Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-09-03 / 35. szám
Zongoralecke AKIK NEM A SZEMÜKKEL LÁTNAK Apáthy Géza riportja em titkolom : lámpalázzal küzdöttem, amikor a Nemúi látók Szövetsége megyeközi fiókjának brassói székházához értem és kopogtattam : egészen szokatlan riportút küszöbére érkeztem. De alighogy néhány mondat erejéig felvázoltam látogatásom célját, Gheorghe Pop, a fiók elnöke el is oszlatta kezdeti szorongásom. Készségesen ajánlotta fel „idegenvezetői" támogatását egy számomra csupán olvasmányélményekből ismert világ felfedezésében. - Mi, vakok, az emberi társadalom egészen elenyésző hányadát képviseljük, ezért van az, hogy a látók többsége tévesen ítélkezik rólunk, nem ismer bennünket, képességeinkről alkotott felfogása sem egyezik a valósággal. Találkoztam olyan látó emberrel is, aki megkérdezte, egyáltalán fel tudok-e magamtól öltözni ? Ha a vakok legjellemzőbb tulajdonságát kellene megfogalmaznom, azt mondanám : ez a büszkeség. Jelképünk a fehér bot, de nagyon kevesen használjuk, mert nem akarunk a látók érdeklődésének középpontjába kerülni. Attól tartunk, hogy részvéttel, szánakozva vagy éppen lenézően közelednének hozzánk. Csak szolgálatot tehet nekünk azzal, ha a közvéleményt megismerteti a mi - vakok és csökkent-látásúak — emberi képességeinkkel, életünkkel, gondjainkkal és örömeinkkel. Nyilván ezzel a szándékkal jöttem el önökhöz, és éppen ezért szeretném, ha ön is egyik riporthősöm lenne ... Elhárító mozdulatát meg is magyarázta : - Nem, nem vagyok én távolról sem riporthős. írjon másokról, akik valóban csodákat műveltek, pedig soha sem láttak. Megdöbbentett, hogy beszélgetés közben mindig felémfordult, már-már az volt az érzésem : az előttem álló, ötven év körüli, megnyerő modorú ember lát. " - Ön lát valamennyire vagy teljesen vak? - futott ki a számon, de már nem tudtam a szót elharapni. Féltem, hogy kérdésem tapintatlan. - A háborúban sebesítettek meg, teljesen elvesztettem látásom. Előbb engem is a legborzalmasabb tragédia súlyával ért a baleset, de később - környezetem biztatására - visszatért önbizalmam és új életet kezdtem. Huszonkét éves voltam és addigi tapasztalataim nyilván sokban segítettek. Környezetet említett és nyilván a látók környezetét. Milyen fontossággal bír ez a környezet az önök életében ? - Döntő fontossággal, hiszen nekünk is, vakoknak a látók társadalmába kell beilleszkednünk. És nyilván, a legtöbbször a látók környezetén múlik, sikerül-e hasznos emberekké válnunk vagy sem. Nagyon sok megértésre, biztatásra van szükségünk. - Éspedig ? - Ha környezetről beszélünk, meg kell mondanunk, hogy a mi környezetünk is a családdal kezdődik s az egész társadalommal végződik és magába foglalja az összes lehetséges emberi kapcsolatokat. - Mit várnak elsősorban a látók környezetétől ? - Engedje meg, hogy egy példával válaszoljak. Nemrég az egyik faluban szövetségünk terepszervei egy tizenötéves vak gyermekre bukkantak. Már vakon született és szülei — hogy a gyermek ne tehessen kárt önmagában —, ahányszor elmentek hazulról, egészen kicsi kora óta, egy hordóba ültették. Évek teltek el és a különben jóindulatú szülők észre sem vették, hogy gyermekük a felnőtt kor küszöbére cseperedett, továbbra is a hordóba ültették. A gyermek meg annyira hozzászokott, hogy nem is gondolt menekülésre. Nem a rossz bánásmód, hanem a rosszul értelmezett féltés testi-lelki nyomorékká, ember ronccsá tette a gyermeket. Nyilván nem ilyen „megértésre" számítunk a látók részéről. - Beszélhetünk-e társadalmi szinten is megértésről vagy meg nem értésről ? - Természetesen. Azzal kell kezdenem, hogy az új társadalmi viszonyok a mi életünket is gyökeresen megváltoztatták, tartalmasabbá tették. Hogy érthetőbb legyek : a második világháború előtt létezett ugyan négy jótékonysági egylet, amely megkönyörült a „szerencsétlen" vakokon és szívet puhító sirámokkal pénzt gyűjtött — koldult — számukra. Tevékenységük hatásköre azonban nem terjedhetett ki az összes vakokra, sem a vakok minden problémájára. - Túlzás lenne-e - persze képletesen - azt állítani, hogy a régi társadalmi rend is „hordóba" zárta a vakokat, csakhogy kevesebb gondja legyen rájuk ? - Még ha túlzás is lenne, de lényegében ez volt a helyzet. Annak ellenére, hogy hazánkban már a század első éveiben — különösen I. V. Tassu önzetlen tevékenysége folytán - megnyithatta kapuit a vakok speciális iskolája. Nyilván az ilyen magánkezdeményezésektől a vakok és csökkent látásúak nem várhattak és nem is kaphattak megoldást minden problémájukra. - És ma ? - Egyrészt a hazánkban bekövetkezett társadalmi-politikai változások, másrészt a tudományos fejlődés új tartalmakkal gazdagította életünket. Tizenöt évvel ezelőtt pedig létrejött a Nemlátók Szövetsége, amely már nem ajnározva-siránkozva foglalkozik problémáinkkal, hanem - az állami szervek és illetékes intézmények támogatásával - új elméleti és szakmai tanulási lehetőségeket teremtett számunkra : megnyitotta előttünk a társadalmi beilleszkedés útjait. A munka új érzéssel tölt el bennünket , a társadalmi hasznosság érzésével. Véletlenül ellestem Gheorghe Pop mozdulatát : felkattintotta karórája üvegét és ujjhegyével kitapogatta a mánusok állását. Hüledezhettem volna , honnan tudhatja percnyi pontossággal, mennyi az idő ? - Későre jár, jöjjön, elkísérem - szólt barátságosan, miután közöltem, hogy meg szeretném látogatni a vakokat munkahelyükön, a Progresul szövetkezetben is. A vakok és csökkent látásúak művelődési élete kapcsán szóba került Dumitru Mihăilă, a Braille-írásban megjelenő havi folyóirat, a Viaţa Nouă (Új élet) brassói munkatársának neve. A közös hivatás felcsigázta a vak író iránti érdeklődésem és Gheorghe Pop, az elnök szíves beleegyezésével megváltoztattuk útirányunk. Menet Gheorghe Poppal is irodalomról beszélgetünk. Arról, hogy a Braille-irással nyomtatott könyvek helyét rövidesen elfoglalják az ún. hangos könyvek. Külön stúdió foglalkozik a hangos könyvek kiadásával. A hangos könyv magnó-tekercsekre olvasott könyvet jelent. Sokkal hozzáférhetőbb, mint a Braille-írásban nyomtatott könyvek és kevesebb helyet foglalnak el a „könyvtárakban" — fonotékákban. Míg Braille-írásban évente hat-nyolc cím jelenhetett meg, a hangos könyvek száma az ötvenet, hatvanöt is eléri. Igaz viszont, hogy Balzac Elveszett illúziókját huszonkét, Verne Rejtelmes szigetét tizenhét, Jókai Fekete gyémántok című regényét pedig tizenöt magnótekercsen örökíthették meg . . . Dumitru Mihăilă mosolyogva fogadott. Bemutatkozásomkor ezt mondta : — A hangjáról ítélve Ön harminc éves lehet. Keveset tévedett. A legelső kérdésem természetszerűen tolakodott elő : — Hogyan ír ? Braille-írásban is írok, de legszívesebben „feketében“ — írógépen. Azután feleségem felolvassa, amit írtam, kijavítom . . . Nincs benne semmi ördöngösség ! Milyen közlési lehetőségei vannak ? — Csupán a Braille-írásban megjelenő folyóiratban közlök. Sajnos, írásaimat örökké megrövidítik, megcsonkítják, kirostálják a „fölösleges" szavakat, a Braille-írás szűkszavúságra kényszeríti az írót. Szerencsére, verseimnek megkegyelmeznek a szerkesztők . . . Felesége — meleg tekintetű asszony — verseket tett elém. Néhány sor elolvasása után magam sem éreztem udvariaskodásnak a kérdést : - Más lapoknál próbálkozott-e ? - Nem volt bátorságom, féltem attól, hogy visszautasítanak. De talán később megkísérelhetem. - Milyen problémák foglalkoztatják leginkább ? - Jelenleg a fiamnak drukkolok. Tizenkettedikes és a színiakadémiára szándékszik felvételizni. A művészi pályák pedig nagy kockázattal járnak. No, de nem akarom lebeszélni, apai örökség, fiatal koromban én is bolondultam a színházért. . . — Egyetlen fia ? Egyetlen fiam, de van egy tanárnő leányom is. Illatos kávé hosszabbította meg a további beszélgetést, olyannyira, hogy Gheorghe Pop ismét felkattintotta karórája üvegét. A Balzacról, Roger Martin du Gardról, Voiculescu szonettjeiről, Petőfiről, majd az „élő" brassói irodalmi életről rögtönzött paláver pedig befejezhetetlennek tűnt. — Kár - mondta a csaknem kétórás látogatás végén Dumitru Mihăilă —, alig kezdtünk irodalomról beszélgetni .. . Már elbúcsúztunk, amikor észbe kaptam, hogy elfelejtettem megkérdezni, mikor és milyen körülmények között vesztette el látását. Gheorghe Pop, az „idegenvezetőm" felelt helyette : - A háborúban vakult meg ő is, mégis könnyebb volt a sorsa : szerető asszony állt mellette. Progresul szövetkezet új, korszerű épülete a Hidromecanica üzem tőszomszédságában emelkedik. Korszerűségéhez hozzátartozik a rádiósítási állomás is. Uzsonna-szünetben vezetékes rádiókon jut el minden részlegre Viorica Potop, a fiúk kulturális inspektorának felolvasása. (Jelenleg Sadoveanu Nyestfiak című regényét ismerteti meg a szövetkezet nemlátó alkalmazottaival.) Jinteşanu Irma, az új komplexum főnöke kíséretében előbb a kefekészítőket látogattuk meg. Dressier Wilhelm Magyarországon végzett - egészen fiatalon — speciális iskolát, kitűnő magyarsággal meséit : - Vakon születtem, és korán elvesztettem szüleimet. Kiskorom óta a saját lábamon kellett megállnom. Három szakmát is megtanultam, a kefekötést, a kosárfonást és a telefonista szakmát, de legjobban a kefekötést szeretem. A szövetkezet megalakulásakor a kefekötő-részleg első kezdeményezői közé tartoztam. - Nős ember ? - Kétszer házasodtam, első feleségem látó volt. Kilenc évi együttlét után szökött meg a nehézségek elől, pedig egy szép kislánynak adott életet. A kaslány már tizennyolc éves, az anyjánál lakik, de nekünk is sokat segít, különösen a bevásárlásoknál. A második feleségem szintén nemlátó, de nagyon ügyes asszony, csupán nagytakarításhoz, nagymosáshoz hívunk segítséget, különben ő végzi az egész házimunkát. De talán erről ő többet mondhat, itt ül velem szemben. - Hogyan szórakoznak ? - Első szórakozásunk a rádióhallgatás. Társasjátékokat játszunk , a sakk és a dominó kedvencünk. Ha szép az idő, kimegyünk a Noába vagy a Pojánába, időnként egyegy üveg sört is megiszunk. A Szövetség kibérelte heti három órára a CFR-arénát, oda járunk kuglizni. - Barátkozik-e látó emberekkel, jól érzi-e magát társaságukban ? - Persze, hogy barátkozom, főleg nyugdíjasokkal, sokszor órák hosszat elbeszélgetünk. - Mennyi a családi költségvetésük ? - Az én alapfizetésem 1 448 lej, a feleségemé 1 240. Ezenkívül van egy 476 tejes örökölt nyugdíjam is. A befekötő-részlegen ezek az átlagfizetések. Természetesen be kell osztanunk a pénzünket, költségeink nagyobbak a látók költségénél , időnként kísérőket kell fogadnunk. - Születésétől fogva nem látó. Ne haragudjon a kérdésért : el tudja-e képzelni környezetét ? Például azt, hogy milyen lehet egy ló ? - A lovat ? Hogyne. A bárányokat, malacokat, kutyákat, macskákat, a tyúkokat is. Szinte minden állatot, hiszen vannak gyermekjátékok, amelyek állatokat ábrázolnak. Tapintással érzékeljük az illető állat alakját.. . De vannak egészen szelíd állatok, amelyek lefeküsznek, ha az ember megsimogatja őket. .. Ana, a második felesége, román asszony, csak keveset értett az előbbi beszélgetésből. Ő is vakon született. - A férje háziasszonyi rátermettségét dicsérte - próbálgattam megfogalmazni a kérdést, de nem kellett különösebben „fogalmaznom". - Lehet, hogy a látó emberek, szomszédaink is azt hiszik : nem tudunk semmit sem magunktól elvégezni. Nagyon sok vendégünk elcsodálkozott, amikor a főztömmel megkínáltam. Bevallom, minden dicsérő szónak örvendtem. (Folytatása a 9. oldalon) Optimisták - a Szövetség központi tanácsának esztrádegyüttese Braille-olvasási gyakorlat 35. SZÁM 3. oldal