunk, újságot olvasunk, könyvet, erről-arról elbeszélgethetünk. Szóval, valóban „úri" sofőrök vagyunk, de csak nappal, az éjszakai műszakért már nem kell hogy irigyeljenek. B. Gh. is osztja ezt a véleményt : — Az éjszakai műszak sem okozna különösebb problémát, ha ilyenkor nem kellene önmagukról megfeledkezett, spicces vagy éppenséggel részeg embereket hazaszállítani. Legtöbbjük kötekedik, erőszakos, érteni kell a nyelvükön. Esetenként mégis a milíciához kell fordulnunk segítségért. A feleségeink mindig aggódnak értünk, amikor éjszaka dolgozunk. P.A folytatja : — Ilyenkor már mi is érezhetjük, hogy nem becsülik meg eléggé munkánkat. A túlzott jókedv egyes embereket tréfacsinálásra biztat : fiktív címekre hívnak. Erre már többször ráfizettünk. Éppen ezért a nyilvános telefonon tett megrendeléseket már figyelembe sem vesszük... Benedek Emil, a taxiállomás műszaki ellenőre így vélekedik az „úri“ sofőrségről : — Az a tény, hogy „tekintélyesebb" kocsin, taxin dolgoznak, esetleg növelheti a sofőrök tekintélyét is. De az is igaz, hogy éppen az éjszakai műszak jellegzetes nehézségeire való tekintettel, taxisofőrjeinket válogattuk. Taxin csak megbízható, komoly, nyugodt, nagy élettapasztalattal rendelkező sofőr dolgozhat. Sofőrök nyilatkoztak gondjaikról, örömeikről. Emberi gondokról, emberi örömökről. A „jó ember, rossz ember és a sofőr" osztályozás— amint láthattuk — csak a tréfában állja a helyét. Őrizzük meg — ugrató jellege ellenére is — ezt a tréfát, de csak megmosolyogtatás céljából. Ne fordítsuk komolyra a tréfát, mert azonnal sért. Mert a „csak sofőr“-sértődöttség, ha túlzottnak, esetenként alaptalannak tűnhet, nem mindig oktalan. Kétségtelen, hogy a jellegzetesen huszadik századi, tehát új szakma tekintélyét, jóhírét elsősorban a sofőrök hivatottak „öregbíteni". De a szakma „fogyasztóinak" is. Amint a fenti beszélgetések során is kiderült, társadalmunk intézményesen értékeli a sofőrök tevékenységét, gondoskodik arról, hogy megfelelő munka és életkörülmények közepette dolgozhassanak, és gondoskodik testi-lelki épségükről is. A sofőrök embertársaik részéről várnak több megértést, több támogatást, több tiszteletet. És ezt joggal elvárhatják : ha utasokként életünket is rájuk bízzuk, kétségtelenül megérdemlik, hogy kalapot emeljünk előttük, és a szakma előtt is. Fogadják e riportot is tisztelgés és tisztelet jeleként. A szólásmondást is átfordítjuk : jó sofőr, rossz sofőr, de ember ! BL 32. SZÁM 3. oldal