Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1973-07-21 / 29. szám

Apáth­y Géza Útirajz, zöldben El sem hiszitek, de volt olyan pillanatom is, ami­kor bántam, hogy nem vagyok állat. Annyira telt-zöld volt az útmenti árokban a fű, annyira telt-zöld a fák lombja és annyira, annyira telt-zöld volt a mezőkön a szárba szökött vetés. Bántam, hogy nem vagyok állat, és nem haraphatok kedvemre a sok buja zöld­ből. Hogy egészen őszinte és pontos legyek, irigyel­tem minden marhát, minden tehenet, minden kecskét, meg mindenféle állatot, amelyet — képzeletem sze­meivel — legelni láttam a zöld eldorádót. Nyilván, erre azt fogjátok mondani, rengeteg sület­lenség fordulhat meg az ember fejében, miután tel­jesen egymaga négy-öt kilométert kutyagolt már egy poros falusi szekérúton, s körülbelül ugyanannyi vár rá, míg célhoz ér. Ezzel egyet is értek, csakhogy az út nem volt po­ros, egy tavaszvégi, nyáreleji futózápor — amely elől néhány percre egy fa menedékébe húzódtam — egy­kettőre felüdítette, úgy hogy még a levegő is harapni­való volt, szinte ingerlő. A záportól lett nyilván zöl­debb a zöld is. De tévedtek, ha azt gondoljátok, hogy — csak úgy, jobb híján — fordult meg a fejemben az az állati dolog a legeléssel. Szavamra mondom, az egész testem, minden érzékem kívánta a zöldet. Lehet, egy ősi ösz­tön is megszólalt bennem. Nem, nem, ne ijedjetek meg, nem kótyagosodtam meg, a következő pillanatban már én is úgy gondol­koztam, hogy a zöld, az esőtől üde levegő, a napfény, az út, a gyaloglás sóvárgása egészen természetes em­beri vágy. Amely a legtöbbször olyankor tudatosodik bennünk, amikor éppen beteljesül. Nos, ezt a betelje­sülést éreztem én is éppen, s mondanom sem kell, szemernyi fáradtságot sem éreztem, jóllehet azelőtt majdnem két órát zötyögtetett az autóbusz is. Éppen azon morfondíroztam magamban, szégyen, hogy a sok virágra — az egyetlen pipacs kivételével — csak annyit felelhettem, volna — ha kérdeznek —, hogy virág. Szégyelltem magam­, hogy a virágokat csak tankönyvekből ismerem — úgy-ahogy —, ame­lyek mégis egészen mások, mint ezek az incselkedő útmenti virágok. „Vissza a természethez!“ — paran­csoltam szigorúan magamra Rousseau-val, amikor — hallihó ! — megláttam előttem egy embert. Nem tett semmi különöset, csak ment, talán fél kilométerrel — több is lehetett — előttem. Csak ment, csak ment, de — úgy tűnt — inkább baktatott. Amikor egyedül indultam neki a gyalogútnak, két­szer olyan hosszúnak hittem, amiért nem akadt egyet­len útitársam sem. Először arra gondoltam, megszaporázom a léptei­met, és beérem azt az embert, aki csak ment, ment előttem. Beérem és megkérdem, mit szól ehhez a har­sogó zöld csodához, megkérdem tőle a virágok nevét és azt is, hogy búza-e, árpa-e, rozs-e a vetés, mert — őszintén megvallva — azt sem tudtam egymagam eldönteni. De erről a tervemről csakhamar letettem. Ki tudja, hátha az az ember, aki előttem baktat, éppen dudo­­rászik­ magában, hátha a lelkiismeretével beszélget, hátha elmélkedik valamin, s hátha ezt a nem­ tudom­­micsodát zavartalanul szeretné csinálni. Mert azt té­­vedhetetlenü­l tudtam, hogy az az ember, aki előttem megy, tulajdonképpen nem csak megy, hanem útköz­­ben nyilván egyébbel is foglalkozik. Higgyétek el, valóban nem gyorsítottam meg a lép­teimet, de elég volt, hogy észrevegyem azt az embert és máris csökkenni éreztem a kettőnket elválasztó távolságot. Néhány perc múlva már azt is tudni vél­tem, hogy az az ember hazafelé tart, pedig már lát­hattam, öltözéke nem sokban különbözik az enyémtől. Nem látszott rajta, hogy falusi ember volna, valami mégis azt sugallta nekem, hazafelé baktat. De lehet, csak úgy szándéktalanul foglalkoztatott ez az ember, mert ő volt az egyetlen ezen az úton, s ahogy teltek a pillanatok-percek, egyre közelebb éreztem magamhoz. S akkor hirtelen észre­vettem, hogy az ember hát­rafordul, lehet, már azelőtt is megtette, kétségtelen, hogy észrevett és be akar várni. Tehát nem csak a képzeletem játék­a hozta közelebb hozzám. Arra gon­doltam, azért vár be — mert kétségtelen, bevár —, hogy cigarettájához tüzet kérjen vagy megkérdezze, hány óra. Persze, megsürgettem a lábam, kisvártatva be is értem, s nagy volt a meglepetésem, amikor az ember, köszönésemet sem fogadva, nekem szegezte a kérdést. — Ak­i szól, uram, ehhez a zöldhöz ? — olyan büsz­kén nézett körül, olyan diadalmas arckifejezéssel kér­dezte, mintha köröskörül e sok-sok tömény zöld mind az ő tulajdona volna, s mintha azt a futózáport is ő szakította volna az égből, hogy — gondos gazdához illően — megöntözze. Csak annyit válaszoltam : — Gyönyörű ! Határozottan úgy éreztem, hogy az út, a zöld, még a levegő is inkább az övé, mint az enyém, s ezért nem vallottam be, hogy kevéssel azelőtt egy pillana­tomban éppen azt sajnáltam, nem vagyok állat és nem haraphatok-legelhetek kedvemre a fűből, a lomb­ból, nem szabadulhatok be a vetésbe. — Ezért a zöldért csaptam be a biciklimet az eresz alá, már két hete naponta gyalog ingázom ezen az úton, mert érzem — higgye el —, érzem, hogy meg­fiatalít — magyarázta útitársám­, de hangjából nem hallhattam ki semmi kérkedést. — Léteznének em­berek, akik ne vegyenek ilyesmit észre ? — kérdezte. — Mindenféle ember létezik — csúszott ki a szá­mon az alkalomhoz cseppet sem illő közhely. Siettem jóvá tenni. — Tudja, az előbb éppen arra gondoltam, miért nem vagyok, állat, hogy ebből a buja fűből egy jót legelhessek. Higgyétek el, az ember rám nézett, de tekintetéből a csodálkozás leghalványabb jelét sem vehette iti ki. Úgy nézett rám, mint aki társát fedezi fel bennem. Bizonyára azért várt be, hogy örömében osztoz­kodjam. Öröm fénylett az arcán. Éreztem, szinte, a­­hogy a fény felém sugárzik. Igen, a vágy, a zöld, a levegő, az út iránti emberi vágyam akkor — az öröm­osztásban — teljesedett be igazán. 1973 ! I Lendvay Éva Városi nyár Aszfaltrepedésekben por szunnyad. Antennákon feszül a világ. I A por szemcséit számolom. Kérdezz — felelek. Kérdezz — felelek.­­ Reggeltől keresem a Napot. Kávéból jósolok tudományt. Tudományosan főzöm a kávét. Kérdezz — felelek. Kérdezz — felelek. Nyaralni a tengerre megyünk. Mama, papa és kisgyerek. A homok szemcséit számolom. — Kérdezz — felelek. fi Felkelt a Nap, szól a telefon, szól a porszívó, szól a rádió, az autó, hajszárító, a vasaló, a tévé, magnó, rádió, porszívó, telefon — Kérdezz — felelek, lement a Nap.1­ i Tükörben nézem magamat. fi­­ .. . •• Festett búzamező a falon. (Milyen is lenne esténként megtérni búzával teli zsákkal a vállamon ?) NAPFOR] Csutak Levente : 2 Szenyei Sándor Új lakónegyi Az olasz abban az évben háromszor is jött, márciusban, j­usban, aztán decemberben. Gépkocsival jött, persze, mindig : típusúval, s amikor befordult a főútról a tömbházak közé, tllik kezdett. Érdekes, trillázó hangon szólt mindig dudája, aki egy hallotta, az nem felejtette el ezt a szinte­ zené­szót, az otthonié ilyenkor kiálltak az erkélyre, ablakokba, hogy meggyőződjen valóban az olasz jött-e meg ? Az olasz nem volt­ olasz típusú férfi. Középtermetű, sen­geszínű­ hajú, szemüveges fiatalember volt, s amikor kiszáll volán mögül, bátran el is kiálthatta volna magát. „Száraz ket rét, üres üveget veszek!“ — így nézett ki az olasz, de erre­­ figyelt fel senki. Máriához jött az olasz. Mária az egyik zöld tömbház mási emeletén lakott. Szép lány volt Mária, csinos, nagyon csinos, h­ázú szőke hajú lány. Az olasz trillázó tülkölésére Mária is mindig kiszaladt erkélyre, s integetett a gépkocsi felé, ilyenkor a szomszédos helyeken vagy ablakokban állók is integetni kezdtek, de nem olasznak, hanem Máriának , a különbség pusztán annyi volt, h Mária mosolyogva, szavakat mormolva, szörnyes szemmel i­it tett, míg neki összeszorított szájjal — néha egy és ugyanaz szót mormolva —, dühösen integettek az erkélyeken vagy a koktban állók. A Mária-lakta tömbház felelőse tudni vélte, hogy az ő minden alkalommal („Csak éjszaka, hogy senki ne lássa, de gém nem lehet átejteni“) két-három nagy, gyanús külsejű cső

Next