Brassói Lapok, 1975 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1975-09-20 / 38. szám

Mondom kollégámnak: — Rossz vért szül, ha mi szerkesztők állandóan a kereskedelmet csé­peljük. Tulajdonképpen hálásnak kellene lenne­tek (vagy lennünk?), hiszen az utóbbi tizenöt-húsz évben belőlük, már­mint a kereskedelemből ihle­­tődtök . . . Ráadásul: ami sok, az sok. Kollégám csillapítólag karomra teszi a kezét. — Amit el akarok mondani neked — suttog­ja —, az titok. Ha akarod, szakmai titok. Keres­kedelmi-szakmai titok. — Az más — mondom. — Szeretem a titkokat. Hallgatlak. De kollégám nem beszél, csak int, titokzato­san, jobb keze mutatóujjával, áll­ magasságból, diszkréten, felém, aztán a fogas irányába. Ez nyilván célzás: vegyem magamra a felöltőmet. Én veszem, s megyünk. Csendben, ráncolt hom­lokkal, titkok terhétől görbén. A Március 6. utca sarkán kollégám körülnéz, aztán gyors mozdulattal beránt egy huzatos ka­pu alá. — Neked most, mondjuk — suttogja —, egy huszonnégyes gyerekcipőre van szükséged, amit itt, a közeli szaküzletben akarsz megvenni. — Meg is veszem, mert éppen szüksége van rá a gyermeknek — szólok vállat vonva. — Mi ebben a ráció? Kollégám megért, és mintha szavaim megvi­gasztalták volna, szája szétszaladt a vidámság­tól. — Akkor rendben — kuncogja —, mehetünk, tessék — és emelt fővel megindul előttem. Az üzletben — gyors felméréssel — két vevőt és négy eladót számolok össze, tehát kiegyenni- SZENYEI SÁNDOR A titok­ l­ődtünk, ahogy mondani szokás, mert négyen va­gyunk négy ellen. Megállunk a pult előtt. Tő­­lünk néhány lépésre viccet mondanak, sajnos nekünk már csak a poén jut, megmosolyogjuk becsületesen azt is. (A vevő és az eladó viszo­nyát taglaló kézikönyv külön felhívja erre a fi­gyelmet.) Aztán a viccet mondó eladó elégedett arcába nézve szólok (én szólok, ugye, mert ne­kem kell a cipő). Már a szám elhangzásakor szomorúan bó­logat az eladó. (A fent említett kézikönyvben er­ről is szó esik.) — Huszonkettest, esetleg huszonhatost adha­tok — mondja aztán a szomorú ember, és lá­tom, hogy menne is tovább, vissza, a munka­társak közé. Társas lények vagyunk, hiába, eszé­be juthatott egy másik vicc, vagy ki tudja. Tehát nincs. Akkor nem veszek. Problémát nem zsinálok a dologból, viszont könyörtelenül felelős­ségre vonom kollégámat, csak érjünk ki az üzlet­ből. Mi ez a hülyeség a cipővel, meg a titokkal, hol itt a titok? Alig csukódik be mögöttünk az ajtó, mondom is neki. Leint. — Ügyesen viselkedtél. — És a titok? — Csend — mondja. — Gyere. A December 30. utcában megint behúz egy kapu alá. — A szomszédban cipőüzlet van — súgja —, én beszélek, te csak figyelsz. Az üzletben négy eladót találunk és három vevőt, s így tehát mi vagyunk emberfölényben. A három vevővel csak egy eladó foglalkozik, gondolom, ő a soros. A hátsó kijárat felé indul az egyik eladó, de kollégám útját állja. — Huszonkettes, esetleg huszonhatos gyermek­cipőjük . . . — Huszon ... — mondanám, de kollégám a f ölembe súgja: — Csend! Az eladó. — Nincs, kérem. Csak huszonnégyesünk van. És indul. — Köszönöm — rebegi utána kollégám. Az üzlet előtt rám mosolyog. — Nos? Mit szólhatok? — Csodálatos vagy — mondom. * Ezúton bocsánatot kérek tőle, hogy nem tar­­tottam meg kettőnk titkának a titkot. A sok csa­­pdott vevő láttán érlelődött meg bennem az el­határozás: vállalom az áruló szerepét! ♦ ♦ Három évtized a karmesteri dobogón Az Enescu-fesztivál vendégeként — útban Bukarest felé — Brassóban hangversenyezett a Magyar Rádió és Televízió zenekara, amelyet a világhírű karmester, Lehel György ve­zet és vezényel. (Lehel­ György kétszeres Liszt-díjas, Érde­mes Művész, és 1973-ban a legnagyobb elismeréssel, Kossuth­­díjjal tüntették ki.) A brassói koncert előtt kerestem fel kérdéseimmel, hogy a tőle kapott zenei élményt egy élete­­sebb portréval egészíthessem ki. — Kérem, vázolja néhány szóban zenei pályáját, beszéljen karmesteri munkájáról. — Egy harmincéves életpályát nehéz percekbe sűríteni, de könnyű is egyben. Lényegében három évtizede vezénye­lek, sokat, egyre többet s egyre több helyen alvilágon. 1962- ben lettem a Magyar RTV zenekarának dirigense, de pályám kezdete óta, tehát 1945—46 óta ennél a zenekarnál dolgo­zom. Sok külföldi meghívásnak kell eleget tennem. Évi­ át­lagban —­ Japántól az Egyesült Államokig és mindenütt Eu­rópában — 80—85 koncertet vezényelek. Odahaza ezzel a zenekarral viszont csupán 10—15 koncertet — Melyek voltak azok a zenei élmények, ame­lyek ezt a rendkívül gazdag karmesteri életu­tat be­folyásolták? — Az első, s egyben a legnagyobb, hogy pályám kezde­tén három évig Budapesten működött Otto Klemperer. Ez nekem és nemzedékemnek különleges szerencsét jelentett. Abban az időben teljesen az ő bűvkörében éltünk, s ez meg­határozó lett egész életünkre. Egy olyan híres karmester ugyanis, mint Klemperer, ritkán dolgozik huzamosabb ideig egy városban. Ezért gyakorlatilag az ő művészi munkastí­lusa döntően hatott az­ én pályámra is. — Kodály nem tartozott mesterei közé? — Közvetlenül nem. Kadosa Pál és Somogyi László pro­fesszorok osztályában tanultam a vezénylést, a Liszt Ferenc Zeneakadémián, de Kodály szellemiségénél fogva az egész magyar zenét meghatározó jelenség volt. Így hatása a mi karmesteri tevékenységünkben is erőteljesen jelen van. — Az Ön által vezényelt zenekar hírneve közis­mert. Osztatlan elismerés kísérte minden, külföldi turnéján. Melyik volt a legnagyobb sikerük? — Ez az esemény New Yorkhoz kapcsolódik, ahol a hír­­rés — és a hírhedt — William Schoenberg, azt írta rólunk, hogy a világ legjobb zenekarai közé tartozunk. S ő ezt rit­kán írta le az utóbbi ötven év alatt. Voltaképpen együtte­sünk nem olyan típusú rádió-zenekar, ahogy ezt a megha­tározást Európában gyakorlatilag értelmezik. Inkább koncert­zenekarnak nevezném, s csupán munkánk egy részét végez­zük a rádió és televízió számára. — Milyen­ szempontok alapján kerekedik ki egy­­egy koncert műsora? — Az a törekvésünk, hogy az egyetemes zenekincs leg­kiválóbb alkotásai állandóan műsorunkon legyenek — még­pedig érett formában. Legtöbbször viszont a klasszikus bé­csi mestereket játsszuk. Meg szeretnénk mutatni a világnak, hogy a bécsi zene mennyire otthon van nálunk, Magyaror­szágon. És természetesen meg akarjuk mutatni a világnak a magyar zenét is. Brassói műsorunkon ezért szerepel a Bar­­tók-szám is. Ez igen nehéz darab, de mi játszottuk az egész világon, és mindenütt azzal fogadtak, hogy igazi megszólal­tatását nyújtjuk a Bartók-muzsikának. — Mit­ szeret leginkább vezényelni? — Nehéz erre válaszolni, Bachot talán, és persze Bar­tókot. .— Először jár Romániában?­­ — Nem. Külföldön először éppen Romániában voltam. Azóta már több alkalommal, tizenegy évvel ezelőtt pedig a zenekarral is. Most Brassóban, Craiován és Bukarestben ven­dégszerepelünk. — Mit jelent a karmester és zenekara számára az Enescu-fesztivál? — Örömmel jöttünk Romániába. Az Enescu-fesztivál ma Európában a legrangosabb zenei rendezvények közé tartozik. Ezért megtiszteltetés számunkra az itteni fellépés. A pálya kezdetén Lehel György szerint a zenekar egyik fő törekvése: megismertetni világszerte a tehetséges fiatal magyar szólis­tákat. Ezért a koncert szólistájához, Bálint Máriához fordu­lunk, akit a karmester a vonósok legígéretesebb tehetségei közé sorol. — Nagyon fiatalon jutott be egy ilyen nagy nevű együttesbe.. . Hogyan és milyen előzmények után? — Hétéves korom óta hegedülök. Tizennégy éves ko­romban a Bartók Béla Konzervatórium növendéke lettem, három évre rá pedig a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanul­hattam tovább. Rendkívül sokat jelentett számomra 1974- ben egy egyéves moszkvai tanulmányút. Ami pedig zenekari tagságomat illeti, azt egy tavalyi sikeremmel vívtam ki, ugyanis a magyar rádió hegedűversenyének különdíjával tüntetett ki. Azóta dolgozom együtt a zenekarral. — Mit jelent az a tény, hogy Lehel György kar­mester irányításával játszhat? — Nagyon sokat. Lehel György hihetetlenül pontos és igényes művész, s így tőlünk is pontosságot és rengeteg mun­kát követel. — Örül-e annak, hogy részt vehet az Enescu­­fesztiválon? — Igazi öröm számomra ez a szereplés. Kissé meg is lepett, hogy ennyire fiatalon, jóformán ismeretlenül fellép­hetek ezen a rangos zenei ünnepségen. Lejegyezte: SIPOS ANDRÁS­ ­­I BL KORTÁRSAK BAKFARK BÁLINT Az európai zenei élet nemcsak a hagyo­mányok számon tartásának okán emlékezik halálának 400. évfordulóján Bakfark Bálint­ra, a brassói születésű lantművészre, hanem fennmaradt munkáinak mai jelentősége miatt is. Számos kompozíciója jelenleg is rangos hangversenyek műsorain szerepel. Bakfark Bálint — sírkövének felirata sze­rint— 1507-ben született Brassóban. Egyes feltevések szerint a két magyar fivért, Bá­lintot és Mihályt a brassói Greff patrícius család neveltette, más feltevések Bakfark szász eredetét hangsúlyozzák. Biztosan tud­juk azonban, hogy a­­fiatal lantos 1540-ig Zápolya János erdélyi vajda, majd magyar király udvarában nevelkedett, itt sajátította el a zeneművészet alapelemeit is. Zápolya halála után a középkori magyar állam vég­leg felbomlott, s ekkor Bakfark a fejlettebb, de főleg a csendesebb nyugat felé vette útját. Többek között a francia udvarban is megfordult, majd 1540-től II. Zsigmond Ákos lengyel király udvari muzsikusa volt. 1551- ben újra európai útra indult, Németország, Franciaország, Olaszország voltak útjának főbb állomásai. Lyonban jelent meg, 1552- ben első önálló lantkönyve, Intabulatura Va­lentini Bacfarc Transilvani Coronensis cím­mel. Második könyve (. . . harmoniarum mu­­sicarum) Krakkóban látott napvilágot, 1565- ben. Bakfark 1566-ig a lengyel királyi udvar­ban élt, ekkor azonban menekülnie kellett, mivel politikai cselszövéssel, kémkedéssel vá­dolták. Két évig Bécsben II. Miksa udvará­ban tartózkodott, majd János Zsigmond gyu­lafehérvári udvarába került. A fejedelem ha­lála után családjával Páduába költözött, s ott az 1576-os pestisjárvány idején egész családjával együtt a betegség áldozatául esett. A szájhagyomány szerint kéziratainak nagy részét elégették, mert „azokat más úgy­sem tudta volna méltóképpen megszólaltat­ni". Bakfark kitűnő komponista, de még ki­tűnőbb előadóművész volt. „Olyan zenész ő, akinek a művészetben nincs párja, s a­­kihez hasonlót aligha mondhat magáénak bármely király is" — írta a lengyel király­hoz címzett levelében Albrecht porosz her­ceg. Lengyelországban ma is él egy szálló­ige: „Bakfark után senki se nyúljon a lant­hoz!". Bakfark zenetörténeti jelentősége abban áll, hogy a több szólamú szerkesztésmódot mindenki másnál következetesebben érvénye­sítette a hangszeres zenében. A többszóla­múság (polifónia) a XVI. század végén egy időre háttérbe szorult, de később a barokk fúgában, majd Johann Sebastian Bach mű­vészetében újra felvirágzott. Bakfark Bálint művei napjainkban újra re­neszánszukat élik. Sigismund Toduţa 1950- ben négy kompozícióját dolgozta át, tavaly pedig a Cantus serenus együttes mutatta be Bakfark­ két másik szerzeményét, Octa­­vian Nemescu átdolgozásában. Benkő Dá­niel viszont eredeti formájukban adta elő Bakfark műveit. Lemezét, amely 1975-ben je­lent meg a Hungaroton vállalatnál, orszá­gunkban is forgalmazták. Megindult össze­gyűjtött műveinek a kiadása is. Szép emlé­kezés lenne a Bakfark-évforduló kapcsán, ha néhány művét a brassói Kultúrpalota magyar művészegyüttese is műsorára tűzné. 38. SZÁM 4—5. OLDAL

Next