Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-29 / 4. szám

RIPORT X LETELEK, ISMERETLEN FELADÓVAL Bejutottam a Brassó megyei tanfelügyelőség fő­­tanfelügyelőjének irodájába. Eléggé körülményesen. Ez meglepett, hiszen — vakáció lévén — vakációs hangulatú fogadónapra számítottam. És mégis : az emberek alig engedték ki kezükből a kilincset. Elena Georgescu főtanfelügyelő kérdéssel foga­dott : — Látta azt a nőt, aki az előbb kiment ? — A nagy sürgés-forgásban nem vettem észre. — Kár, mert aligha láthatott életében annyira „leforrázott", megalázott embert. Én szidtam össze. Egy kis falusi iskola tanítónője, feljelentéssel állított ide. Igazgatóját jelentette fel, arról panaszkodik, hogy állandóan nehézségeket gördít munkája elé, felkészületlenséggel, hoz­­á nem értéssel vádolja, anyagiakban is megrövidíti, valósággal üldözi, min­den bizonnyal azért, mert van „valakije". Nézze csak meg ezt a feljelentést. A főtanfelügyelő egy kék tintával teleírt papír­lapot lobogtatott előttem, amely valósággal vörös­­lett a piros ceruza javítómunkájától. — Már a megszólításban szarvas helyesírási hi­bára bukkantam. Elővettem a piros ceruzámat, és íme, mi lett belőle. A feljelentés visszájára fordult, mert rögtön bebizonyosodott, hogy az igazgatónak igaza van. Mert mit lehet egy olyan tanítónőtől várni, aki még elemi fokon sem­ ismeri a helyes­írást ? Megmondtam neki, jelentgetések helyett jobb, ha mielőbb leül tanulni. Persze, nem ilyen szelíd hangnemben mondtam. Bocsánatot kért, és szemle­sütve kiosont az irodámból, látszott, legszívesebben elsüllyedt volna. Egyhamar nem fogom elfelejteni. — Valóban kár, hogy nem láttam ezt az asszonyt — jegyeztem meg sajnálkozva. Tudom, az első „hálás" riportalany mellett hálad­­tam el, teljesen gyanútlanul. Hiszen időmilliomos lehet. .. — Egyszer engem is feljelentettek — mesélte egy másik községi iskola igazgatója. — Az őszi mező­gazdasági gyakorlat, magyarán : a krumpliszedés idején történt. Az iskolától öt-hat kilométerre jelöl­ték ki számunkra a területet. A gyermekek a tan­erők vezetésével a krumpliföld felé igyekeztek. Jó­magam hátramaradtam, a párttitkárral és a termelő­szövetkezet elnökével sürgősen megoldandó napi problémákról beszélgettünk egy ideig. Aztán mind­hárman bricskába ültünk s irány a krumpliföld. Útközben láttam, hogy az egyik tanítónő osztályával lemaradozott. Nem csoda, hiszen hetedik hónapos terhes volt, nehezére lehetett a gyaloglás. Felaján­lottam, foglalja el nyugodtan helyemet, majd én folytatom az utat gyalogszerrel. A párttitkár viszont megelőzött : szívesebben átadná ő a helyét, külön­ben a krum­pliföldön nélkülözhetjük, de egyebütt fontos elintéznivalók várják — mondta. így aztán fennmaradtam a bricskán, a tanítónő és az elnök társaságában. Ennyi már elegendő is volt a feljelen­téshez, amelyből kiderült, hogy szimpatizálok a taní­tónővel, protekciózom stb., stb., stb. A tanfelügyelő­ség inspektora azonnal kiszállt, de a vizsgálat — a feljelentés szemmel látható alaptalansága miatt — elmaradt. Jómagam sem foglalkoztam vele, különö­sebben nem is fájt, de azért időnként eszembe jut : egyszer engem is feljelentettek. És ilyenkor azt is megkérdem magamtól : vajon miért tette ? Nem ta­lálok egyetlen elfogadható magyarázatot sem, és élcelődve próbálok választ keresni : talán fel akarta hívni magára a figyelmet. Nem derűs élcelődés... Szintén egy vidéki iskola a színhelye az alábbi szomorú történetnek, hőse pedig egy tanítónő. Egy tanítónő, aki hivatásának példás tudattal tett eleget, aki erejét, minden idejét maradéktalanul feláldozta a betűk-számok világára ocsúdó gyermekeknek, aki szívvel-lélekkel jelen volt a felnőttek minden társa­dalmi-művelődési megnyilvánulásában, akit gyerme­­kek-felnőttek egyaránt szerettek, megbecsültek azért,­ mert mindig és mindenütt teljes énjével ott volt, ahol szükség volt rá. Mindenki — az iskola vezetősége is — csak a dicséret hangján értékelte munkáját, so­ha egyetlen panaszszó ... Egyszer mégis megdöbbentette kollégáit . . . — Nem bírom­­tovább így. Meglátjátok, gyere­ket csinálok. Az nem is érdekel, hogy kivel.. . Nem is volt igazi lázadás, csak zsörtölődés, s a „fenyegetőzésről" rögtön mindenki meg is feledkezett. Pedig a tanítónő fölött — aki életét teljesen a gyermekek és felnőttek közössége szolgálatába állí­totta, olyannyira, hogy magánélete kialakításáról meg is feledkezett — valóban kezdett elfújni az idő szele. Talán az első ősz hajszálakat is előcsalogatta, hogy gondosan rejtegesse őket. Igen, a tanítónő hirtelen érzékelni kezdte az idő múlását, és azt is, hogy a gyermekek szeretettől csillogó, mohó szempárja, a szülők figyelmes meg­becsülése ellenére , magányos. Felébredt benne — követelőzőn — a másik női hivatásnak, az anyai hivatás teljesítésének vágya. De már nem hitt a „mesebeli lovag" eljövetelében. Hetek, hónapok, évek teltek, amíg — egy nyári írta : Apáthy Géza szünidőről visszatérve a faluba — boldogan elújsá­golta, hogy terhes. Többet harapófogóval sem lehe­tett volna kicsikarni tőle.­­* Egyébként csupán a férfi kiléte adott­­ alkalmat találgatásokra, akitől a tanítónő nem követelt tar­tásdíjat, egyáltalán semmit nem követelt. A „boldog titok" közhírré lett. A „falu szája" ez alkalommal nem nyílt rosszindulatú szóhordásra, a kollégák is megértően viszonyultak a dologhoz. Kü­lönben is : sem a tanítónő, sem a tanügyiek tekinté­lyén nem esett csorba. Ettől csak az iskola igazgatója tarthatott, mert valóságos feljelentés-özönben indított hajszát az „erkölcstelen" tanítónő ellen. Vagy nem is a tekin­télyhez ragaszkodott volna annyira, hanem a „nyílt titok" következményeitől félt ? Mindegy, mi vezérelte „erkölcsös" tetteiben. A lényeges az, hogy a tanító­nőt nem sikerült elűznie. Feljelentés érkezett a megyei tanfelügyelőségre egy másik iskolaigazgató ellen, úgymond azért, mert az igazgató különböző fenyegetőzésekkel kikövetel­te, hogy a postások előlegezzék az újság- és folyó­irat-előfizetésekhez szükséges pénzösszeget. A tanfelügyelőség megbízottja kiszállt az illető községbe, és a vizsgálat során a következő igazsá­got derítette ki : A községben két postásnő dolgozik. Az egyik körzetéhez az iskola tartozik, a másikéhoz az igazgató lakása. Az igazgató járatja a községben a legtöbb lapot, heti, havi megjelenésű folyóiratokat, de — ami a vitatkozást különösen táplálta — napi­lapokat is. A két postásnő addig-addig vitatkozott, veszekedett, alkudozott, hogy közülük ki újítsa meg az igazgató személyes előfizetéseit (mert ugye, any­­nyi „haszontalan" lap kihordása komoly munkát követel), amíg elérkezett az előfizetések záros ha­tárideje, utolsó napjának utolsó órája is. Az igazga­tót — önhibáján kívül — nem­­merték előfizetések nélkül hagyni, hát (a postahivatalban) úgy döntöttek, hogy az előfizetések árát saját pénzükből fedezik, s majd csak aztán mennek el a pénzért az igazga­tóhoz. Beszélgetésüket, hogy most már „ki tud köl­csönözni" az igazgatónak, kihallgatta-elleste a fel­jelentő, aki saját szája­ íze szerint forgatta ki,­és nem volt rest a már említett feljelentésben megörökíteni. Valamiért „tartozott" ezzel az iskolaigazgatónak . .. Nem sorolom tovább a példákat, noha — sajnos — korántsem fogytam ki belőlük. Az előbbiek önma­gukban is betekintést engednek egy olyan jelen­ségbe, amely egyénre, közösségre egyaránt ártal­mas, megfertőzi munkahelyek légkörét, sokkal hasznosabb célokra fordítható energiákat költ el. A köznapi nyelvben fúrás, szecskavágás stb. n£ven ismeretes.. És korántsem kifejezetten „tanügyi" jelen­ség ... ! Az előbb felvázolt (és nem kimerített) esetek „hősei” névtelenek. Azaz : a riporthősök és a va­lóságos személyek közötti egyezés nem véletlen, ha­nem valóságos. Érthető, miért tekintek el a rágal­mazott emberek nevének említésétől. Könnyűszerrel megmagyarázhatom azt is, miért nem szerepelnek név szerint az oktalan rágalmazók, akik igazából megérdemelnék a kipellengérezést. Egyszerűen azért, mert a legtöbb esetben a különböző szervek­hez forduló feljelentők nevük eltitkolásával rágal­maznak. Mégis teljesen „névtelenek", felfedhetetlenek, megismerhetetlenek lennének ? Nem. Hiába menekülnek a névtelenség óvó fél­homályába, sötétjébe. Méltatlan tetteikben — noha körvonalakban — kitárulkozik jellemük (jellemtelen­­ségük). Mert nemcsak a kézírásuk nyer el hivatali­­intézményi iktatószámot, hanem az is, ami a kézírás hangneméből és a felsorakoztatott, legtöbbször ko­holt vádakból maradéktalanul lebetűzhető. Milyen emberi jellemtulajdonságok tárulkoznak ki ezekből a görbe tükörkéziratokból ? Mindenekelőtt : a rossz­ TM Aztá­n sérült igazságérzet, sértett hiúság, felelőtlenség, önzés, gyávaság stb---- Nem lehetne ezeket­ a névtelen embereket visszaszólítani a név­telenség félhomályából ? Éppen ismérveik alapján ? Vissza lehet­ne vissza is kell szólítani őket, min­den „problémájukat" a munkahelyek közvéleménye elé kellene tárni­ , kik szólíthatnák kisebb-nagyobb munkaközös­ségek közvéleménye elé a legtöbbször egyéni „érde­keket közösségi érdekek fölé helyező névtelen vád­csiholókat, ha nem éppen a közösségek ? Hiszen ott — a közösségi viták, megbeszélések tisztító kereszttüzében — már felfakadhatnak azok a gócok, amelyek a valós vagy vélt sérelmek víru­­sait tartalmazzák. A munkaközösségek egészséges légkörét, hangulatát, de az egyének jó közérzetét is könnyebben meg lehet ilyenképpen védeni-őrizni a fertőző vírustól. Nélküle pedig a közösségi és e­­gyéni teljesítmény, a sikerélmény nagyobb lenne. Mert létezik méltó, elvszerű, demokratikus gya­korlatunk, amelyre a párt tanított és tanít : a bírálat és önbírálat gyakorlata. Sőt nemcsak létezik, hanem életünk legkülönbözőbb területein az emberi értékek kiteljesítéséért dolgozik Szemmel látható sikerrel. Egyéni és közösségi megmérettetésünk legbiztosabb mércéje. Ugyanakkor kertészmunkát is végez : le­nyirbálja rólunk mindazt, ami a jelentős feladatokat vállaló mai emberhez már méltatlan. Egy­­hasonlattal még szemléletesebbé tehetem célját : nem elpusz­títani, hanem virágoztatni igyekszik a fát, termőbbé tenni, ezért nyesi le azt, ami rossz. Ezért kell minden munkahelyen ezt és csakis ezt a gyakorlatot meghonosítani, általánosítani. Hogy ezért vállalni kell a szembenézés, a szabad véleményalkotás­ bátorságát ? Igen, vállalni kell ! Fóris Gyula tanfelügyelő e „bűvös" témakörről a következőket mondotta . — Sajnos, a megyei tan­felügyelőségen majdnem minden tanfelügyelőnek külön iratcsomója van, amelyben a feljelentéseket és a kivizsgálások eredményeit gondosan elhelyezi. Azt ndézem, fölösleges hangsúlyoznom, hogy ma, amikor az iskolai nevelés, a tanítás feladatai szemmel látha­­tóan sokszorozódnak, a mi feladataink sem egysze­rűsödnek. Éppen ezért okoznak sok gondot, nehéz­séget a hozzánk érkező jelentgetések, amelyek hely­ben is megoldható villongásokról adnak hírt, sok esetben, talán a legtöbben pedig rendkívül szubjek­tív, sőt egyenesen koholt helyzetképet nyújtanak. Miért foglalkozunk mégis velük ? Nyilván azért, hogy a legkisebb iskolai közösségben is a legmegfele-­­lőbb, legegészségesebb munkalégkört biztosíthas­suk, vagy hozzájáruljunk biztosításához. Ezért nem tekintünk el a névtelen feljelentések kivizsgálásától sem. De egy-egy ilyen feljelentés kivizsgálása nem­csak rendkívül kellemetlen, hanem anyagi károkat is okoz. Mert ugye, ha egy tanfelügyelő két-három napot tölt egy falusi iskolában, az intézmény fizeti az útiköltséget, az elszállásolást és a napidíjat is. A helyszínen pedig számtalan esetben kide­rül, hogy a konfliktuális helyzet rendezésére nem lett volna feltétlenül szükség a tanfel­ügyelő jelenlétére, beavatkozására. Aki eset­leg jelentősebb, hasznosabb munkát fejthetett volna ki abban­ az időben . . . A kérdés nemcsak a tanfelügyelőségnek szól: mi lenne, ha az alaptalan, megfontolatlan és nem­egyszer megrögzött jelentgetőket az intézményi, álla­mi költségek fedezésére kényszerítenék ? Elena­­Georgescu elvtársnőnek, a Brassó megyei tanfelügyelőség főtanfelügyelőjének — amint láthattuk — álláspontja határozott, méltányos. És tökéletesen igaza van, amikor állítja, hogy elvtelen torzsalkodásokra, villongásokra — aztán je­­lentgetésekre — csakis olyan közösségekben kerül­het sor, amelyekben laza a munkafegyelem, ala­csony­ az oktató-nevelő, valamint a társadalmi-mű­velődési tevékenység színvonala, s a tanerők szak­mai-ideológiai felkészültsége is megkérdőjelezhető. Helyesen teszi felelőssé az iskolák vezetőit, az igaz­gatókat. S ha tételesen nem is fogalmazta meg, hadd tegyük hozzá, hogy a községi pártbizottságok titkárainak és a néptanácsi elnököknek többet kell tö­rődniük az értelmiségi káderek irányításával és ellenőrzésével, a visszásságok és torzsalkodások megszüntetés­ével. Ez az igazság egyébként nemcsak a tanügyben állja meg a helyét, hanem mindenütt, ahol nem az elvtársi, a bírálat és önbírálat szellemében történő eszmecserék oldják fel és meg az esetleges konf­liktuális helyzeteket, ahol a jó munkának kedvező légkör kialakítása nem az egész közösség szívügye. BL 4. SZÁM 3. oldal

Next