Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-21 / 29. szám
Apáthy Géza Útirajz, zöldben El sem hiszitek, de volt olyan pillanatom is, amikor bántam, hogy nem vagyok állat. Annyira telt-zöld volt az útmenti árokban a fű, annyira telt-zöld a fák lombja és annyira, annyira telt-zöld volt a mezőkön a szárba szökött vetés. Bántam, hogy nem vagyok állat, és nem haraphatok kedvemre a sok buja zöldből. Hogy egészen őszinte és pontos legyek, irigyeltem minden marhát, minden tehenet, minden kecskét, meg mindenféle állatot, amelyet — képzeletem szemeivel — legelni láttam a zöld eldorádót. Nyilván, erre azt fogjátok mondani, rengeteg sületlenség fordulhat meg az ember fejében, miután teljesen egymaga négy-öt kilométert kutyagolt már egy poros falusi szekérúton, s körülbelül ugyanannyi vár rá, míg célhoz ér. Ezzel egyet is értek, csakhogy az út nem volt poros, egy tavaszvégi, nyáreleji futózápor — amely elől néhány percre egy fa menedékébe húzódtam — egykettőre felüdítette, úgy hogy még a levegő is harapnivaló volt, szinte ingerlő. A záportól lett nyilván zöldebb a zöld is. De tévedtek, ha azt gondoljátok, hogy — csak úgy, jobb híján — fordult meg a fejemben az az állati dolog a legeléssel. Szavamra mondom, az egész testem, minden érzékem kívánta a zöldet. Lehet, egy ősi ösztön is megszólalt bennem. Nem, nem, ne ijedjetek meg, nem kótyagosodtam meg, a következő pillanatban már én is úgy gondolkoztam, hogy a zöld, az esőtől üde levegő, a napfény, az út, a gyaloglás sóvárgása egészen természetes emberi vágy. Amely a legtöbbször olyankor tudatosodik bennünk, amikor éppen beteljesül. Nos, ezt a beteljesülést éreztem én is éppen, s mondanom sem kell, szemernyi fáradtságot sem éreztem, jóllehet azelőtt majdnem két órát zötyögtetett az autóbusz is. Éppen azon morfondíroztam magamban, szégyen, hogy a sok virágra — az egyetlen pipacs kivételével — csak annyit felelhettem, volna — ha kérdeznek —, hogy virág. Szégyelltem magam, hogy a virágokat csak tankönyvekből ismerem — úgy-ahogy —, amelyek mégis egészen mások, mint ezek az incselkedő útmenti virágok. „Vissza a természethez!“ — parancsoltam szigorúan magamra Rousseau-val, amikor — hallihó ! — megláttam előttem egy embert. Nem tett semmi különöset, csak ment, talán fél kilométerrel — több is lehetett — előttem. Csak ment, csak ment, de — úgy tűnt — inkább baktatott. Amikor egyedül indultam neki a gyalogútnak, kétszer olyan hosszúnak hittem, amiért nem akadt egyetlen útitársam sem. Először arra gondoltam, megszaporázom a lépteimet, és beérem azt az embert, aki csak ment, ment előttem. Beérem és megkérdem, mit szól ehhez a harsogó zöld csodához, megkérdem tőle a virágok nevét és azt is, hogy búza-e, árpa-e, rozs-e a vetés, mert — őszintén megvallva — azt sem tudtam egymagam eldönteni. De erről a tervemről csakhamar letettem. Ki tudja, hátha az az ember, aki előttem baktat, éppen dudorászik magában, hátha a lelkiismeretével beszélget, hátha elmélkedik valamin, s hátha ezt a nem tudommicsodát zavartalanul szeretné csinálni. Mert azt tévedhetetlenül tudtam, hogy az az ember, aki előttem megy, tulajdonképpen nem csak megy, hanem útközben nyilván egyébbel is foglalkozik. Higgyétek el, valóban nem gyorsítottam meg a lépteimet, de elég volt, hogy észrevegyem azt az embert és máris csökkenni éreztem a kettőnket elválasztó távolságot. Néhány perc múlva már azt is tudni véltem, hogy az az ember hazafelé tart, pedig már láthattam, öltözéke nem sokban különbözik az enyémtől. Nem látszott rajta, hogy falusi ember volna, valami mégis azt sugallta nekem, hazafelé baktat. De lehet, csak úgy szándéktalanul foglalkoztatott ez az ember, mert ő volt az egyetlen ezen az úton, s ahogy teltek a pillanatok-percek, egyre közelebb éreztem magamhoz. S akkor hirtelen észrevettem, hogy az ember hátrafordul, lehet, már azelőtt is megtette, kétségtelen, hogy észrevett és be akar várni. Tehát nem csak a képzeletem játéka hozta közelebb hozzám. Arra gondoltam, azért vár be — mert kétségtelen, bevár —, hogy cigarettájához tüzet kérjen vagy megkérdezze, hány óra. Persze, megsürgettem a lábam, kisvártatva be is értem, s nagy volt a meglepetésem, amikor az ember, köszönésemet sem fogadva, nekem szegezte a kérdést. — Aki szól, uram, ehhez a zöldhöz ? — olyan büszkén nézett körül, olyan diadalmas arckifejezéssel kérdezte, mintha köröskörül e sok-sok tömény zöld mind az ő tulajdona volna, s mintha azt a futózáport is ő szakította volna az égből, hogy — gondos gazdához illően — megöntözze. Csak annyit válaszoltam : — Gyönyörű ! Határozottan úgy éreztem, hogy az út, a zöld, még a levegő is inkább az övé, mint az enyém, s ezért nem vallottam be, hogy kevéssel azelőtt egy pillanatomban éppen azt sajnáltam, nem vagyok állat és nem haraphatok-legelhetek kedvemre a fűből, a lombból, nem szabadulhatok be a vetésbe. — Ezért a zöldért csaptam be a biciklimet az eresz alá, már két hete naponta gyalog ingázom ezen az úton, mert érzem — higgye el —, érzem, hogy megfiatalít — magyarázta útitársám, de hangjából nem hallhattam ki semmi kérkedést. — Léteznének emberek, akik ne vegyenek ilyesmit észre ? — kérdezte. — Mindenféle ember létezik — csúszott ki a számon az alkalomhoz cseppet sem illő közhely. Siettem jóvá tenni. — Tudja, az előbb éppen arra gondoltam, miért nem vagyok, állat, hogy ebből a buja fűből egy jót legelhessek. Higgyétek el, az ember rám nézett, de tekintetéből a csodálkozás leghalványabb jelét sem vehette iti ki. Úgy nézett rám, mint aki társát fedezi fel bennem. Bizonyára azért várt be, hogy örömében osztozkodjam. Öröm fénylett az arcán. Éreztem, szinte, ahogy a fény felém sugárzik. Igen, a vágy, a zöld, a levegő, az út iránti emberi vágyam akkor — az örömosztásban — teljesedett be igazán. 1973 ! I Lendvay Éva Városi nyár Aszfaltrepedésekben por szunnyad. Antennákon feszül a világ. I A por szemcséit számolom. Kérdezz — felelek. Kérdezz — felelek. Reggeltől keresem a Napot. Kávéból jósolok tudományt. Tudományosan főzöm a kávét. Kérdezz — felelek. Kérdezz — felelek. Nyaralni a tengerre megyünk. Mama, papa és kisgyerek. A homok szemcséit számolom. — Kérdezz — felelek. fi Felkelt a Nap, szól a telefon, szól a porszívó, szól a rádió, az autó, hajszárító, a vasaló, a tévé, magnó, rádió, porszívó, telefon — Kérdezz — felelek, lement a Nap.1 i Tükörben nézem magamat. fi .. . •• Festett búzamező a falon. (Milyen is lenne esténként megtérni búzával teli zsákkal a vállamon ?) NAPFOR] Csutak Levente : 2 Szenyei Sándor Új lakónegyi Az olasz abban az évben háromszor is jött, márciusban, jusban, aztán decemberben. Gépkocsival jött, persze, mindig : típusúval, s amikor befordult a főútról a tömbházak közé, tllik kezdett. Érdekes, trillázó hangon szólt mindig dudája, aki egy hallotta, az nem felejtette el ezt a szinte zenészót, az otthonié ilyenkor kiálltak az erkélyre, ablakokba, hogy meggyőződjen valóban az olasz jött-e meg ? Az olasz nem volt olasz típusú férfi. Középtermetű, sengeszínű hajú, szemüveges fiatalember volt, s amikor kiszáll volán mögül, bátran el is kiálthatta volna magát. „Száraz ket rét, üres üveget veszek!“ — így nézett ki az olasz, de erre figyelt fel senki. Máriához jött az olasz. Mária az egyik zöld tömbház mási emeletén lakott. Szép lány volt Mária, csinos, nagyon csinos, házú szőke hajú lány. Az olasz trillázó tülkölésére Mária is mindig kiszaladt erkélyre, s integetett a gépkocsi felé, ilyenkor a szomszédos helyeken vagy ablakokban állók is integetni kezdtek, de nem olasznak, hanem Máriának , a különbség pusztán annyi volt, h Mária mosolyogva, szavakat mormolva, szörnyes szemmel iit tett, míg neki összeszorított szájjal — néha egy és ugyanaz szót mormolva —, dühösen integettek az erkélyeken vagy a koktban állók. A Mária-lakta tömbház felelőse tudni vélte, hogy az ő minden alkalommal („Csak éjszaka, hogy senki ne lássa, de gém nem lehet átejteni“) két-három nagy, gyanús külsejű cső