Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-29 / 4. szám
RIPORT X LETELEK, ISMERETLEN FELADÓVAL Bejutottam a Brassó megyei tanfelügyelőség főtanfelügyelőjének irodájába. Eléggé körülményesen. Ez meglepett, hiszen — vakáció lévén — vakációs hangulatú fogadónapra számítottam. És mégis : az emberek alig engedték ki kezükből a kilincset. Elena Georgescu főtanfelügyelő kérdéssel fogadott : — Látta azt a nőt, aki az előbb kiment ? — A nagy sürgés-forgásban nem vettem észre. — Kár, mert aligha láthatott életében annyira „leforrázott", megalázott embert. Én szidtam össze. Egy kis falusi iskola tanítónője, feljelentéssel állított ide. Igazgatóját jelentette fel, arról panaszkodik, hogy állandóan nehézségeket gördít munkája elé, felkészületlenséggel, hozá nem értéssel vádolja, anyagiakban is megrövidíti, valósággal üldözi, minden bizonnyal azért, mert van „valakije". Nézze csak meg ezt a feljelentést. A főtanfelügyelő egy kék tintával teleírt papírlapot lobogtatott előttem, amely valósággal vöröslett a piros ceruza javítómunkájától. — Már a megszólításban szarvas helyesírási hibára bukkantam. Elővettem a piros ceruzámat, és íme, mi lett belőle. A feljelentés visszájára fordult, mert rögtön bebizonyosodott, hogy az igazgatónak igaza van. Mert mit lehet egy olyan tanítónőtől várni, aki még elemi fokon sem ismeri a helyesírást ? Megmondtam neki, jelentgetések helyett jobb, ha mielőbb leül tanulni. Persze, nem ilyen szelíd hangnemben mondtam. Bocsánatot kért, és szemlesütve kiosont az irodámból, látszott, legszívesebben elsüllyedt volna. Egyhamar nem fogom elfelejteni. — Valóban kár, hogy nem láttam ezt az asszonyt — jegyeztem meg sajnálkozva. Tudom, az első „hálás" riportalany mellett háladtam el, teljesen gyanútlanul. Hiszen időmilliomos lehet. .. — Egyszer engem is feljelentettek — mesélte egy másik községi iskola igazgatója. — Az őszi mezőgazdasági gyakorlat, magyarán : a krumpliszedés idején történt. Az iskolától öt-hat kilométerre jelölték ki számunkra a területet. A gyermekek a tanerők vezetésével a krumpliföld felé igyekeztek. Jómagam hátramaradtam, a párttitkárral és a termelőszövetkezet elnökével sürgősen megoldandó napi problémákról beszélgettünk egy ideig. Aztán mindhárman bricskába ültünk s irány a krumpliföld. Útközben láttam, hogy az egyik tanítónő osztályával lemaradozott. Nem csoda, hiszen hetedik hónapos terhes volt, nehezére lehetett a gyaloglás. Felajánlottam, foglalja el nyugodtan helyemet, majd én folytatom az utat gyalogszerrel. A párttitkár viszont megelőzött : szívesebben átadná ő a helyét, különben a krumpliföldön nélkülözhetjük, de egyebütt fontos elintéznivalók várják — mondta. így aztán fennmaradtam a bricskán, a tanítónő és az elnök társaságában. Ennyi már elegendő is volt a feljelentéshez, amelyből kiderült, hogy szimpatizálok a tanítónővel, protekciózom stb., stb., stb. A tanfelügyelőség inspektora azonnal kiszállt, de a vizsgálat — a feljelentés szemmel látható alaptalansága miatt — elmaradt. Jómagam sem foglalkoztam vele, különösebben nem is fájt, de azért időnként eszembe jut : egyszer engem is feljelentettek. És ilyenkor azt is megkérdem magamtól : vajon miért tette ? Nem találok egyetlen elfogadható magyarázatot sem, és élcelődve próbálok választ keresni : talán fel akarta hívni magára a figyelmet. Nem derűs élcelődés... Szintén egy vidéki iskola a színhelye az alábbi szomorú történetnek, hőse pedig egy tanítónő. Egy tanítónő, aki hivatásának példás tudattal tett eleget, aki erejét, minden idejét maradéktalanul feláldozta a betűk-számok világára ocsúdó gyermekeknek, aki szívvel-lélekkel jelen volt a felnőttek minden társadalmi-művelődési megnyilvánulásában, akit gyermekek-felnőttek egyaránt szerettek, megbecsültek azért, mert mindig és mindenütt teljes énjével ott volt, ahol szükség volt rá. Mindenki — az iskola vezetősége is — csak a dicséret hangján értékelte munkáját, soha egyetlen panaszszó ... Egyszer mégis megdöbbentette kollégáit . . . — Nem bíromtovább így. Meglátjátok, gyereket csinálok. Az nem is érdekel, hogy kivel.. . Nem is volt igazi lázadás, csak zsörtölődés, s a „fenyegetőzésről" rögtön mindenki meg is feledkezett. Pedig a tanítónő fölött — aki életét teljesen a gyermekek és felnőttek közössége szolgálatába állította, olyannyira, hogy magánélete kialakításáról meg is feledkezett — valóban kezdett elfújni az idő szele. Talán az első ősz hajszálakat is előcsalogatta, hogy gondosan rejtegesse őket. Igen, a tanítónő hirtelen érzékelni kezdte az idő múlását, és azt is, hogy a gyermekek szeretettől csillogó, mohó szempárja, a szülők figyelmes megbecsülése ellenére , magányos. Felébredt benne — követelőzőn — a másik női hivatásnak, az anyai hivatás teljesítésének vágya. De már nem hitt a „mesebeli lovag" eljövetelében. Hetek, hónapok, évek teltek, amíg — egy nyári írta : Apáthy Géza szünidőről visszatérve a faluba — boldogan elújságolta, hogy terhes. Többet harapófogóval sem lehetett volna kicsikarni tőle.* Egyébként csupán a férfi kiléte adott alkalmat találgatásokra, akitől a tanítónő nem követelt tartásdíjat, egyáltalán semmit nem követelt. A „boldog titok" közhírré lett. A „falu szája" ez alkalommal nem nyílt rosszindulatú szóhordásra, a kollégák is megértően viszonyultak a dologhoz. Különben is : sem a tanítónő, sem a tanügyiek tekintélyén nem esett csorba. Ettől csak az iskola igazgatója tarthatott, mert valóságos feljelentés-özönben indított hajszát az „erkölcstelen" tanítónő ellen. Vagy nem is a tekintélyhez ragaszkodott volna annyira, hanem a „nyílt titok" következményeitől félt ? Mindegy, mi vezérelte „erkölcsös" tetteiben. A lényeges az, hogy a tanítónőt nem sikerült elűznie. Feljelentés érkezett a megyei tanfelügyelőségre egy másik iskolaigazgató ellen, úgymond azért, mert az igazgató különböző fenyegetőzésekkel kikövetelte, hogy a postások előlegezzék az újság- és folyóirat-előfizetésekhez szükséges pénzösszeget. A tanfelügyelőség megbízottja kiszállt az illető községbe, és a vizsgálat során a következő igazságot derítette ki : A községben két postásnő dolgozik. Az egyik körzetéhez az iskola tartozik, a másikéhoz az igazgató lakása. Az igazgató járatja a községben a legtöbb lapot, heti, havi megjelenésű folyóiratokat, de — ami a vitatkozást különösen táplálta — napilapokat is. A két postásnő addig-addig vitatkozott, veszekedett, alkudozott, hogy közülük ki újítsa meg az igazgató személyes előfizetéseit (mert ugye, anynyi „haszontalan" lap kihordása komoly munkát követel), amíg elérkezett az előfizetések záros határideje, utolsó napjának utolsó órája is. Az igazgatót — önhibáján kívül — nemmerték előfizetések nélkül hagyni, hát (a postahivatalban) úgy döntöttek, hogy az előfizetések árát saját pénzükből fedezik, s majd csak aztán mennek el a pénzért az igazgatóhoz. Beszélgetésüket, hogy most már „ki tud kölcsönözni" az igazgatónak, kihallgatta-elleste a feljelentő, aki saját szája íze szerint forgatta ki,és nem volt rest a már említett feljelentésben megörökíteni. Valamiért „tartozott" ezzel az iskolaigazgatónak . .. Nem sorolom tovább a példákat, noha — sajnos — korántsem fogytam ki belőlük. Az előbbiek önmagukban is betekintést engednek egy olyan jelenségbe, amely egyénre, közösségre egyaránt ártalmas, megfertőzi munkahelyek légkörét, sokkal hasznosabb célokra fordítható energiákat költ el. A köznapi nyelvben fúrás, szecskavágás stb. n£ven ismeretes.. És korántsem kifejezetten „tanügyi" jelenség ... ! Az előbb felvázolt (és nem kimerített) esetek „hősei” névtelenek. Azaz : a riporthősök és a valóságos személyek közötti egyezés nem véletlen, hanem valóságos. Érthető, miért tekintek el a rágalmazott emberek nevének említésétől. Könnyűszerrel megmagyarázhatom azt is, miért nem szerepelnek név szerint az oktalan rágalmazók, akik igazából megérdemelnék a kipellengérezést. Egyszerűen azért, mert a legtöbb esetben a különböző szervekhez forduló feljelentők nevük eltitkolásával rágalmaznak. Mégis teljesen „névtelenek", felfedhetetlenek, megismerhetetlenek lennének ? Nem. Hiába menekülnek a névtelenség óvó félhomályába, sötétjébe. Méltatlan tetteikben — noha körvonalakban — kitárulkozik jellemük (jellemtelenségük). Mert nemcsak a kézírásuk nyer el hivataliintézményi iktatószámot, hanem az is, ami a kézírás hangneméből és a felsorakoztatott, legtöbbször koholt vádakból maradéktalanul lebetűzhető. Milyen emberi jellemtulajdonságok tárulkoznak ki ezekből a görbe tükörkéziratokból ? Mindenekelőtt : a rossz TM Aztán sérült igazságérzet, sértett hiúság, felelőtlenség, önzés, gyávaság stb---- Nem lehetne ezeket a névtelen embereket visszaszólítani a névtelenség félhomályából ? Éppen ismérveik alapján ? Vissza lehetne vissza is kell szólítani őket, minden „problémájukat" a munkahelyek közvéleménye elé kellene tárni , kik szólíthatnák kisebb-nagyobb munkaközösségek közvéleménye elé a legtöbbször egyéni „érdekeket közösségi érdekek fölé helyező névtelen vádcsiholókat, ha nem éppen a közösségek ? Hiszen ott — a közösségi viták, megbeszélések tisztító kereszttüzében — már felfakadhatnak azok a gócok, amelyek a valós vagy vélt sérelmek vírusait tartalmazzák. A munkaközösségek egészséges légkörét, hangulatát, de az egyének jó közérzetét is könnyebben meg lehet ilyenképpen védeni-őrizni a fertőző vírustól. Nélküle pedig a közösségi és egyéni teljesítmény, a sikerélmény nagyobb lenne. Mert létezik méltó, elvszerű, demokratikus gyakorlatunk, amelyre a párt tanított és tanít : a bírálat és önbírálat gyakorlata. Sőt nemcsak létezik, hanem életünk legkülönbözőbb területein az emberi értékek kiteljesítéséért dolgozik Szemmel látható sikerrel. Egyéni és közösségi megmérettetésünk legbiztosabb mércéje. Ugyanakkor kertészmunkát is végez : lenyirbálja rólunk mindazt, ami a jelentős feladatokat vállaló mai emberhez már méltatlan. Egyhasonlattal még szemléletesebbé tehetem célját : nem elpusztítani, hanem virágoztatni igyekszik a fát, termőbbé tenni, ezért nyesi le azt, ami rossz. Ezért kell minden munkahelyen ezt és csakis ezt a gyakorlatot meghonosítani, általánosítani. Hogy ezért vállalni kell a szembenézés, a szabad véleményalkotás bátorságát ? Igen, vállalni kell ! Fóris Gyula tanfelügyelő e „bűvös" témakörről a következőket mondotta . — Sajnos, a megyei tanfelügyelőségen majdnem minden tanfelügyelőnek külön iratcsomója van, amelyben a feljelentéseket és a kivizsgálások eredményeit gondosan elhelyezi. Azt ndézem, fölösleges hangsúlyoznom, hogy ma, amikor az iskolai nevelés, a tanítás feladatai szemmel láthatóan sokszorozódnak, a mi feladataink sem egyszerűsödnek. Éppen ezért okoznak sok gondot, nehézséget a hozzánk érkező jelentgetések, amelyek helyben is megoldható villongásokról adnak hírt, sok esetben, talán a legtöbben pedig rendkívül szubjektív, sőt egyenesen koholt helyzetképet nyújtanak. Miért foglalkozunk mégis velük ? Nyilván azért, hogy a legkisebb iskolai közösségben is a legmegfele-lőbb, legegészségesebb munkalégkört biztosíthassuk, vagy hozzájáruljunk biztosításához. Ezért nem tekintünk el a névtelen feljelentések kivizsgálásától sem. De egy-egy ilyen feljelentés kivizsgálása nemcsak rendkívül kellemetlen, hanem anyagi károkat is okoz. Mert ugye, ha egy tanfelügyelő két-három napot tölt egy falusi iskolában, az intézmény fizeti az útiköltséget, az elszállásolást és a napidíjat is. A helyszínen pedig számtalan esetben kiderül, hogy a konfliktuális helyzet rendezésére nem lett volna feltétlenül szükség a tanfelügyelő jelenlétére, beavatkozására. Aki esetleg jelentősebb, hasznosabb munkát fejthetett volna ki abban az időben . . . A kérdés nemcsak a tanfelügyelőségnek szól: mi lenne, ha az alaptalan, megfontolatlan és nemegyszer megrögzött jelentgetőket az intézményi, állami költségek fedezésére kényszerítenék ? ElenaGeorgescu elvtársnőnek, a Brassó megyei tanfelügyelőség főtanfelügyelőjének — amint láthattuk — álláspontja határozott, méltányos. És tökéletesen igaza van, amikor állítja, hogy elvtelen torzsalkodásokra, villongásokra — aztán jelentgetésekre — csakis olyan közösségekben kerülhet sor, amelyekben laza a munkafegyelem, alacsony az oktató-nevelő, valamint a társadalmi-művelődési tevékenység színvonala, s a tanerők szakmai-ideológiai felkészültsége is megkérdőjelezhető. Helyesen teszi felelőssé az iskolák vezetőit, az igazgatókat. S ha tételesen nem is fogalmazta meg, hadd tegyük hozzá, hogy a községi pártbizottságok titkárainak és a néptanácsi elnököknek többet kell törődniük az értelmiségi káderek irányításával és ellenőrzésével, a visszásságok és torzsalkodások megszüntetésével. Ez az igazság egyébként nemcsak a tanügyben állja meg a helyét, hanem mindenütt, ahol nem az elvtársi, a bírálat és önbírálat szellemében történő eszmecserék oldják fel és meg az esetleges konfliktuális helyzeteket, ahol a jó munkának kedvező légkör kialakítása nem az egész közösség szívügye. BL 4. SZÁM 3. oldal